A JAPÁN

Az okos, szép, szőke Horvát Klára egy napon levelet kapott. Angol volt a boriték cimzése, japáni a bélyeg rajta.

– Sir, – kezdődött a levél, – hallottam Yamatori barátomtól, aki miss Cleminsonnal, az ön egykori angol tanitónéjával összeköttetésben van, hogy ön az angol nyelv gyakorlása végett hajlandó volna valakivel levelezni. Minthogy barátom most Amerikaba utazik, ajánlkozom helyette. A külügyminisztériumban dolgozom, angolul már jól beszélek és remélem, hogy leveleim elég érdekesek lesznek.

Horvát Klára még aznap válaszolt a japánnak:

– Uram, én nem vagyok sir, hanem miss és az ajánlatot szivesen elfogadom. Az apám a törvényszék elnöke, magam pedig tizenkilenc éves vagyok, tanitónői oklevelem van és remélem, hogy az én leveleim is elég érdekesek lesznek.

Jött a japantól a válasz. Nagyon örül, hogy a véletlen ilyen kedves ismeretséghez juttatta; különben amatőr-fotográfus és mellékelve küldi a háza fotográfiáját. Magyarországról sokat olvasott és boldog, hogy a szépségükről hires magyar nők közül olyan elmés, okos és szeretetreméltó lánynyal jutott összeköttetésbe, mint ismeretlen ismerőse.

Erre megindult a levelezés. Eleinte csak éppen gyorsan és pontosan: rögtön irván a választ a kapott levélre, később egyre nagyobb érdeklődéssel, hevesen, sőt szenvedélyesen.

Mindkettejüknek valamely különös és érdekes naplószámba ment a levelezés. Van, ime, valaki a tengereken tul, egy érdekes, okos gondolkozó és érző ember, akinek mindent el lehet mondani – vágyakat, gondolatokat és eseményeket – veszedelem nélkül, a megértés biztos tudatában. Egy fiu és egy lány tengereken át és országokon keresztül egymásra lelt; ismerik, értik és szeretik az egymás lelkét; mindegyiknek kedves a másik minden gondolata, és minden érzése és – két messzi, nemzet fia, de a kulturának, az emberi haladásnak egyformán előkelő gyermekei: irta egyszer a japán – egy hatalmas és csodálatos idegen fajta nyelven beszélnek egymáshoz.

Mentek és jöttek a levelek. Vitték a lány gondolatait a fiuhoz, a fiuét a leányhoz és a két lelket összehálózták egy ismeretlen érzés aranyfonalával.

Hoditó bája és különös varázsa volt ennek a levelezésnek. Már nem is várták a választ és indult az uj levél; ugy tetszett néha, – mikor a lányt elragadta egy-egy levél finomsága és ötletessége, – hogy a rohanó vonatok, füstontó gőzösök a tengeren nincsenek is másért, csak hogy vigyék és hozzák azokat a leveleket.

A leány irt a házukról – vadszőllő fut fel rajta köröskörül; az apjáról – a legkedvesebb öreg ur a világon; az olvasmányairól – Jókai angolra is le van forditva; a mulatságairól, az érzéseiről, az álmairól, az ismerőseiről.

– Jár hozzánk – irta egyszer – egy fiatalember. Csák Sándor a neve. Magas, fekete, csillogó szemű. Tanár. Apa nagyon szereti. Ez az Csák engem feleségül akar venni.

– Az istenért, – jött a válasz – vigyázzon. Az élete legfontosabb elhatározását el ne hamarkodja. A boldogság vagy boldogtalanság függ tőle, az üdvösség vagy a kárhozat. Vigyázon. Ne határozzon még. Fiatal. Ráér. Ismerje meg jobban azt az embert. A tanárokat én sohasem szerettem.

– Csák majd mindennap itt van nálunk, – irta a lány. – Én szeretem a tanárokat. Itt küldöm magának az arcképemet.

Még válasz se jött erre a levélre, ujra irt a lány:

– Csák megkérte a kezemet. Gondolkozási időt kaptam és nem tudok határozni. Megkapta az arcképemet? Küldje el a magáét.

– Megkaptam az arcképét, – jött a válasz négy hét mulva – és a szivemben boldogság és félelem reszket. Hónapok óta, mióta egyre szomjasabb várakozással várom édes leveleit, a lelkemben nő, árad és dagad egy szenvedély, amely kitör most, hogy ragyogó képét is látom. A faj korlátain, az idegenségen és a messzeségen, a hegyeken és a tengereken átalszárnyal a szerelem és csókot lehel fehér kezére. Hiába tilt el az okosság és a kételkedés, hiába rémitget az a félelem, hogy maga a fajtája idegenkedésével és felsőbbségével tekint rám, az én szerelmem ugy érzi, hogy a mi lelkeink egyenlő és rokonlelkek, hogy a lelkeink amelyek olyan csodamódon találtak egymásra, el sem is válhatnak soha. Szőke haja fényt sugároz rám a tengereken át, fehér arca világosságot áraszt az életem utjára. Mélységben vagyok és mint a napra, ugy tekintek magára. – Hajoljon le hozzám és keze érintésével váltson meg engemet. A boldogságom, az életem függ a válaszától. Ha nem csalt az a sejtés, hogy leveleinek finom betüiből szeretet szólott hozzám, akkor enyém az élet. Ha csalt, akkor vége az én életemnek. Vége oly igazán, mint ahogy az ereimben azoknak a japán nemeseknek a vére folyik, akik egy tévedésért vagy hibáért, a becstelenségnek látszatáért is, vagy egy szenvedésért, amit szótlanul kellett türniök, karddal döfték keresztül a szivüket.

… Horvát Klára nedves szemekkel olvasta a levelet. A sorokból mély szerelem szólott hozzá, megfogta, elkábitotta, mámorossá tette a különös romantika, amely ebben az esedező, nagy szerelemben volt. A tengereken tul, a föld másik felén van valaki, aki meghal, ha ő igent mond egy kérésre.

Idegenkedve nézte Csák Sándort: az az ember ott a tengeren tul meghal, ha ő ennek igent mond. És azt – ott a tengeren tul – szereti; már egészen bizonyos volt benne, hogy szereti. Milyen finom a lelke, hogy esdekel a szerelméért, hogy imádja őt Álmodozva járt két napig.

A harmadik napon levelet kapott:

– Megkaptam a második levelét – szólt az angol irás és kivánsága szerint itt küldöm az arcképemet. Reszketve várom a válaszát.

Horvát Klára megnézte a fotografiát. Japáni arc tekintett rá. Egy sárgaarcu, alacsony ember állott a képen. Egy ferdeszemű. Egy operettember.

A lány megdöbbenve bámult rá: a tengereken tul ehhez szálltak az álmai?

Egy pillanat alatt vége volt mindennek. A szeme könnybe borult és sokáig sirt keservesen. Mikor jól kisirta magát, sóhajtott egyet.

Bement az apjához.

– Férjhez megyek Csákhoz – mondta nyugodtan.

Pár nap mulva irt Japánba. Röviden; nem kegyetlenül, csak közömbösen.

– Tegnap jegyet váltottam Csák Sándorral.

Egy hónap mulva az egész dolgot elfelejtette és egy szikrát sem törődött vele, mit csinál a sárga ember ott tul a tengeren.