AUGUSZTUS

Irigyeltem őket. Vendégük voltam; az irántuk való rokoni szeretetem mindig erős volt, mind a kettőjüket nagyrabecsültem és bámultam; mégis irigyeltem őket. Keserü, dühös, haragos irigység kelt fel a szivemben ellenük. Olyan szépek voltak, olyan erősek, olyan okosak. Amikor ebéd után és vacsora után szivarfüstben beszélgetni kezdtek és amikor apróságokról, semmiségekről, mindennapi dőreségekről siklott vitára a beszélgetés: egyszerre két lángelme villogott előttem. Ugy éreztem ilyenkor, hogy egyszerre a földre zökkenek, tehetetlen voltam és sirni tudtam volna dühömben, hogy ezek ketten mért szökkennek el mellettem könnyedén és miért pattannak egyszerre – ebéd után, szivarfüst mellett, az elme renyheségének az órájában – olyan vidékekre, ahová én a legéberebb akarattal és megfeszitett elmeerővel se tudom követni őket. Apor János, az apa ekkor ötvenöt éves volt. Kálmán, a fia harminc. Az apa ekkor mondott le a miniszterségről: ugy rugta el magától, mint ahogy egy megunt csizmát rug le az ember a lábáról. Kálmán ekkortájt irta meg a matematikai munkáját, amely ugy elragadta a németeket. És ezt is ugy csinálta, mint az apja mindent csinált: könnyedén, elegánsan, megerőltetés nélkül. És hasonlitottak egymásra. Szépek voltak. Erősek. Szálasak. Gazdagok, gazdagok… nagyon irigyeltem őket.

Néha dühödten kiáltottam magamban:

– Miért nem vagyok én is ilyen? Hiszen az én vérem az ő vérük. Én is Apor vagyok. A nagyapánk közös. Miért kell nekem vánszorogni, mikor ezek repülni tudnak? Miért kell nekem keservesen tanulni, dolgozni, talpalni, verekedni minden lépésért, amelyet előretehetek?… És miért vagyok szegény, amikor ők gazdagok?

Majdnem meggyülöltem az anyámat és a nagyanyámat. Az ő vérük, a csendes, lomha, polgári vér, az rontotta meg az Apor-vért bennem. Azért vagyok én lassu gondolkozásu, hizásrahajló, rövidorru, barna és a legsiralmasabban középtermetü, amig ezek villogó gondolkozásuak, karcsuak, magasak, remegően finom orruak és szőkék, szőkék…

… Lassan hozzászoktam a felsőségükhöz, a magasabbrendüségükhöz. Belenyugodtam. És akkor azután jól éreztem magamat náluk. A kertjük, az egész nagy birtokuk szép volt és a házuk fejedelmi kényelmü. Olvasgattam, dolgozgattam és csendesen, szépen telt a nyár.

Egy pokolian forró augusztusi délután a kertben sétáltam. Az istállók felől égő vörös arccal jött Apor János:

– Mi baj, János bátyám? – kérdeztem tőle.

Remegő torokhangon felelt:

– Kilovagoltam Szaffiánon. A dög makrancos volt. Hazahoztam, az istállóban megkötöztettem és addig ütöttem, mig vérben nem fürdött.

Ránéztem. A szeme zavaros volt, a fenekén a düh csillogott és a pupillája szélesre kitágult

– No, János bátyám…

Elhallgattam. Az akartam mondani, hogy egy jó lóval nem szabad igy bánni, de ugy nézett rám, hogy elhallgattam. Ijedten kérdeztem:

– Valami baja van, János bátyám?

A vékony, fehér ujjaival végigsimogatta a homlokát és azt mondta:

– A fejem fáj.

Azután otthagyott. Tudtam, hogy a minisztersége utolsó idejében gyötrelmes fejgörcsei voltak. Az idegessége tette ilyen bőszültté gondoltam és nem törődtem vele.

Másnap délután puskadurranást hallottam a gyümölcsös felől. Arra mentem. Apor János állott ott füstölgő puskával a kezében és amikor meglátott, mosolyogva intett egy bokor felé.

– Nézz oda.

Odanéztem. Egy parasztgyerek feküdt a bokorban, a combjából ömlött a vér. Egy csomó alma és körte feküdt mellette; nyilván lopni jött be a szerencsétlen.

– De János bátyám…

– Hallgass. Majd megmutatom én ezeknek a disznóknak.

Kálmán jött oda.

– Nézd, – mondtam neki felháborodva.

Kálmán rögtön megértette a dolgot, vonogatta a vállát, azután megnézte a kapálozó parasztfiut és mosolyogni kezdett.

… Rettenetes volt ez az augusztus. A forróság csipő tüzkorbácsokkal csapkodta az ember fejét. A lélekzet is nehéz volt és az ember érezte, hogyan vonaglík betegen az agyveleje a hőségtől. Tébolyitó, napszurásos, gyilkos augusztus volt.

Délben együtt ültem Apor Jánossal. Lustán ültünk mind a ketten és hallgattunk. Ekkor bejött a házvezetőnő. Nagy kerülővel, finoman és diszkréten, alázatosan, fontoskodva, szörnyüködve és felháborodva előadta, hogy baj történt a háznál. A Marinak – az egyik szobalánynak – kis lánya született az éjjel. Valami erdészféle járt hozzá kérem alássan…

Az Apor János arca kipirult. Intett az asszonynak, hogy elmehet. Majd ő intézkedik. Mikor egyedül maradtunk, hallgatott.

– Hát mit csinál a leánynyal, János bátyám? – kérdeztem.

Felém fordult. Az arca vörös volt az orra remegett és rekedten mondotta:

– A kölyköt széttapossuk.

Meghökkenve néztem rá. Tréfára akartam venni a dolgot, azután komolyan akartam emlékeztetni a liberális elveire, de nem tudtam. Ujra mondta rekedten, és hörgött a torka:

– Széttapossuk.

A szemébe néztem és elállott a szivem verése az irtózattól. El volt borulva a szeme, de ezt az elborulást egy dühödt, eszeveszett, makacs láng törte át. Nem tudtam megmozdulni a rémülettől; de világosan, határozottan, bizonyosan éreztem, láttam, tudtam, hogy őrült. Őrjöngő. Bolond. Veszedelmes. Dühöngő. Tébolyodott…

Fáztam a rémülettől, jeges volt a testem és vacogott a fogam. Felkeltem. Menekülni akartam. Remegett a lábam és alig tudtam lassu lépésekkel kivonszolni magamat a szobából. Hallottam, amint mögöttem, benn a szobában nagy lépésekkel rohan fel és le Apor János; én vágtattam le a lépcsőn.

Kálmánt kerestem. Egy percre visszariasztott ez az irtózatos, rut feladat: megmondani a fiunak, hogy az apja megőrült. Azt gondoltam, legjobb lenne csomagolnom és rögtön elutaznom. De azt mondtam magamban, hogy ez gyávaság; kötelességem, hogy figyelmeztessem Kálmánt.

A kapuban találkoztam vele. Kimelegedve, nekihevülve jött az izzó napfényben uszó tarlóról. Megállitottam. Haboztam még egy kicsit, de azután megerősitettem a szivemet.

Mindenekelőtt, gondoltam, elbeszélem neki a mai esetet.

Nyugodtan, halkan, óvatosan és gyöngéden, hogy kiméljem az érzékenységét, elmondtam neki. Idegesen hallgatta. És amikor oda értem:

– … az édes apád erre ujra azt mondta; a kölylköt széttapossuk…

Akkor Kálmán felém fordult, remegve szoritotta ökölbe a kezét, reszketett a vékony, finom orra, a szeme elborult és rekedten mondta:

– Igaza van… Széttapossuk… Azt a kölyköt széttapossuk.

A szemébe néztem és ujra elállott a szivem verése. A szeme elborult és ez a borulás ugyanaz volt, ami az apja szemét fátyolozta be. És ezen a boruláson egy lobogó, dühödt, makacs láng lobogott át.

A falnak támaszkodtam, hogy össze ne essem; ugy bámultam rá. Hogy hasonlitott az apjára…

Megfordult és otthagyott. Az elmém fáradt volt a rémülettől, de tisztán láttam mindent. Az apa még erős volt. A csodálatos kifinomodottság, a tultenyésztettség, a lángelme terhét elbirta ötvenöt évig. Akkor roppant meg. De a fiu már az ő fia volt. Még kifinomodottabb, még magasabb rendű… Csak harminc évig birta.

És amint remegő testtel a kapuba kapaszkodva állottam és azon törtem megrettent remegő elmémet, mit csináljak, kinek szóljak, milyen orvost hivassak, hová vitessem őket, amint rémült irtózattal gondoltam el, mi történik, ha ezek ittmaradnak együtt és valamikor csak kitör a katasztrófa, egyszerre megindult, reszkető, a szemet könnyekkel elboritó hála árasztotta meg a szivemet. Végtelenül nagy, gyöngéd, meleg hála az anyám és a nagyanyám csendes, lomha, polgári vére iránt, amely adta nekem a lassu gondolkozást, a hizásra való hajlandóságot, az egész áldott, csendes, békés és biztos középszerüséget.