II.

Két hónap mulva, május elején meghalt. Az orvosnak majdnem két hónapja volt még esküje beváltására.

A fogadása első részét ugy végezte el, hogy egyre csititgatta borzadását.

– Hiszen ugy sem fogom elküldeni.

De mikor a csontváz előtte állott, fehéren és mereven, felébredt benne az asszony ellen való gyülölet, a férfi sorsán való szánalom, a dühös him haragja, a pusztitó, erős és kegyetlen nőstény ellen, az esküje kötelező mivoltának az érzése, sőt – titkon és bátortalanul először, de egyre erősödve és tisztulva – az érdeklődés is: mi lesz mindennek a vége.

Junius közepén izgatottan járt-kelt, piros szegfüket látott álmában és huszadikára meg volt vásárolva a szegfü, nagy halomban, szárával, füszeres nehéz illatu, sötétvörös, az asztalán volt a levél és bársonynyal bélelt, lágy és puha, diszes ládában volt a csontváz.

Ő maga ment el az asszonyhoz.

– Tessék a szalonba menni, – mondták neki.

Odavitette a ládát.

– Ajándék van benne – szólt magyarázatképpen.

Egyedül maradt. A szive ijedten vert.

Az asszony jött: erősen, szépen mosolyogva.

Először a virágot adta át dideregve. Az asszony arcán meghalt a mosolygás. A levelet nyujtotta át szótlanul. Az asszony rápillantott az ismert, finom betükre és hamuszinüvé vált az arca.

Olvasta a rettenetes irást félig eszméletlenül és rémült kérdéssel tapadt a szeme a férfi arcára.

A férfi menekülni szeretett volna. De most már nem volt hátrálás. A halottra gondolt, az esküjére. Odalépett a ládához és felemelte a tetejét. Fekete bársonyon ott feküdt a csontváz.

Az asszony ajka sikoltásra nyilt ki, felemelte a karját és szótlanul zuhant végig a puha szőnyegen.