GLÓRIA

A szorgalmas és törekvő Csillag, Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- és Hitelbank főtisztviselője egy téli estén megelégedetten és jókedvüen jött ki a bankból. Harmincegyedike volt, a fizetését megkapta, a pénz nagyobb részét gondosan elhelyezte már félrerakott és örvendetesen növekvő kis tőkéjéhez, a kisebb részszel a zsebében pedig derüsen gázolt kifelé a Lipótvárosból, el az Andrássy-ut felé, hol is mindenekelőtt vacsorázni szándékozott, azután abonnálni ebédet, vacsorát az egész jövő hónapra, majd szobáját kifizetni, továbbá apró bevásárlásokat tenni ruhatára kiegészitésére. Mindez telt a kisebb részből. A nagyobb ott maradt a bankban: folyószámlája javára irva.

A nagyobb rész ott maradt a bankban, gyarapitotta a már meglevő tőkécskét, gyarapodott, kedvesen hizott maga is, üdén, virulóan, pufók aranyarccal. A helyzet olyan volt, hogy a szorgalmas és törekvő Csillag, Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- stb. főtisztviselője most már házasságra gondolhatott, egy előnyös házasságra, a mely egyrészről kellemes és nyugalmas életet biztosit neki, másrészről pozicióját – pozicióját – még jobban megerősiti. A lendő hitestárs még nem volt kiszemelve, csak annyi volt bizonyos, hogy a házasságnak előnyösnek kell lennie. Ami a számbavehető lányokat illeti, több apa jöhetett kombinációba; bizonyos gyöngéd puhatolózások történtek is már és öröm volt, szivet melegitő diadal volt meghallgatni a közvetitő bizalmi személy referálását arról, hogy az apák milyen heves és kitörő helyesléssel fogadták a Csillagkombinációt. A legkitünőbb apák között lehetett a házasságra nézve válogatni.

A törekvő Csillag mosolygott magában és mosolyogva gázolt kifelé az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut sarkán a vállára ütött valaki.

– Szervusz, Csillag. Hová mégy Árpi?

A szorgalmas Csillag megfordult és meglátta kollégáját, Törő Viktort, a lump Törőt. Csillag azért nem bánt rosszul Törővel; lenézte kissé, de nem bánt rosszul vele, sőt bizonyos örömet érzett, ha látta. Ime, egy olyan ember, aki egyre rontja a pozicióját.

– Szervusz – mondta neki jóindulatuan. Megyek vacsorázni.

– Hová?

Csillag megmondta. Törő elnevette magát.

– Hát még mindig ott vacsorázol? – kérdezte nevetve. – Gyere el már egyszer valami tisztességes helyre. Tudod mit, gyere el velem az orfeumba és légy a vendégem. Árpi, te békés igavonó, gyere el velem és nézd meg, hogy él egy ur harmincegyedikén.

Csillag, a szorgalmas Csillag rövid habozás után elfogadta az ajánlatot. Olyan jókedvü volt, olyan nagylelkü kedvében volt, hogy még ennek a lumpnak is örömet akart szerezni. Elfogadta az ajánlatot és igy elmentek együtt az orfeumba.

Csillag máskor is volt már itt, sőt elég gyakran járt ide; minden hónapban egyszer; ez azonban egészen más volt. Mindenekelőtt: páholyba ültek, aztán: nem vacsoráztak meg előbb valamely olcsó vendéglőben, hanem a páholyban vacsoráztak és már a vacsorához pezsgő volt; végül: előadás után bevonultak a télikertnek egyik fülkéjébe, ismét pezsgőt ittak, a cigány nekik huzta, egy igen szőke nő letelepedett az asztalukhoz, más nők suhogva járkáltak el előttük és bizalmasan integettek a lump Törőnek. Határozottan szép volt az egész.

A törekvő Csillagnak kigyult a kedve a pezsgőtől, most még jobban érezte, milyen nevezetes és kitünő ember ő, milyen előkelő poziciója van és milyen kitünő kilátásai vannak a jövőre, bizseregni kezdett benne valami, tetterőt érzett magában, ugy érezte, valami szépet és nagyot kell cselekedni.

Derülten, sőt csaknem kihivóan nézegetett körül és a tekintete megakadt egy barnabőrü, fekete haju, csillogó szemü, zöld selyemruhás nőn, aki egy oszlophoz támaszkodott és feléjük nézett. Rátette a kezét a Törő karjára.

– Te, – kérdezte – ki az a nő?

– Melyik? Az a fekete?… Hiszen láttad a szinpadon. Táncolt. Spanyol táncosnő. Dél-amerikai. Kreolivadék. Glóriának hivják. Csupa tűz. Akarod? Ide hivjam?

– Igen – mondta Csillag fellelkesedve.

Törő, a lump Törő felállott, egy mozdulattal és egy mosolygással meghivta a barnabőrü nőt az asztalukhoz, a nő biccentett, feléjük indult és Törő ekkor kissé ijedten hajolt oda Csillaghoz.

– Te, Árpi, – mondta neki halkan – hanem azután szégyent ne hozz rám. Én már máskor is vezettem be ide uj embereket; aki velem van, arról tudják itt, hogy nem sajnálja a pénzt. A szerelem itt kissé drágább, mint azokon a helyeken, ahol te szoktad beszerezni.

– Légy nyugodt, – felelte a törekvő Csillag, – tudom én, hogy hol vagyok.

A barnabőrü nő megérkezett, mosolygott, nagyon szép volt, pompás szaga volt, gyors ismerkedés történt és barátságos kézfogások estek, kiderült, hogy a spanyol táncosnő csak németül tud, azt is csak törve és hogy Csillag, a szorgalmas és törekvő Csillag nagyon megnyerte a tetszését.

– Tu piszt ein Kavalliich – mondta neki bizalmasan, elragadtatva, az utolsó szó utolsó tagját lehunyt szemmel, szinte kéjesen hangsulyozva.

Hogy Csillag, Csillag Árpád gavallér, lovag. Kavalier, és hogy ő ezt rögtön látta rajta A törekvő Csillag mosolygott, el volt ragadtatva Glóriától. Glória vocsorázott és ivott, majd Csillag kifizette a vacsoráját, kissé megilletődötten az összeg, nagyságától, és hazafelé indultak. A lump Törő még maradt, Csillag azonban Glória társaságában ment, beült egy fiakkerbe és elrobogott Glória lakására.

A kiszállásnál a Glória lakása előtt némi szóváltás volt még a fiakkerossal, aki a helyzetet alávalóan ki akarta aknázni, baj azonban itt nem történt. A baj, a nagyobb baj, a nagy baj csak később, jóval később jött, akkor tudniillik, amikor Csillag, a törekvő és szorgalmas Csillag távozni készült Glória lakásáról. Azt, ami Csillag részéről történt, ami a nagy bajt felidézte, azt az elhatározást, azt a cselekedetet hosszabb lelki harc előzte meg, csendben megvivott izgalmas tusa, érvek és érvek, izgalmak és izgalmak között Csillag Árpád jól berendezett lelkében. Az érvek egy összeg körül forogtak, az izgalmak ennek a pénzösszegnek a megállapitása, a mértéke, a nagysága fölött csaptak össze a szorgalmas Csillag pénzdolgokat mindig bölcsen megfontoló elméjében és jól berendezett lelkében. Az idő sürgetett. Határozni kellett. Szint kellett vallani. Mi történt ekkor a szorgalmas Csillag jól berendezett lelkében? Mi gyürte le azokat az aggodalmakat, amelyek a távozás szégyenletes mivoltára, vereségszerü, menekülésszerü jellegére, a lump Törő gunyos mosolygására vonatkoztak? A szorgalmas és törekvő Csillag habozó lelke egy papirpénz és két nagyobb ezüstpénz kombinációja között ingadozott. Az utolsó percben azonban Csillag egyszerre megfontolta az összes áldozatokat, amelyeket már hozott, vacsorát, fiakkert, összehasonlitotta továbbá azt az árt, amelyet két nagyobb ezüstpénz kombinációja jelentett, azzal az árral, amelyet más beszerzési helyeken fizetni szokott, belesüvöltött végül aggodalmai közé az a gondolat is, hogy ha a költekezésében féktelen talál lenni, akkor tőkécskéjéhez kell – folyószámlája terhére – hozzányulnia, és a két nagyobb ezüstpénz távozás közben, kalap a fejen, bot a kézben, diszkréten megcsörrent egy asztalka márványlapján.

És ekkor rettenetes dolog történt. Nem az, amit Csillag Árpád várt: harag, szitkozódás, követelőzés. Nem. Glória föléje hajolt a két ezüstpénznek, előbb olyan hitetlenül nézte meg őket, mintha kételkednék a saját szemében, azután barna arcára és csillogó szemére olyan eltorzult undor ereszkedett, mintha valami utálatos férget látna, azután pedig kiegyenesedett, a csipőjére csapta a két kezét, szétterpesztette a két lábát és harsányan el kezdett nevetni. Szétterpesztett lábbal állott a meghökkent Csillag Árpád előtt és gunyosan harsányan hahotázva, rikoltozva kacagott bele az arcába. Előbb szólni sem tudott, de azután hebegve a mértéktelen kacagástól, rikácsolva, egyet-egyet biccentve a fejével, mondta:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

Csillag, a jól berendezett lelkü Csillag elámultan nézett rá. Glória két kezével a saját oldalát verdeste a kacagástól és lelkendezve, gunyosan, mérhetetlen lenézéssel ismételte:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

A szorgalmas Csillag összeszedte minden erejét, megfordult és méltóságosan távozott. Méltóságos távozása meneküléssé, szinte futássá fajult, amikor meghallotta, hogy Glória követi, amikor a spanyol táncosnő könnyü lábának a zaját hallotta maga mögött.

Kint volt a lépcsőházban és – be kell vallani – rohant lefelé. A teljes megmentést azonban ez sem jelentette, mert a kőlépcsőkön utána, nyomban mögötte csörrenve gurult lefelé két nagyobb ezüstpénz és a félhomályban utólérte és egészen a földszintig követte a kacagó rikácsolás:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

A szorgalmas Csillag lihegve állott meg a földszinten. Fent becsukódott az ajtó. Csend lett. Azonban mi van a két nagyobb ezüstpénzzel? Azok is lejöttek a lépcsőn. Kidobódtak. A törekvő Csillag óvatosan gyufát gyujtott, de csak az egyik ezüstpénzt találta meg. Megtalálta, azután sietve csengetett a házmesternek, kivonult a kapun és lassan megpihenő, lassanként egészen megnyugodott lélekkel és azzal az elhatározással, hogy most már csakugyan meg kell házasodnia, hazatért.

Harmadnap találkozott Törővel és vidáman, ravaszul rámosolygott. Törő, a lump Törő, azonban komoly maradt, hozzáhajolt és nagyon komolyan mondta neki:

– Árpi… te egy aljas ember vagy.

A törekvő Csillag méltatlankodva akart válaszolni, Törő azonban legyintett a kezével, mintha azt akarta volna mondani, hogy ez már nem is az ő dolga, majd elintéződik ez nélküle is, ismét hozzá hajolt és halkan mondta:

– Tu piszt ein Kavalliich…

Azután hátat forditott neki és elment. A törekvő Csillag bosszankodva bámult utána, de lassanként megvigasztalta az a gondolat, hogy ez az ember egy lump, viszont az ő poziciója egyre erősödik és hogy ami a házassága ügyét illeti, már körülbelül megállapodott a kellő és helyes apa személyében. A következő napok ezt az ügyet még jobban előrevitték, és a törekvő Csillag ekkor egy napon ebédre volt hivatalos, hogy jobban megismerkedjék leendő menyasszonyával.

Ezen a napon délben sietve és jókedvüen gázolt kifelé a bank tájékáról, amikor vele szemben a gyalogjárón egy lázas lendületü kalap és egy liladiszes, prémes bunda jelent meg. Egy sétáló, sőt talán várakozó nő. Kit vár vajjon? A bankból valakit? A törekvő Csillagnak megdermedt a vére, amikor a közelébe ért. Hiszen ez a nő… ez a nő Glória. Menekülésre gondolt, de a menekülésre nem volt ideje. Glória felemelte a fejét, bizalmasan feléje intett, azután bizalmas, lassu, gunyos fejbiccentések közepett, csendesen, kacagva sugta neki:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…

A szorgalmas Csillag elsápadva és megrendülve nézett rá és nem tudott megmozdulni. Glória mosolyogva biccentett és ujra kezdte:

– Tu… piszt…

Csillag ekkor megrándult, megmozdult és futni kezdett. Glória mellette volt, mellette maradt. Ő elhagyta. Még annyit látott, hogy az emberek csudálkozva állanak meg és a bank ajtajából bámulva néznek utánuk a kollégái, még egyszer hallotta:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…

Azután elmenekült, lihegve rontott előre, feldult lélekkel rohant addig a házig, ahová ebédre volt hiva; a ház előtt kissé megnyugodott, de azért nyugtalanul ebédelt meg a kellő apa és a jövendőbeli menyasszony társaságában.

Az eljegyzés mindazonáltal gyorsan megtörtént. A szokásos jelentések szétmentek, az ujságokban is megjelent a hir és a törekvő Csillagnak menyasszonya másnap csodálkozva mutatott egy nyilt levelezőlapot, amely a menyasszony cimén érkezett a vőlegénynek, neki, Csillag Árpádnak. A levelezőlapon mindenekelőtt ez volt:

– Gratulálok.

Azután kissé bizonytalan helyesirással ez:

– Du bist ein Kavalier!

A törekvő Csillag elpirulva magyarázta menyasszonyának, hogy ez egy ostoba tréfa, nem kell vele törődni és a levelezőlapot szét kell tépni, amibe a jövendőbeli Csillag Árpádné bele is nyugodott. A levelezőlapot széttépték. Másnap délben azonban a bank utcájában, a Lipótváros déli forgalmában ott sétált Glória és suttogva üdvözölte a törekvő Csillagot:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…

A szorgalmas Csillag menekült, a dolog ezuttal még nagyobb föltünést keltett, mint első izben, a bankban elterjedt a hire, és másnap husz ember faggatta és csufolta a szorgalmas Csillagot a két ezüstpénz miatt, amelyek közül az egyiket ő felszedte a sötét lépcsőházban. A törekvő Csillag ekkor kétségbeesve és felháborodva szaladt a lump Törőhöz.

– Mondd meg annak a nőnek, – kiáltotta hevesen – hogy én a rendőrséget veszem igénybe. Becsukatom. Eltoloncoltatom.

A lump Törő megvetően nézett rá és nem felelt.

– Becsukatom. Eltoloncoltatom! – kiáltotta Csillag.

Törő vonogatta a vállát.

– Te tökfilkó – mondta lenézően. – Mi közöm nekem ehhez. Menj el és mondd meg őneki, ha van kedved rá.

– Nem, erre nincs kedvem – felelte Csillag megszeppenve.

– Akkor hagyj nekem békét.

A megszeppent Csillag most könyörgésre fogta a dolgot, megmentést kért, közvetitésért esedezett, pénzt ajánlott, a lump Törő rázta a fejét és végül rákiáltott:

– Takarodj innen és hagyj békét nekem. Én nem közvetitek, én nem mentelek meg, én utállak, mert piszkos disznó vagy és engem kompromittáltál. Egyet mondhatok, hogy Glóriánál eredményt pénzzel el nem érsz, pénze van neki, több mint neked. És ugy gyülöl téged, hogy előbb meg akart ölni… Ami pedig az eltoloncolást illeti, – ő már beszélt is egy ügyvéddel. Semmi baja nem történhetik. Mit mond ő neked? »Tu piszt ein Kavalliich!« Hisz ez igaz. Az vagy. Gavallér vagy. Ez csak nem sértés?

Előrehajolt és még egyszer mondta:

– Tu piszt ein Kavalliich!…

A törekvő Csillag előbb pofon akarta vágni a gunyosan mosolygó Törőt, de jól berendezett lelkében a megfontolás legyőzte a haragot. Inkább ujra könyörgött tehát. Hogy ő főbe lövi magát, ha ez igy tart. Most már mindenki tudja a dolgot. Már a menyasszonya is. És mindenki azt mondja neki: »tu piszt…«

A lump Törőnek kissé megesett rajta a szive.

– Tökfilkó vagy – mondta neki jóindulatuan. – Aljas ember vagy. Megérdemelnéd, hogy kirugjalak… De jól van, megbántad a dolgot, hát egy jó tanácsot adhatok neked: házasodj meg gyorsan. Glóriának gyöngéje a házasodó ember. Az ő szemében minden ember szent egy kicsit, ha el is vesz egy lányt. Azt hiszi, te is szerelemből házasodol…

A törekvő Csillag siettette az esküvőt és minthogy egyébként teljes volt a megegyezés, az esküvő napját hamarosan ki is tüzték. Legfőbb ideje volt, mert Glória kezdett elviselhetetlenné lenni. Most már szinte naponként megjelent a bank előtt; mint egy bosszuálló istennő, ugy suhant oda villogó szemmel és libegő kalappal Csillaghoz és fehér foggal mosolyogva, máskor komoran és sötéten, majd jóindulattal, lassu fejbólogatással, anyai hangon, ismét máskor jó pajtás módjára, bizalmasan, hetykén egyetértően sugta, kiáltotta, vagy pattogta oda neki:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…

Azon a napon, amelyen nem jött, legalább egy képeslevelezőlapot küldött Csillagnak és a legutóbbi napokban – egy kitünő ötlete támadván – estefelé jövendőbeli apósa lakására telefonozott neki, valami férfival, pincérrel vagy szolgával a telefonhoz hivatta és amikor a törekvő Csillag a kezébe vette a kagylót és sietve és feszesen bemondta:

– Itt Csillag.

Akkor egy mézédes, szerelmes, elragadott hang suttogta a fülébe:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…

Az utolsó napok türhetetlenek voltak; a törekvő és szorgalmas Csillag ekkorra az izgalomtól sápadtan és lesoványodottan járt-kelt már és ha az esküvő napja nem lett volna közel, még valami bolondot csinált volna. Szerencsére jött az esküvő napja és ezen a szép napon boldog és megkönnyebbült lélekkel ébredt fel a törekvő Csillag. Most vége ennek a nyomoruságnak; el is utazik; és ha hazajön, az az átkozott nő békében hagyja; poziciója ismét megerősödik… Menyasszonya jutott eszébe és megnyugvással gondolt az apa kitünő vagyoni viszonyaira.

Előbb az anyakönyvvezetőhöz mentek, Csillag boldogan ugrott ki itt a kocsiból és fürgén fordult meg a lépcső felé, hogy az épületbe felsiessen. A fürgesége azonban egyszerre megbénult, az egész teste megdermedt és elsápadva bámult az álldogálók közé, akik a feljáró szélén két sorfalat csináltak. A nép között, a tömeg között, ott viritott egy hősies, vakmerő és kiabáló kalap. A Glóriáé…

A törekvő Csillag megdermedve bámult feléje és azt mondta magában, hogy most botrány lesz. De nem lett botrány. Csillag megmozdult és dideregve vánszorgott felfelé a lépcsőn. A kalap is megmozdult. Előretolakodott az első sorba. És amikor a szorgalmas Csillag elbotorkált előtte, akkor a kalap alatt, a barna arcon mozgás támadt és a szorgalmas és törekvő Csillag inkább látta, mint hallotta a piros ajkakról ezt a jóindulatu, áhitatos suttogást:

– Tu… piszt… ein Kavalliich!

Bent volt a teremben. Ide csak nem jön be? Tévedés volt: oda is bejött. Az ajtó felnyilott és suhogva, parfümösen, szenzációsan Glória jött be rajta. A széleskörü család nagyszámban megjelent tagjai összesugtak, a törekvő Csillag lázasan, görcsösen próbált a menyasszonyával beszélgetni, a menyasszony azonban kiváncsian és megilletődötten bámulta Glóriát. Glória szende arccal vonult meg a háttérben, a törekvő Csillag elhallgatott és verejtékcseppek verődtek ki a homlokán.

A homlokának tovább is bőven volt alkalma verejtékeznie, mert a házasságkötés szertartásának a megkezdésekor Glória előre suhogott és a jobboldali fal mellett állapodott meg, ugy hogy az előrelépett menyasszony és vőlegény nagyon jól láthatta. »Miért nem vezeti ki valaki?« – gondolta Csillag kétségbeesetten. »De hiszen akkor botrány lenne« – gondolta rögtön összetörve.

A házasságkötés aktusa megkezdődött. A vőlegény is, a menyasszony is félszemmel Glóriára nézett és amikor az anyakönyvvezető a törekvő Csillag igenjét várta, kinos csend állott be, mert a törekvő Csillag megbüvölve meredt a Glória piros ajkára.

Ez a piros ajak ugyanis a hivatalhoz és az ünnepi aktushoz mérten komoly arccal, hangtalanul, de tagoltan, tisztán és félreérthetetlenül mondta:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

A törekvő Csillag végre kimondta az igent, az aktus befejeződött, az anyakönyvvezető távozott és a rokonság körében általános csókolózás támadt. Glória nagy tisztelettel nézte a családi hangos örömet, de mikor a távozás megkezdődött, mozdulatlan arccal, odasuttogta még a halvány Csillagnak:

– Tu piszt ein…

A kocsik azután a templom felé robogtak és a törekvő Csillag izgatottan, félve és reménykedve bámult ki a kocsi ablakán, jön e Glória.

Jött. Egy robogó fiakkeren hajtatott el mellettük, ő is kihajolt a kocsija ablakán és még annyi ideje is volt, hogy a remegve visszadöbbentő Csillagnak odakiáltsa:

– Tu piszt…

Azután elrobogott. A templomban azonban ott volt. Feljött egészen a fehérruhás kisasszonyokig, akik az oltár közelében állottak, áhitatos arccal rakta össze a két kezét, de valahányszor a didergő Csillag odanézett, komolyan, tagoltan, hangtalanul mozgott az ajka:

– Tu… piszt… ein…

És a törekvő Csillagnak mindig oda kellett néznie. A templom zsufolva volt emberekkel. A menyasszony apja kitünően volt megválasztva és a törekvő Csillagnak dagadt volna a szive, ha a megjelent előkelőségeken végignézhetett volna. De ő nem tudott máshová nézni, csak Glóriára. Jól berendezett lelke kegyetlenül össze volt kuszálva; minden nyugalmának vége volt és törekvő és megfontolt elméje a jövendő szép reménységei helyett egyetlenegy kérdést forgatott és őrölt lázasan: mit fog csinálni Glória, hogyan fejezi be ezt a hajszát, csinál-e botrányt, belekiáltja-e a pap szavába rettenetes és süvöltő, bosszuálló és harcos jelszavát.

A szertartás megkezdődött, haladt előre, a törekvő Csillag kétségbeesetten erőlködött, hogy követni tudja, de a kinos megakadások igy sem voltak elkerülhetők. A törekvő Csillagnak Glóriára kellett bámulnia. Glória csendesen, áhitatosan mozgatta az ajkát.

A reszkető Csillagban lassanként vad düh gyulladt ki. Botrány lesz? Jó. De az a bestia akkor nem kerül ki innen élve. Ha mindennek el kell vesznie, akkor pusztuljon el ő is. A törekvő Csillag a frakkban, a fehér keztyüben, az oltár előtt, a gazdag menyasszonynyal az oldalán ökölbe szoritotta a kezét és ugy érezte, hogy egy puha, teli, barna nyak ropog a görcsös és vérszomjas ujjai között.

A szertartás véget ért és Csillag csodálkozva nézett körül. Mi ez? Nem történt semmi? Hol van Glória. Ott van a helyén, az ajka megmozdult most is, amikor a csudálkozó Csillag tekintetét elfogta, de látnivaló volt, hogy kifelé tart. Mi az? Elmegy? Botrány nélkül? Megelégelte a kinzást? A kipiruló Csillag valami olyanfélét érzett, ami a hálára hasonlitott.

A megkönnyebbült és fellélekző Csillag emelt fővel tartott kifelé a jól megválasztott apa leányával, immár hitvesével a karján. Most már észre tudta venni a notabilitásokat és büszkén dagadt a szive. A poziciója mégis…

A hosszu sorfal végén azonban, amely a zsufolt templom közönségéből alakult, egy vakmerő kalap libegett, tolakodott, öklözte magát előre. Előre öklözte magát, megállott, mintegy leszállott, megülepedett, megtelepedett egy helyen. A törekvő Csillag üveges szemmel meredt feléje. Mi az? Még mindig nem elég? Még mindig nem ereszti ki a karmai közül? Emberhalál kell? Hát legyen emberhalál.

Most ismét nem látta a notabilitásokat. Kézszoritásokat elfogadott és visszaadott, de dobogó szivvel, kimeredt szemmel bámult előre, a kalap felé. Egyre közelebb értek hozzá. A sorfal mozgott, suttogott, kiabált, gratulált. És a zúgásban, mormogásban, suttogásban és kiabálásban, a kézszoritások között az uj férj és az uj asszony odaért a vakmerő lendületü kalap elé. A kalap megmozdult. Az uj asszony rábámult és egy másodpercre megállott.

És ezalatt a másodperc alatt ez történt. A törekvő Csillag eleresztette hitestársa karját, meghorkant, egy messze hallható, szinte felüvöltő hangot adott, ökölbe szoritotta, majd felemelte fehérkeztyüs kezét és vérbenforgó, kidülledt szemmel dült előre. Most ezzel a keztyüs két kezével lecsap arra a bestiára… a puha, teli, barna nyak ropog vérszomjas ujjai között… A törekvő és szorgalmas Csillagot jól berendezett lelke azonban megmentette egy gyilkosságelkövetésétől. A szóban levő másodperc második felében ugyanis eszébe jutott, hogy ez botrány lenne, ez tönkretehetné őt; ugyan kérem, ki fog gyilkolni; ami keveset ez az egész dolog a pozicióján rontott, azt a kitünően megválasztott após pótolni fogja. A szóban levő másodperc második felében tehát a törekvő és szorgalmas Csillag lefojtogatta torkán vad felhorkanását, fehérkeztyüs kezét lekapta a levegőből és karon ragadta vele hitestársát. És ennek a nevezetes másodpercnek az utolsó negyedében a meghökkent Glória előrehajolt és ugyanazon a hangon, amelyen a többiek gratuláltak, szivesen, melegen, mosolygóan elhadarta:

– Tu… piszt… ein Kavalliich!

A törekvő és szorgalmas Csillag ragadta kifelé hitestársát a templomból. Beültek egy felvirágozott kocsiba, a kocsi elindult velük és a törekvő Csillag megkönnyebülten mosolygott maga elé. Mi történt? Semmi. Egy felhorkanás. Hát aztán? Kinek nem voltak ifjukori kalandjai. Poziciójának ez nem árthat, csak…

A fiatal asszonyra nézett, aki oldalán ült és aki most nyilvánvalóan egy kérdéssel harcolt. Kimondja-e ezt a kérdést? Nem mondta ki.

Hanem elutaztak nászutra. És a második héten Párisban, a világosság és a legnagyobb szerelmek városában, amikor a törekvő és szorgalmas Csillag megelégedetten élvezte jelenét és mámorosan gondolt jövőjére, amikor a fiatal asszony páholyjegyet akart a szinházba, holott a számitó és törekvő Csillag sokkal, oh sokkal szerényebb jegyeket hozott, amikor ehhez hasonló nézeteltérések felgyülekezett mérge meghozta az első összeszólalkozást, a miután továbbá a fiatal asszony előbb célzást tett, majd nyiltan hivatkozott arra a bőkezüségre, amelylyel kitünően megválasztott apja őt a házasságba küldte és amikor a megfontolt és törekvő Csillagra ez sem hatott, amikor egyik epés és mérges szó követte a másikat, amikor meg lehetett érezni, hogy ez a harc a két házastárs között, akik az asszony hozományát és a férj pozicióját egészen eltérő módon akarják élvezni, állandó marad, amikor minden érvből kifogyott, sértéseket türt el és a közeli vereséget érezte, akkor a fiatal asszony előrehajolt és a keserüségtől mámorosan, félig sirva, de gunyosan, sziszegve mondta férjének, a szorgalmas és törekvő Csillagnak:

– Tu… piszt… ein Kavalliich.!