STANCI

A szobalány bejött a szalónba és jelentette, hogy tálalva van. Tárnok Livia felállott. Felállott a négy férfi is; mind a négyen frakkban voltak, a fekete frakkok és fehér ingmellek között tüzes fényben ragyogott az asszony biborszinü selyemruhája és aranyfényü, dus haja. Tárnok Livia rájuk mosolygott. Egyikük a karját nyujtotta, Tárnok Livia feléje nyult, de egyszerre megállott.

– Ohó, – mondta – hiszen még egy vendégem van.

Odament az egyik ajtóhoz és átkiáltott rajta:

– Stanci!… Sta–a–anci!

Az urak meglepetve néztek össze; Tárnok Livia hátrafordult.

– Nem mondtam már a szinházban? – kérdezte. – Azt hiszem, mikor az öltözőmben voltak…

– Nagyságos asszonyom – szólt az egyik ur – azt mondta, hogy még egy férfivendég lesz…

Tárnok Livia nevetni kezdett.

– Azt mondtam? És mégis majd elfelejtkeztem szegény Stancikámról. Sta – a – anci!…

Az ajtó mögött lépések zaja hallatszott.

– Itt van – mondta Tárnok Livia.

Az ajtó kinyilott és az urak elámulva néztek a jövevényre. Ketten nyugodtan maradtak, de a másik kettő nevetni kezdett. Az ajtóban egy alacsony, vézna, fekete szakállas, kis ur állott. Smoking volt rajta, fehér, de puha ingmellel. A barna arcában, mélyen bent a homlokcsontjai alatt, nagy, ijedt és fájdalmas szemek ültek; a feje kopaszodni készült már; az arcát rövid, puha, fekete szakáll vette körül, az egész ember olyan volt, mint egy szakállas, szomoru, megriadt gyerek. A mikor az ajtóból beljebb lépett, látni lehetett, hogy biceg is.

– Stancikám, – mondta Tárnok Livia – jöjjön már. Vacsorázunk.

Stanci odabicegett hozzá. Tárnok Livia bemutatta.

– Bemutatom az uraknak dr. Stand Lipótot, az én legkedvesebb barátomat és földi gondviselésemet.

Karonfogta.

– Stancikám, – folytatta – ez itt Drágffy Péter gróf, ez Latorcay Géza báró, ez Blankenberg Muki és ez itt Jánosházy herceg. És most menjünk vacsorázni.

A társaság bement az ebédlőbe. Az asztalfőre Tárnok Livia ült, az asztal végére Stanci.

– Stancika, – kérdezte Tárnok Livia – rendben lesz?

– Igen, – felelte halkan Stanci.

– Szegény Stancika, sok dolga volt vele?…

Az urak kérdő pillantásokkal fordultak a háziasszony felé és Tárnok Livia mosolyogva magyarázta meg, miről van szó.

– Stancika megint az adósságaimat szabályozza – mondta. – Erre minden másfél évben rákerül a sor. Mert igaz ugyan, hogy ő állandóan itt van és vigyáz rám, de én szégyenlem, ha sokat költök és olyankor hazudni szoktam neki. Amikor azután nagy bajok vannak és engem nagyon zaklatnak a hitelezőim és jönnek az első lefoglalások, akkor rendesen bevallom neki a dolgot és megigérem hogy soha többet… Szegény Stancika ilyenkor napokig dolgozik… De azután legalább nyugta van másfél évig. Azaz, hogy azután is én adom neki a legtöbb dolgot, de azok már csak a rendes ügyek…

Az urak elismerően bólogattak, nagyon helyeselték a Stanci szorgalmát és a herceg, aki az egyik oldalon szomszédja volt, hozzáfordult:

– Eh, – kérdezte nyujtottan és jóindulatu orrhangon – ügyvéd?… Ügyvéd… Stanci ur?

– Stand! – felelte Stanci halkan és szerényen – ha szabad kérnem.

– El… pardon, Stand ur! – mondta a herceg.

– Igen – felelte Stanci. – Igen.

A vacsora azután különösebb események nélkül elmult; vacsora után a társaság szivarra gyujtott – Tárnok Livia cigarettára – és nemsokra leültek kártyázni. A játékban a háziasszony is résztvett. Stanci nem kártyázott. Nemsokára abbahagyta a játékot a fiatal Drágffy is.

– Bocsánatot kérek, – mondta – ma nem mulattat. Mással van tele a fejem.

Felállott, odament Stancihoz és leült melléje. Nézték a kártyázókat, Tárnok Livia egy-egy pillantást vetett néha feléjük és ők ketten csendesen beszélgetni kezdtek.

– Doktor ur, – szólt a fiatal Drágffy – régóta ismeri a nagyságos asszonyt?

– Régóta, gróf ur – felelte Stanci.

– A nagyságos asszony… csodálatos művésznő, ugy-e doktor ur?

– Igen; csodálatos, gróf ur.

Csendesen elbeszélgettek Tárnok Liviaról. A játéknak azután vége lett, éjfél elmult és az urak bucsuzkodtak.

– Stancikám, – szólt Tárnok Livia – maga maradjon még… Alá kell irni mindenfélét, ugy-e?

– Igen. Alá kell irni.

Az urak elmentek. Stanci indult, hogy elhozza az irásokat.

– Várj még, Stancika – mondta Tárnok Livia.

Stanci megállt.

– Kedves emberek, mi? – kérdezte Tárnok Livia.

– Igen, – felelte habozva Stanci – bizonyos szempontból azt lehetne mondani, hogy kedves emberek.

Tárnok Livia nyujtózkodott és könnyedén megkérdezte:

– Melyik tetszik neked legjobban, Stancikám?

– A fiatal Drágffy – mondta Stanczi határozottan.

– Nekem is – felelte Tárnok Livia halkan és mosolyogva.

Nyujtózkodott, behunyta a szemét és belemosolygott a messzeségbe. Stanci a határozott kijelentése után ismét bágyadt és szomoru lett. Csend volt néhány másodpercig. Azután Tárnok Livia felrázta magát a mosolygó, megrészegedő kábulatából és hidegen és nyugodtan mondta:

– Most már hozhatod azokat az irásokat, Stanci.

Stanci hozta az irásokat, Tárnok Livia aláirta őket és Stanci azután hazament. A következő napokban nem járt fel olyan szabadon a Tárnok Livia, lakására, mint rendesen. Mielőtt felment volna, mindig megkérdezte, felmehet-e. Nyolc nap mulva kiderült, hogy igaza van.

– Felmehetek ma este szinház után? – kérdezte telefonon Tárnok Liviától.

– Nem, Stancikám, – hadarta az asszony – kérlek, ma ne gyere, olyan fáradt vagyok… és szerepet kell tanulnom… holnap gyere, drága Stancikám, vagy holnapután, Stancikám…

– Igen – felelte Stanci, és csendesen letette a kagylót.

Egy hétig nem ment fel. A hetedik napon este már kérdezés nélkül is megjelent. Tudta, hogy egy hét elég idő rá, hogy a szokatlan helyzetek megszokottakká váljanak. A lakásban ott találta a fiatal Drágffyt, aki nagy örömmel fogadta:

– Jó estét, kedves doktor ur, – mondta – de régen nem járt erre. Livia már panaszkodott, hogy elhanyagolja.

– Kissé el voltam foglalva, – mondta Stanci mentegetőzve.

– De ma velünk vacsorázik?

– Igen… Igenis… ha olyan szerencsés lehetek…

– Okvetlenül, kedves doktor ur.

Fél tizenegykor hazaérkezett a szinházból Tárnok Livia.

– Stancika – mondta – utálatos vagy. Egy hétig!… Ez a barátság…

Stanci tudomásul vette a szidást. Ez elintézett dolog volt. Ő ilyenkor diszkrét, és a diszkréczióért, amelyet az asszony nagy hálával vesz tudomásul, kijár a nyilvános szidás.

Vacsora alatt sok mindenről beszélgettek. A Stanci hűségéről is.

– Tudja-e, Péter, – mondta az asszony – az mind semmi, amit maga most tőle lát… Akkor látta volna, amikor négy évvel ezelőtt nagy beteg voltam. Éjszakáról-éjszakára itt virrasztott a szomszéd szobában, mert nem bizott az ápolónőkben. Drága Stancikám!…

– És mióta ismerik egymást – kérdezte a fiatal Drágffy.

– Oh, már kilenc éve.

– És hogyan keletkezett ez a barátság? Lassan barátkoztak meg?

– Hogyan? – mondta Tárnok Livia – én nem is tudom már… Egyszer csak megismerkedtünk… valami banketten… És lassan barátkoztunk-e meg? Stanci hozzám csatlakozott és rögtön olyan jó barátom volt, mint most. Másnap már az adósságaimat rendezte. Drága Stancikám!

A vacsora véget ért, utána beszélgettek még egy kicsit, azután Tárnok Livia ránézett Stancira és ásitott egyet, Stanci felállott.

– No, én most jó éjszakat kivánok… Holnap sok a dolgom.

– Szervusz, Stancikám, – mondta az asszony.

– Jó éjszakát, kedves doktor ur, – mondta a fiatal Drágffy.

Stanci elbucsuzott és elment.

Négy hónap mulva egy este kisirt szemmel találta az asszonyt. Nem kérdezte, mi a baja; óvatosan, vigyázva leült és hallgatott. Kettesben, szomoruan vacsoráztak meg. Vacsora után Tárnok Livia felállott és haragosan mondta:

– Minden férfi gazember.

Stanci helybenhagyólag bólintott, azután sietve beszélni kezdett. Előbb szinházi pletykákat beszélt el és amikor az asszony haragja és szomorusága eképpen engedett kissé, akkor mindenféle egyéb érdekességet adott elő. Éjféltájban az asszony felállott.

– Köszönöm Stancikám; most eredj. Te egy drága kutya vagy Stanci. De minden férfi gazember.

A következő napok elég nyugodtan teltek el. Az asszony szomorusága lassan egészen eltünt; esténként már jókedvüen beszélgetett Stancival. Tavaszodott; Stanci szokatlanul hangos, nyugtalan és jókedvü volt, néha azonban minden ok nélkül keserüen elbusulta magát. Jött a május és egy meleg májusi estén – nyitva volt az ablak és friss virágok voltak az asztalon – arról volt szó, hová menjen az asszony nyaralni.

– Osztendébe megyek idén is, – mondta az asszony. Tavaly ott volt Csillag Balázs, de akkor még nem ismertem.

– A baritonista? – kérdezte Stanci.

– Igen. Tegnap megismerkedtem vele. A napokban meghivom vacsorára.

Stanci nem felelt. A barna arca lassan elsápadt; a fájdalmas, nagy szeme tüzelt, mint a parázs, de azután elhomályosodott a könnyektől. Keményen tartotta magát egy darabig, de azután lecsuklott a feje és nem tudott egészen elnyomni egy felbuggyanó jajkiáltást.

Tárnok Livia felugrott.

– Stanci, – mondta rémülten – mi bajod?

Stanci nem tudott válaszolni. A vézna testét rázta a zokogás.

Tárnok Livia odasietett hozzá és a két gömbölyü, izmos karjával átkarolta.

– Stanci, Stancikám, mi bajod az isten szerelmére?

Stanci nem birt egyenesen ülni. Az asszony ott állott mellette ruganyosan, délcegen, erősen; ültében odadőlt, odabujt, az asszony izmos, szép testéhez.

– Stancikám, mi bajod?

A Stanci vézna testét rázta a zokogás.

– Megint meghivsz valakit, – dadogta elbődülő, gyerekes sirással. – Már megint meghivsz valakit.

– De Stancikám.

Álmélkodva nézett le rá. Engedte, hogy hozzádőljön, hogy hozzábujjék, és elképedve, álmélkodva bámult le vonagló, vézna vállára és reszkető fejere.

– De Stancikám, – mondta gyöngéden, hát én nem gondoltam, hogy ez téged bánt. Én azt hittem… én nem tudtam… én nem is gondoltam… Hát fáj ez neked?

Stanci felállott. A könyei lecsurogtak a puha, fekete szakállába; a két karját kitárta.

– Fáj-e? – jajdult fel csattanó sirással. – Én kilenc év óta vagyok itt… És mindig más! Mindig, mindig más!

Az asszony odalépett hozzá; le kellett hajolnia, hogy megfoghassa a kezét.

– De Stancikám – mondta gyöngéden, – hát légy okos. Tudod azt; ha szerelmes az ember… De mi nem szeretjük egymást.

Stanci felemelte a könyes, szétdult arcát, a kivörösödött, égő szemét és jajgatva mondta:

– De én szeretlek. Irgalmas isten, hogy szeretlek és hogy szenvedek.

A vékony karjaival átkarolta az asszonyt.

– Livia, – hebegte lázasan, – ha csak szánalomból is… ha csak szánalomból is…

Az asszony két fejjel volt magasabb nála. Lenézett rá; ellágyuló, nagy meghattotságot érzett. Ő nagy, délceg, erős, ragyogóan szőke és sugárzóan szép; ez itt, sánta, szakállas, barna, kicsi, vézna, zokogó… Egy siró – rut – gyerek. Lenézett rá. A Stanci vézna karjai átfogják a derekat és ő leküzdve magában a háborgó idegenkedését, megindultan, nagylelküen, egy meghatott, asszonyi, egy anyás mozdulattal, csak szánalomból, most az egyszer nekiajándékozta magát.