II.

– Ma a karomat mutattam meg neki – mondta a leány.

– Hogyan? – kérdezte az asszony.

– Hogyan! De naiv egy teremtés vagy te. Hát felvettem a könnyü kimonomat. Azután, amikor már eleget beszélgettünk, ásitottam egyet, felemelt karral nyujtózkodtam egyet, a bő ujjaim ráhullottak a vállamra és én nem hajtottam visza őket. Otthagytam őket. Szabadon volt az egész karom.

– És ő?

– Ő ott ült velem szemben és kipirult az arca és csillogott a szeme és hevesen beszélt és közben folyton a karomat nézte. Én kinézegettem az ablakon, felelgettem neki, finoman csevegtem, ábrándos voltam és közben arra vigyáztam, hogy vissza ne hulljon a karomra a kimono ujja.

– Micsoda leány vagy te! – mondta némi megbotránkozással és sok elismeréssel az asszony.

– Micsoda leány vagyok? Olyan, mint a többi. Olyan, mint a milyen te is lettél volna, ha merted volna. Te is azt akartad, hogy elvegyen az urad. Én is azt akarom, hogy ő elvegyen.

– De nem is szereted.

– Eléggé szeretem arra, hogy hozzámehessek.

– És elvesz?

– El. Tegnap megkért, álljak fel, hogy az alakomat megnézhesse. És azt mondta, ha festő volna, elvenne engem feleségül, hogy a modellje legyek.