ZSUZSÓ

– Szervusz, Zsuzsó, – mondta Pap.

– Szervusz, – válaszolt a kis lány.

– Hol a mama?

– Elment. Mindjárt itthon lesz.

– Megvárom.

A férfi leült.

– Hogy vagy, Zsuzsó?

A kis lány hajtogatta a fejét és komolyan szólt:

– Na!…

– Mi az, – nevetett Pap, – mi baj van?

– Nem is képzeled, – mondta a kis lány – mennyi bajom van.

– Igazán? Hát mi, öregem?

A kis lány hosszu és komoly előadásba fogott a zongoráról, a francia nyelvről, az angol kisasszonyról és általában igen lesujtóan nyilatkozott a társadalom berendezkedéséről. A férfi vigasztalta és később nagy vitába bocsátkozott vele az élet értékéről.

– Hidd el, öregem, van az életben némi szépség is.

Zsuzsó kételkedve rázta a fejét és azután másról beszéltek. A férfinek jó kedve volt, a kis lány is felderült, a férfi egy-egy ötletén nevetett és igen jól mulattak.

– Nagyon jó kedved van ma, – mondta Zsuzsó.

Pap meghajtotta magát.

– Mindig, mikor téged látlak, – szólt udvariasan.

A kis lány tréfásan biccentette meg a fejét. Ekkor jött meg az anyja.

– Kezét csókolom, – mondta Pap.

– Régen van itt? – kérdezte az asszony.

– Vagy egy félórája. Zsuzsóval mulattunk.

A kis lány felállott.

– Zsuzsó, – mondta az asszony, – most menj a szobádba.

A kis lány állott még egy kicsit. Kék szeme lágy és meleg pillantással pihent a férfin. Azután kiment.

Egy óra mulva indult Pap. Bekiáltott a kis lányhoz.

– Szervusz, Zsuzsó. Jó mulatást a Balaton mellett.

A kis lány kijött.

– Szervusz, – mondta. – Hát te mikor jössz le?

– Idén nem megyek, Zsuzsó.

A kis lány rémülten nézett rá.

– Nem jössz? Nem jössz? Hát miért?

– Nem lehet, drágám. Nem lehet. Ugynevezett kötelességei is vannak az embernek. Látod, csakugyan rosszul van berendezve a világ. Idén nekem itthon kell maradnom. Más pajtást kell keresned.

A kis lány sápadtan állott, nagy, kék szeme nedvesen, lágyan, ijedten pihent a férfin.

– Szervusz, Zsuzsó. Jó mulatást.

– Szervusz, – mondta a kis lány csendesen és visszament a szobájába.

Az asszony kikisérte a férfit az előszobába. Körülnézett és csókra nyujtotta neki az ajkát. A férfi megcsókolta és elment.

Az asszony járt-kelt a lakásban, később jött a férje és azután vacsoráztak. A kis lány halványan ült az asztalnál.

– Mi bajod, Zsuzsó? – kérdezték tőle.

– Semmi.

Később átment a szalonba, turkált a fotografiák között és azután lefeküdt. Az asszony a férjével beszélgetett még sokáig, olvastak és azután készültek lefeküdni.

– Mi baja Zsuzsónak? – kérdezte a férfi.

– Semmi, – mondta meglepetve az asszony, – semmi. Mi baja volna?

– Sápadt volt, szótalan.

– Nincs semmi baja, – mondta az asszony.

Később mégis nyugtalankodni kezdett. Hátha csakugyan van valami baja a kis lánynak. Felkelt és átment a szobájába.

Lábujjhegyen lépett be és hallgatózott. Sötét volt, de hallotta a kis lány szabályos lélegzetvételét. Alszik. Óvatosan csavarta fel a villamlámpát, és ugy forditotta az ernyőt, hogy a fény rá ne vetődjék a lányra.

Zsuzsó aludt. Szőke feje nyugodtan pihent a párnán és az árnyékban is csillogott a haja. Az asszony gyönyörködve nézte egy félpercig, azután el akarta oltani a lámpát.

A kis lány arcán ekkor egy könnycseppet vett észre. Az üde arcon, a lezárt szemhéjak alatt egy könnycsepp csillogott. Az asszony közelebb lépett hozzá. Ez a gyerek sirt, sokáig sirt. Nedves volt a párnája is a könnyektől. Egy-két perce lehet, hogy elaludt; fáradtan, zokogás közben.

Az asszony megdöbbenve vizsgálta a kis lányt. Mi baja lehet? Mi történt vele? Miért sirt? Föléje hajolt. Az alvó gyermek megmozdult. A két karja össze volt kulcsolva a mellén, és a kezei között szorongatott valamit. Mit? Az asszony óvatosan fejtette ki az ujjai közül. Egy arckép.

Megállott a szive dobogása. A Pap arcképe. Megdermedve, rémülten bámult alvó lányára. Megszédült egy pillanatra, ugy megrettentette az a mélység, amely felnyilt előtte.

Ez a kis lány, ez a tacskó, ez a tizenkét éves gyerek szerelmes. Szerelmes egy koraérett, okos gyerek szerelmével, szerelmes, nagy, emésztő, fájdalmas, zokogással teljes női szerelemmel.

Hogy nem látta ezt! Hogy engedhette, hogy a férfi pajtáskodjék vele. Hogy engedhette, hogy vidám, hóditó, kedves játszótársa legyen, mikor önönmagán tapasztalta a veszedelmes erejét.

Megdöbbenve, rémülten, kétségbeesve vizsgálta a lányát. A maga vonásait látta rajta, a maga szőke haját. Hogyne szeretné ő is ugyanazt a férfit! Ekkor jutott eszébe, milyen tekintettel nézte a kis lány bucsuzó pajtását. Az ő kék szemeinek a pillantása volt ez? Hogy nem vette észre. De lehetett-e gondolni? Egy tizenkét éves lány, egy kis lány, egy gyerek…

A megdöbbenése, a rémülete lecsillapodott. Fájdalmas fájdalommal, mély, zokogó, nagy részvéttel nézte a kis lányt. Hát ő is. Hát máris kezdődik a nagy vihar, a vészes, a gyötrő nagy indulat. Leült egy székre és ugy nézte az árnyékban alvó leányát.

Szegény, kicsi, reménytelenül, tévelygően, vigasztalanul szerelmes Zsuzsó. Nézte a kis lányt, azután menni készült.

Mikor felállott, hogy a férjéhez induljon, uj fájdalom rohanta meg a szivét. Hiszen ez az alvó, szerelmes kis lány az ő lánya. Hiszen ennek az alvó, szőke gyereknek a szerelme azt jelenti, hogy egy másik szerelemnek közeledik az alkonya. Egy másik szerelemnek, egy másik életnek: az övének. Eddig sohasem érezte még az ifjusága romlását. Szépnek tudta magát és fiatalnak. De ennek a kis lánynak a könnyei azt hirdetik, hogy indulatai elmulásának közeledik az ideje; jönnek más indulatok, más szerelmek, jönnek a fiatalok, jön a lánya. Most még zavarosan, tévelygően, együgyüen szerelmes Zsuzsó, de szivében nyiladoznak már a mámor rózsái és egyszer csak kinyilik az igazi, a célját is tudó szerelem nagy, vérvörös, tüzes virága. Mikor? Nemsokára. Minden nap közelebb hozza az idejét; egy pár esztendő alig van hátra és az ő szerelmének és szerelmeinek az ő életének vége van… Jön a lánya…

Az öregedés és az öregség fájdalmát most érezte először. Vége a szerelemnek; a férfit is el kell küldenie, mert ime itt a lánya. Az öregség fájdalma átjárta a lelkét, összefacsarta, átégette, végigmarta a szivét. A legyőzöttek fájdalmas pillantásával tekintett a lányára, bement a férje mellé és párnáját nedvessé tették a könnyek, a melyek csendesen, szakadatlanul, bőven omlottak a szeméből.