EGY BÁTOR LEÁNY

– El fog venni, – mondta a leány büszkén.

– Igazán? – kérdezte az asszony meglepetve. – Mi történt?

– Még semmi sem történt. De már bizonyos vagyok benne.

– Miért?

A leány körülnézett, nincs-e valaki a közelükben, azután elbeszélte:

– Eddig jó barátságban voltunk, a távoli rokonság révén tegeződtünk… nagyon jó barátságban voltunk. Szinte tulságosan jó barátságban voltunk, mert soha egy percre sem melegedett fel, soha egy percre sem zavarodott meg. Képzeld… nyugodtan elbeszélte nekem, hogy sohasem fog megházasodni, az asszony őt csak zavarná, ő nyugodtan, szépen, előkelően akar élni és tovább akarja gyüjteni a képeit és a régiségeit; olyan leány ugy sincs aki őt le tudná kötni, mert abban a leányban együtt kellene lennie egy szelid leány szelidségének és egy vad asszony vadságának. A mit én ugy sem értek, mondta ő.

Az asszony ránézett a leányra és a leány mosolyogva bólintott:

– A mit én természetesen kitünően értek.

Az asszony csóválta a fejét, a leány pedig nevetve beszélte tovább:

– Eddig azonban nem történt semmi. Tegnap azonban az történt, hogy egy kicsit hanyagul ültem a diványon és a jobb vállamról lecsuszott a ruhám, a lila batisztpongyolám. Szabadon maradt a nyakam és a vállam. Fel akartam támaszkodni, hogy megigazitsam, de ekkor egyszerre láttam, hogy ő odanéz. A vállamra. Ugy maradtam.

Az asszony szörnyüködött és a leány nevetve mondta:

– Beszélgettünk… beszélgettünk… és ő alig nézett egyszer is a szemembe; az egész idő alatt a vállamat nézte. Már reszketett a jobb karom, a melyre rátámaszkodtam, alig birtam már frissen és graciózusan tartani magamat, de összeszoritottam a fogamat és ugy maradtam több mint egy félóra hosszat. És a mi a legnehezebb volt, ugy kellett tennem, minta nem látnám, hogy ő a vállamat nézi. Ártatlannak kellett lennem: egy szelid leány és egy vad asszony keverékének.

– Hallatlan – mondta az asszony – mikre vagy képes. A válladat mutogatni!

– Miért? – felelte a leány nevetve. – Mikor olyan szép a vállam.