EGY HÁZASSÁG

Gyülölöm a szerelmi drámákat. Gyülölöm a bordarepesztő sóhajtásokat, a rémes fogcsikorgatásokat, az ádáz lihegéseket, a bugó felhördüléseket, a szörnyü arcrángásokat, a nagyszerü gesztusokat, – mindent, a mi vonaglás, bosszu, öles, öngyilkosság. Gyülölöm a szerelmi tragédiákat.

Ha iró volnék, királyi biztosságu és határtalan erejü, ujra irnám a világliteratura összes szerelmi eseteit, a drámákat és melodrámákat, a tragédiákat és balladákat, Othellótól a nagy Galeottóig és Dantétől Bürgerig. Megmutatnám a tragédia másik oldalát; paródiát, igen, paródiát irnék róluk, az emberek rengenének a nevetéstől és a szerelmi dráma meghalna szégyenletében.

Igy csak gyülölni tudom a hangos és harsogó szerelmi eseteket. És szeretni Konc Miklóst, a barátomat, a vidéki doktort, a bölcs, jó doktort.

*

Konc Miklós földim és iskolatársam volt. A nyolcadik gimnáziumba jártunk, a mikor egy napon Miklós azt mondta nekem, hogy ő meg fog házasodni. Kinevettem.

– Te szamár, – mondtam neki egy tizennyolc éves ember egész bölcsességével – megházasodni butaság. Terheket venni magadra, lekötni magadat, gyerekeket eltartani… Ostobaság feláldozni a szabadságunkat.

Miklós védte a házasságot; engem természetesen nem tudott meggyőzni, de gyanu támadt fel bennem.

– Te! Te talán már ki is szemelted a jövendőbeli feleségedet.

– Igen.

– Ki az?

Nem akarta megmondani. Titkolózott. Hosszas faggatás után végre a kettőnk testvéri barátságára hivatkozva és az én baráti titoktartásomra bizva megmondta:

– Kölner Annuska.

Kölner Annuska is földink volt: a tanitónk lánya, a Miklósék szomszédja. A szomszédság összehozta őket, sokat beszélgettek, nyári éjszakákon együtt sétálgattak a ház előtt az ákácfák alatt; – ők eljegyezték magukat. Kölner Annuska ekkor tizenöt éves volt.

Miklóssal azután felkerültünk az egyetemre, én jogász lettem, ő medikus. Az egyetemi évek kissé eltávolitottak bennünket egymástól, mert én mulattam, ő pedig tanult; de csak térben távolodtunk el, a barátságunk változatlan maradt. Szerelmi dolgokban én ekkor jutottam el a gőgös cinizmus, a minden nőben bestiát látó bölcsesség éveibe és valahogyan ugy éreztem, hogy Miklósnak is mosolyognia kell az ő »eljegyzésén«. A második év végén azonban, husz éves korunkban, ugy volt, hogy másnap együtt utazunk haza. Hivtam Miklóst egy éjszakai kóborlásra.

– Nem mehetek! – mondta.

– Miért?

– Tudod, hogy én vőlegény vagyok.

Elbámultam. Azon bámultam legjobban, hogy nincs zavarban, a mikor ezt mondja. Hogy nem szégyelli az érzelgősségét, a hűségét, hogy nem szégyel komolynak és tisztának lenni. Miklós azonban nem zavartatta magát husz évemnek semmiféle öreg bölcsessége által, hanem nyugodtan és egyszerüen elutasitott.

Ekkor lassankint kezdett nekem imponálni a nyugalma, a hűsége, a következetes, tiszta, szép szerelme. Érdeklődni kezdtem Kölner Annuska iránt. Tizenhét éves volt ekkor. Szép, komoly, barna, lány. Miklós minden délutánját vele töltötte. És Annuska mindenről tudott, a mit Miklós olvasott, a mit látott, a mi tanult. Annuska járatos volt a szövettanban és a kórbonctanban.

Ekkor egészen feladtam a kételkedésemet és a csendes gunyolódásomat és – egyébként összes cinikus és leánylenéző elveimet fenntartva – berendeztem a lelkem egy szögletét az Annuska iránt való respektus, a Miklós iránt való bámulat és a mindkettőjük iránt való szeretet számára. Lassanként, a mint a huszadik év határtalan bölcsességét az idő kiölte belőlem, egész kultuszt csináltam az Annuska és a Miklós tiszteletéből. Őket tartottam a legszebb, legderekabb, a boldogságot legjobban megérdemlő emberpárnak.

Azok is voltak. Okosak, kedvesek, jók, derekak, szorgalmasok. Annuska otthon dolgozott, olvasott és tanult. Miklós pedig csodákat müvelt az egyetemen. Igy telt el még két év. Annuska tizenkilenc éves lett, Miklós huszonkettő.

Ekkor meghalt az Annuska apja. Egyedül maradtak az anyjával és valami koldusnyugdijból kellett élniök. Annuska dolgozni készült. Nem tanult semmi olyant, a miért bizonyitványt kapott volna, hát varrni akart. Ekkorra azonban három kérője akadt. El akarta venni az a fiatal tanitó, a ki az apja helyére jött; megkérte a kezét egy kereskedő, aki özvegy ember volt és a két gyerekének anyát keresett; és el akarta venni egy Kulin Mihály nevü bérlő, egy gazdag ember, egy ötvenéves agglegény, aki a kocsijáról látta meg, a mikor egyszer a házuk előtt elhajtatott.

Annuska elutasitotta őket. Az anyja és a rokonsága, szegény, éhes emberek, nekiestek és reggeltől estig és estétől reggelig gyötörték biztatással, váddal, szemrehányással. Annuska türte az ostromot, bár minden nap a szemére vetették, hogy miatta kell otthon száraz kenyeret enni. Az anyja és a rokonsága ekkor rávetettek magukat Miklósra. Hogy Miklós őt csak bolonditja, hogy ott fent éli a világát, hogy eszeágában sincs őt elvenni, hogy amugy is a szolgabirókisasszonynak udvarolt már a nyáron… Annuska állotta az ostromot.

A Miklósról szóló hirek azonban egyre piszkosabbak és egyre aggodalmasabbak lettek, ugy hogy Annuska négy hónap mulva, márciusban végre irt egy kétségbeesett levelet Miklósnak: az Isten szerelmére, jöjjön haza.

Miklós megmutatta nekem a levelett. Őszintén megijedtem.

– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

– Még nem tudom, – mondta.

Halvány volt és nagyon komoly.

– Te mit gondolsz? – kérdezte tőlem.

– Istenem… Én nem tudom.

Sokáig hallgatott, azután elbucsuzott tőlem.

– Miklós, ne csinálj semmi bolondságot – mondtam neki.

Halkan és nyomatékosan válaszolt:

– Ne félj… én semmiféle bolondságot nem csinálok.

Harmadnapra rá visszajött otthonról. Nem mondta, mi történt, és én nem akartam kérdezősködéssel bántani. Egy hét mulva azt olvastam az ujságban, hogy Annuska eljegyezte magát Kulin Mihálylyal. Sirni tudtam volna a dühös keserüségtől.

Aznap este eljött hozzám Miklós.

– Olvastad? – kérdezte.

– Igen.

– Elmondom neked, – mondta halkan – hogy mi történt.

Leült és elmondta.

– A mikor hazaérkeztem, Annuskát rettentő állapotban találtam… A bestiák nagyon meggyötörték. Gyulladt volt a szeme a szakadatlan sirástól. Zokogva fogadott és azt mondta, hogy ha másképp nem menekülhet, ő meghal… Megfogtam a kezét, leültettem, megnyugtattam és csendesen és okosan, mint a hogy mi egymással beszélni szoktunk, megbeszéltük, mit kell tenni. Először is megállapitottam, hogy meghalni nem. Csak a halál nem! Se együtt, se külön. Az élet tulságosan nagy érték, és mi egymásnak tartozunk egy szép és boldog élettel… Tehát meghalni nem. De akkor mit? Én most feleségül nem vehetem… Még nagykoru sem vagyok, az apám nem egyeznék bele… Elszökni?… Ő elszöknék velem, eljönne velem pap nélkül és anyakönyv nélkül. A szegénység nem volna baj, abból a pár forintból, a mit otthonról, kapok, megélnénk egy hónapos szobában. Vagy én elhagynám az egyetemet és keresnék – mondjuk – egy dijnokságot. De hátha egy év mulva meghalok? Hátha itt hagyom őt, mielőtt törvény szerint is a feleségem lett volna? És ha akkora másodmagával lesz?… És hogyan vigyem én őt bele ilyen veszedelmes és ilyen tisztátalan dologba? Erről is letettünk. De akkor mit? Várjon rám? Az éhezés nem volna baj, de az anyja és rokonai gyötrését nem birja ki. Sokáig gondolkoztunk, szeretettel, nyugodtan és aggódva vizsgálgattuk a dolgot, és megállapitottuk, hogy a legokosabb, ha ő férjhez megy.

– Ezt ti állapitottátok meg? – kiáltottam meglepetve. – Ezt te tanácsoltad neki?

– Igen.

Rábámultam. Végre azt hittem, hogy értem.

– Értem – mondtam.

– Nem érted – válaszolta Miklós – mostantól fogva három évig én a közelébe sem megyek. Nem is fogunk találkozni. A nyári szünidőre sem megyek haza, nehogy véletlenül találkozzam vele.

– Akkor nem értem.

– Abban állapodtunk meg, hogy mert ez az állapot türhetetlen állapot és mert valaminek történnie kell, ő menjen férjhez. Három év mulva én elmegyek érte és elhozom a férjétől.

– Elhozod a…

– Igen, akorra lesz állásom, akkor elhozom a férjétől. Ezért együtt választottuk ki a kérői közül azt, a melyikhez hozzámenjen. Kulint választottuk, nemcsak azért, mert gazdag ember, hanem azért, mert Annuskát nagyon szereti és valószinüleg gyöngéd lesz hozzá; és különösen azért, mert öreg ember, ötven éves és Annuskának az irántam való hüsége egy percig sem lesz kisértésben.

Ugy elbámultam ezen a magyarázaton, hogy egy szót sem tudtam szólni. Miklós azután elment.

A dolguk még sokáig foglalkoztatott. Lassankint azonban megállapodtam abban, hogy ezek megcsalták magukat. Nem maradnak ők három évig távol egymástól, hanem nagyon is találkoznak majd. Ha pedig három évig távol maradnak, akkor el is felejtik egymást.

Miklós azonban nem jött velem haza a következő nyáron. Ekkor Annuskát is láttam párszor. Olyan volt, mint lánykorában. – De hiszen ez nem tart soká. – Miklós azonban a következő nyáron sem jött haza és Annuska továbbra is lányos maradt: egy szelid, komoly, szép barna lány. És ez igy maradt a harmadik nyáron is.

Ezen a harmadik nyáron, szeptember végén azonban egy napon hazajött Miklós. Járásorvos lett Gömörmegyében. Eljött hozzám. Kocsival volt.

– Gyere ki velem – mondta – a Kulin-tanyára.

Felültem a kocsira és kihajtottunk a Kulin-tanyára. Miklós a kocsit már az országuton megállitotta.

– Nem vagyunk vendégek, – mondta.

Gyalog mentünk fel a házba. A verandán ott találtuk Annuskát.

– Eljöttem Annuska, – mondta Miklós.

– Igen, Miklós, – mondta Annuska.

Ekkor jött Kulin Mihály. Barátságosan fogadott bennünket. Leültetett. És hogy miért jöttünk? Miklós igen röviden elmondta.

– Három évvel ezelőtt abban állapodtunk meg Annuskával, hogy én három év mulva eljövök érte. Most eljöttem érte és magammal viszem.

Kulin Mihály dühbe akart jönni.

– Nekem – mondta Miklós nyugodtan – igen kellemes volna, ha ez az ön beleegyezésével történhetnék meg. Ha ön belátná, hogy ennek igy kell lennie. De mindenesetre megtörténik az ön beleegyezése nélkül is.

Kulin Mihály haragudott, Miklós mondott még egy pár megnyugtató szót neki, azután odaszólt Annuskának:

– Öltözködj, Annuska

Annuska leakasztott a veranda fogasáról egy vászonköpönyeget, egy olcsó porköpönyeget, feltett a fejére egy két hatos értékü szalmakalapot és a porköpönyegben és a szalmakalapban eljött velünk. Három perc mulva hajtottunk hazafelé.

*

Én tudom, hogy ennek a dolognak sok ága-boga van. Másképpen is történhetett volna ez. De igy történt. És mert igy történt és mert a világ legboldogabb házassága, a világ legszebb családja igy lett meg, joggal gyülölöm a felhördüléseket és az arcrángásokat, mindent, a mi bosszu, ölés, öngyilkosság, mindent, a mi szerelmi tragédia.