ITÉLKEZÉS

Az ebédlőből átmentem az irodámba. Szivarra gyujtottam, kezembe vettem az ujságot és lefeküdtem a diványra.

– A tárcát – gondoltam – el kell olvasnom. Egy óra mulva sugárzó arccal itt lesz Géza és megkérdezi, mi a véleményem róla.

Végigolvastam. Unatkozva és bosszankodva végigolvastam. Elálmosodtam. Letettem a szivaromat, a fejem alá gyürtem egy párnát és becsuktam a szememet.

*

Kinyilt az ajtó és Kálmán jött be hozzám.

– Szervusz, – mondtam – gyujts rá egy szivarra.

Rágyujtott. Nyugodtan szivarozott és csendesen beszélgettünk.

– Igaz, – mondta – olvastad a Géza tárcáját?

Ekkor eltünt a nyugalmam. Dühbe jöttem.

– Olvastam, – mondtam haragosan – olvastam, mert egy óra mulva itt lesz, és a dicsőségtől lesz mámoros a szeme és a gőgtől és a büszkeségtől részegen fogja kérdezni, mit szólok hozzá.

– Ugyan, ne haragudj – mondta nevetve Kálmán.

– De haragszom. Haragszom először azért, mert ezeket a siralmas, ezeket a felbőszitően nagyképü és gutaütötten tehetetlen vergődéseket, ezeket a lapos és ádáz együgyüségü tákolmányokat végig kell olvasnom. Haragszom másodszor azért, mert ez a fiu, ez a Géza ugy hordozza közöttünk a fejét, mintha valami igen különös, tiszteletreméltó és becses jószág volna, és mintha mi valamennyien tökfilkók volnánk.

– Dehogy! Hiszen mindig megkérdezi a véleményünket.

– Megkérdezi, mert tudja, hogy csak jót mondunk neki. Azzal a fanatikus elragadtatással, amelylyel magában gyönyörködik és azzal a gyönyörüségtől szédelgő buta vaksággal, amelylyel a világban jár, kirevolverezi tőlünk a dicséreteket. Ma már ötven helyen volt bezsebelni az ilyenkor kijáró elismerést, és késő éjszakáig trappol még a városban, hogy minden esedékes dicséretet inkasszálhasson.

Kálmán vonogatta a vállát:

– Hátha csakugyan tetszenek a dolgai?

Elképedve néztem rá.

– Az Isten szerelmére, csak nem mondod ezt komolyan?

Kálmán kissé sértődötten válaszolt:

– Kérlek szépen: faktum az, hogy a legelőkelőbb lapok szivesen közlik a dolgait és hogy a darabját is elfogadták.

Erre már csak sziszegni tudtam dühömben. És csapkodtam az asztalt.

– Ó gyermeki ártatlanság! Ó te naiv, beteg ifju! Közlik a dolgait, persze, hogy közlik. Mert Géza bácsi igazgatója a Központi Banknak, mert Leó bácsi elnöke a szerszámgyárnak, mert Ödön igazgatója a Hitelintézetnek és mellékesen a Pázmány-nyomdának. Mert viruló és kellemes üzleti összeköttetésben vagyunk velük, és mert a barátság megéri nekik azt, hogy háromhetenkint egyszer fogcsikorgatva leadjanak egy lapos tárcanovellát. Mert a Géza könyvét ezzel a megjegyzéssel küldte szét a lapokhoz a kiadója: »A szerző az ismert bankárcsalád tagja«. Ezért, naiv gyermek, ezért!…

Kálmán megfélemlitve hallgatott. Azután megpróbálkozott egy szerény ellenvetéssel:

– De mikor ő iró akar lenni!

– Hiszen éppen ez a felháboritó. Ha csak kisérleteznék, ha csak szórakoznék, ha csak ezt is meg akarná próbálni, akkor jó volna. De hogy komolyan irónak tartja magát és hogy komolyan a pályájának nevezi az irodalmat, hogy meg akar élni belőle és hogy a talentum, sőt a genie jogait és kiváltságait reklamálja a maga számára, az türhetetlen, az megbizsergeti az embernek minden idegszálát, azt nem lehet elbirni.

– Meg fog élni – mondta Kálmán gőgösen.

– Meg fog élni, – válaszoltam – de nem az irodalomból. Hanem az apja pénzéből. Az irodalomban pedig lesz egy szánalmas, egy siralmas, egy nevetséges alak, aki mögött összemosolyognak az emberek, akit türnek, de lenéznek az irók, vagy akit egyszer csak nem is türnek már és akkor apritanak fel, amikor azt hiszi, hogy irigyelt és bámult mester.

– Te is irogattál!

– Igen, irogattam. De nem irtam. És idejekorán észrevettem, hogy vissza kell vonulnom, hogy itt van a helyem az ügyvédi irodában és hogy Anatole Francet olvasni sokkal nagyobb öröm, mint vizenyős műveket alkotni.

– Hát csakugyan olyan tehetségtelen?

– Hát te ezt most kérdezed? Hát te erről nem vagy meggyőződve? Hát nem látod a Vera kinos mosolygását, mikor néhány sorát elolvassa? Hát nem látod, hogyan csavargatja Ödön a bajuszát, mikor egy-egy művét átnyujtja neki? Hát nincs szemed? Hát olvastál tőle valaha egy keményen megformált, egy erős, egy izmos, egy művészi sort? Hát olvastál tőle valaha valamit, amiben legalább a hibák lettek volna eredetiek? Hát nem dühöng-e mindenben, amit ir, a laposság, a lomposság, a tehetetlenség, a keserves kikeféltség? Az ellentéte mindennek, amit tehetségnek hivnak. Szánalmas másolás és nagyképü kapkodás minden sora. Csak a teljes tehetségtelenség, és az izlés és a művészi ösztön teljes hiánya lehet ilyen elbizakodottan bátor, mint az ő irásai. Hiszen soha egy percig sem vergődött, soha nem kinlódott; pedig még én is kinlódtam, aki sohasem voltam tehetség. De izlésem volt. Meg tudtam mérni az irói magasságokat. De neki még művészi ösztöne sincs, ami nekünk, a jóizlésü olvasóknak is megvan.

Kálmán gyáván szólott:

– Hátha megjön?

– Ó édes fiam!… Két embert semmi nem választhat el jobban egymástól, vastagabb falat két ember közé semmi sem vonhat, mint az izlés különbsége, mint a művészi ösztön, amely az egyikben nincs meg és a másikban megvan. Vannak emberek, akik sohasem fogják megérteni, hogy sorok és sorok, irók és irók között különbség van, hogy van az irodalomban krumplihámozás és van artisztikum. Ha van másvilág és Géza valamikor meghal és ott fent lesz és megtisztult elmével és mindent értő és sugárzó lélekkel onnan letekint… akkor talán… vagy még akkor sem fogja megérteni, mi az, ami nem volt abban, amit ő irt, hogy mi a tehetség és mi az, amit az irók most már egy kissé koptatott elnevezéssel artisztikumnak hivnak…

Kálmán vonogatta a vállát:

– Hát mit lehet akkor csinálni?

– Tudom, hogy hiábavaló, de én mégis megmondom neki. Könyörtelenül, kiméletlenül, brutálisan.

– De mikor tudod, hogy nem használ. És olyan jó fiu, olyan igazán nagyon jó fiu.

– Mégis megmondom; ezt nem lehet tűrni, az ember izlésének ezt a meggyötrését, ezt a kihivását, ezt a maltretirozását nem lehet eltűrni. Jó fiu. De nem bánom. Megmondom neki.

… Amikor ezt az utolsó szót haragosan, felhevülve és kiabálva kiejtettem, akkor valami rettenetes dolog történt. Az ebédlő ajtaja kinyilott és beesett rajta Géza. Az arca fehér volt. A homlokán verejtékcseppek látszottak és a haja izzadságtól nedvesen lógott a homlokába. A szeme kitágulva és könnyesen nézett rám, és az ajka remegett, mintha nem tudna belefogni abba, amit el akar mondani.

Kálmán felugrott. Ijedten néztünk rá.

– Hallgattam, – mondta Géza és csuklott, mintha a sirását nyelné le – hallgattam, mindent hallottam… Hát mondd… hát mondd…

Nem tudott tovább beszélni. Leült egy karosszékbe, az ajkát mozgatta, mintha a sirás akarna kitörni belőle.

Nem tudtam megszólalni. Álltam előtte és a kezemet emelgettem.

Fájt a szivem és rettenetesen szégyeltem magamat. Kinoztam az agyamat: mit mondjak, mit hazudjam, hogyan tagadjak le mindent, amit hallott. De hiszen lehetetlen, mondtam magamban. És a rémülettől és a szégyentől és a fájdalomtól reszketni kezdettek a lábaim és dideregtem.

*

Ekkor felébredtem. A párna be volt gyürve a fejem alá, az ujság ott hevert mellettem a földön. Körülnéztem és megdobbant örömemben a szivem. Ohó, hiszen csak álmodtam, álmodtam, álmodtam.

Boldogan nyujtózkodtam ki. A rémületet és a fájdalmat minden tagomban éreztem még, elállott a lélegzetem, ha arra gondoltam, ami majdnem történt. De most már nyugodtan és kényelmesen ásitoztam.

Azután kint csengettek. Kinyilott az ajtó és Géza jött be sugárzó arccal, a dicsőségtől mámoros szemmel, a gőgtől és a büszkeségtől részegen. Felugrottam. Kezet fogtam vele. Nem is vártam, mig szól; sietve, örömmel elragadtatva, boldogan és hálásan mondtam neki:

– Most olvastam a novelládat. Elsőrangu. Pompás. Erős, értékes, finom, művészi munka. El vagyok ragadtatva tőle…