A VENDÉG

Az öreg Lerner az asztalnál ült és Kopsch Felix-szel beszélgetett. Teát hoztak be.

– Mici, – mondta az öreg – gyere, töltsd be a teát.

A lány kijött a másik szobából. Lassan jött, a fejét feszesen föltartotta, gőgösen és elszántan nézett maga elé. Az arca piros volt, szinte tüzelt, a haja felborzolódott. Mögötte jött Antal Géza, lángolóan piros arccal.

– Ezek csókolóztak, – gondolta Kopsch.

Mosolyogva nézett rájuk, minden mozdulatukat tüntető figyelemmel kisérte, leereszkedően bólintgatott rájuk és nevetett a zavarodottságukon.

– Mondja Antal, – kérdezte azután – maga medikus, ugy-e?

– Igen.

– Harmadéves?

– Harmadéves.

– És mennyit kap otthonról havonkint?

A fiu arca még vörösebb lett; a homlokát összehuzta és dadogott:

– Kérem… kérem…

– No, no – mondta Kopsch – nem kell azt szégyelni. Hát mennyit? Ötven forintot? Hatvanat? Tudom én azt: mikor hónapos szobában lakik az ember, szépen megél ennyiből…

Antal elsápadt és nem válaszolt. Kopsch nem is várt választ, megelégedetten, lomhán, kövéren mosolygott és másról kezdett beszélgetni. Antal sápadtan, zölden, remegve, megalázottan ült a helyén és nem tudott szólni.

Mikor mind a ketten elmentek, az öreg Lerner megfogta a lánya karját.

– Hát Mici, – mondta – Kopsch megkért?

– De papa… hiszen negyven éves…

– De milliomos… Vagy talán ehhez az Antalhoz akarnál menni… Hiszen hallottad…

A lány hallgatott, gondolkozott, sóhajtozott, azután sirt. Azután négy hét mulva megtartották az esküvőt.

Antallal három évig nem találkozott. Három év mulva egymás mellé kerültek egy vacsorán. A férfi nagyon udvarias volt és nagyon hideg.

– Antal, – mondta az asszony, – haragszik rám?

– Igen, – mondta a férfi.

– De miért?… Nézze… Antal…

Egy szomszédjuk beleszólt a beszélgetésbe. Elváltak egymástól és egy évig megint nem találkoztak. Ekkor az utcán ment az asszony, vele szembe jött Antal. Köszönt és tovább akart menni.

– Antal! – szólalt meg hirtelen az asszony. A férfi megállott, az asszony kezet nyujtott neki.

– Antal, – mondta remegő ajakkal – maga adósom maradt egy magyarázattal…

– Kérem, – mondta a férfi – jobb, ha nem beszélünk erről.

– De igen. Kell, hogy róla beszéljünk. Én tudni akarom… Én tudni akarom…

A férfi nem beszélt, szótlanul mentek egy ideig, azután az asszony könyörögve mondta:

– Kérem… jöjjön el egyszer hozzám… csak egy félórára… én beszélni akarok magával…

Antal halkan és kedvetlenül válaszolta:

– Majd egyszer elmegyek.

– Ez az igéret nekem nem elég. Jöjjön el holnap.

Antal nem válaszolt.

– Holnap délután várom, – mondta az asszony.

Antal nem válaszolt.

– Kérem, – mondta könyörögve az asszony – jöjjön el. Ugy-e eljön?

– Igen – mondta Antal halkan.

Másnap délután elment az asszonyhoz. Mind a ketten zavarban voltak, akadozva és töredezve beszélgettek, néhány udvariaskodó szó esett még csak… Ekkor bejött Kopsch.

– Jó napot kedves doktor, – kiáltott vidáman. – Milyen jó, hogy hazavetődtem.

Az asszony elpirosodott; Antal zavarban volt, Kopsch veregette a vállát.

– Hát hogy vagyunk doktorkám, hogy vagyunk. Régen nem láttuk. Persze… fiatal orvos… most ápolni kell a régi barátságokat a praxis kedvéért… az ember végre egyszer csak ott akarja hagyni a hónapos szobát…

Antal elsápadt, nyelt egyet, néhány percig beszélgettek, azután bucsuzott és elment.

Másnap, a rendelő órája végén bejött hozzá az asszony. Halvány volt, didergett és mosolygott.

– Maga, azt hiszem, nem jön el még egyszer hozzám, – mondta vacogó foggal. – Hát én jöttem el…

Antal leültette, elvette a köpönyegét, a keztyüjét, azután állt és várt.

– Hát haragszik rám? – mondta az asszony egy hosszu sóhajtással.

– Igen.

– Miért?

Antal összeszoritotta az öklét.

– Hát ha tudni akarja, – mondta haragosan és rekedten – hát most megmondom. Nem azért, mert nem tartotta meg az igéretét… mert hütlen lett… az ilyen nagy szavakat nem szeretem. Különben is tizennyolc éves volt. Hanem mert Kopsch urhoz ment, éppen Kopsch urat választotta ki. Énrám talán kötelező volna egy kis tapintat, talán tekintenem kellene, hogy a maga férje, de én sokkal jobban tele vagyok haraggal és utálattal, semhogy finom és tapintatos lehetnék. Azért haragszom magára, mert ehhez a rut és utálatos fickóhoz ment, ehhez a nyálkás állathoz. A pénze miatt… Pedig magának is elég pénze van rá, hogy bőségben éljen. Kereshetett volna magának mást. Ehhez az emberhez, ehhez az öreg emberhez ment, hogy még több pénze legyen. Utálat!

Az asszony a kezébe hajtotta az arcát, csendesen sirni kezdett, azután hangosan zokogott. Antal elhallgatott, dühösen járt fel és le a szobában; nem törődött az asszony zokogásával, jól esett neki, hogy megkinozhatta. Lassankint elfáradt, megállott, odafordult az asszonyhoz, az asszony még mindig zokogott.

– Kérem, – mondta Antal – hát ne sirjon. Hát mit törődik maga az én véleményemmel.

– Ha tudná, – zokogta az asszony, – hogy megbántam…

– No kérem, – mondta Antal, – hát ne sirjon…

Az asszony hevesen zokogott, Antal könyörgött neki; az asszony zokogása még erősebb lett, Antal kétségbeesetten járkált körülötte, azután odament hozzá és megfogta a kezét.

– No… Mici…

Az asszony odaszoritotta az ő kezét is az arcához és halkan zokogta:

– Géza…

Antal lehajolt hozzá és maga felé forditotta a fejét. Összehajlott a fejük és megcsókolták egymást.

Az asszony egy hét mulva asztalnál, ebéd után, fekete kávé mellett, a kanalát nyugodtan beletéve a csészéjébe, halkan ezt mondta a férjének:

– Én el akarok válni magától. Csendesen és békében el akarok válni.

A férfi elbámulva nézett rá, a szája nyitva maradt és a kezében remegni kezdett a kávéscsésze.

– Mit?… Mit mond?…

– El akarok válni magától.

– De minek?… Miért?…

– Sok mindenért. Nem illünk egymáshoz. Én huszonkét éves vagyok, maga az ötven körül jár.

Kopsch kérdezősködött, azután izgatott lett, felugrott, fel és alá rohant, kiabált. Az asszony csendesen és nyugodtan ismételte:

– El akarok válni.

Kopsch végre kifakadt:

– De én nem akarok elválni. Nem akarok elválni. Nem kényszerithet rá, hogy elváljak. Nem fogok elválni.

Az asszony csodálkozva nézett rá.

– De miért? – mondta. – Miért ragaszkodik hozzám. Hiszen ugysem vagyok már a felesége.

– Mindegy. Én ragaszkodom. Én nem válok el.

Az asszonyban nagy harag gyült fel, Kopsch nyakasan és hangosan ismételte: »nem válok el«, az asszony ekkor felkelt, odalépett hozzá és fehéren a dühtől odasugta neki:

– Azt akarja, hogy szeretőt tartsak?

Kopsch ránézett, hallgatott, azután vállat vont. Az asszony fáradtan ült le egy székbe és kétségbeesetten mondta:

– De hát miért nem engedi, hogy elváljak?

Kopsch járkált a szobában, három, négy, öt perc telt el, a fejét lehajtotta, a kezét hátratette, igy járkált szótlanul és gondolkozva, azután egyszerre megint odafordult az asszonyhoz.

– Nem engedem – mondta. – Nem válok.

– De hát miért? – kiáltotta kétségbeesve az asszony.

– Nem tehetem. A pénz miatt.

– A pénz miatt? Az én pénzem miatt? Hisz magának sokkal több van.

– De most nem vehetem ki az üzletből… Százezer forint… Nem vehetem ki…

Megrázta a fejét és elment. Az asszony másnap ujra kezdte a követelést.

– Én el akarok válni.

– Én nem.

Az asszony ráütött az asztalra és a méregtől sirva, hangosan kiáltotta

– Én… el… a… ka… rok… vál… ni…

– Én nem – mondta Kopsch nyugodtan. Én nem tehetem.

Mikor az asszony hangosan sirni kezdett és könyörgött és fenyegetőzött, akkor idegesen kiabálta:

– Hát nem tehetem… Nem tehetem… Most lehetetlen… Olyanok a viszonyok… Várjon két évig…

Az asszony zokogni kezdett. Kopsch felkelt és elment. Az asszony másnap délután ezt mondta:

– Ha nem enged elválni, öngyilkos leszek. De megirom egy levélben, ki miatt halok meg.

Kopsch meglepetve nézett rá, azután mosolyogni kezdett, az asszony azonban hidegen és komolyan tekintett maga elé.

– No, – mondta az asszonynak – hát ez bolondság…

– Ha huszonnégy óra alatt nem egyezik bele, hogy elváljunk, én főbe lövöm magamat – mondta az asszony.

– No… kérem szépen… ne beszéljen ilyent…

Az asszony mozdulatlan arccal ült a helyén, a férfi könyörgött neki.

– Hát mondja, hogy nem… Borzasztó ilyent még csak gondolni is… Mit szólnának az emberek…

Az asszony nem válaszolt. A férfi könyörgött:

– Hát miért kivánja az én tönkremenetelemet? Én most nem adhatok ki az üzletből százezer forintot. Hát miért akarja, hogy én tönkremenjek, hogy én csődbe menjek.

Az asszony nem válaszolt. A férfi összetette a kezét.

– Hát kérem, – mondta – könyörüljön meg rajtam.

Könnyek jöttek a szemébe és egyszerre csak elbődült.

– Miért kivánja a bukásomat? – kiáltotta sirva.

Az asszony kétségbeesve nézett rá.

– Csak ne sirjon kérem, csak ne sirjon – mondta.

A férfi ekkor letörülgette a könnyeit és odament az asszonyhoz.

– Ne kivánja a bukásomat – mondta halkan. – Hiszen én mindenbe beleegyezem… Csak várjon két évig… Mig a viszonyok változnak egy kicsit… Maradjon addig itt… Ugy élhet, ahogy akar…

Az asszony nem válaszolt. Sötétedett. Este lett. Kopsch egészen közel huzódott hozzá és egészen halkan mondta:

– Azzal fenyegetett meg engem, hogy… hogy… szeretőt tart. Istenem, hiszen maga egészen független. Azt tehet, amit akar. Csak maradjon itt még két évig. Megállapodhatunk, mint két becsületes üzletember. Maga bent hagyja még két évig a pénzét. Ezért visszakapja a teljes szabadságát.

Az asszony hallgatott. Kopsch tovább beszélt:

– Nem ugy élünk, mint férj és feleség. Hanem mint két üzletfél. Én… én… tele vagyok jóakarattal… mindent megteszek… szivesen szolgálatára vagyok… Én belátom, hogy egy fiatal asszony… egy fiatal asszonytól… egy fiatal asszonynak… társaság kell… társaság kell… Én magam fogok magának… társaságról… társaságról gondoskodni…

Az asszony feléje fordult, ránézett és Kopsch az alkony utolsó világosságában észrevette hogy elmosolyodik. Ekkor fellélegzett, bátorságot kapott, egészen odafurakodott az asszonyhoz és megnyugodva, jókedvüen, vidáman, bizva a dolgában, duruzsolt a fülébe:

– Én már nem vagyok féltékeny… Nem vagyok… Ilyen szamárságot… Én egy öreg ember vagyok… De maga szép, fiatal asszony és azt akarom, hogy jól érezze magát… Hát mondja… hát mondja… mondja… kit hijjunk meg ide hozzánk… Jó volna… például… például… Déri Pista?…

Egészen sötét lett, nem láthatták egymást, az asszony megint mosolygott, de nem válaszolt. A férfi sürgette a választ:

– No… Déri Pista?… Jó lesz?… No… Mondja. No. Jó?

– Nem! – válaszolta halkan az asszony.

– Nem! Hát nem. Ha nem, hát nem. Hát… hát… Weiner Dóri?

– Nem! – mondta halkan az asszony.

– Hát akkor… a kis Solti doktor? Ez nagyon kedves fiu.

– Nem! – mondta halkan az asszony.

– Hát nem… Hát Ács Kornél. Ez hires iró is… És szép ember… és nagyon diszkrét ember…

– Nem! – mondta halkan és mosolyogva az asszony.

– Hát Törzs Miklós?

– Nem!

– Dénes Artur?

– Nem.

– Krausz Kálmán?

– Nem.

– Wolf Jancsi?

– Nem.

– Hát… hát…

A férfi megakadt. Nagy hallgatás következett.

– Hát ki? – mondta azután Kopsch. Hát mondja meg maga.

Az asszony hallgatott. A férfi sürgette:

– Hát ki? Mondja meg maga.

Ujra hallgatás jött, azután óvatosan, csendesen, lassan suttogta feléje az asszony:

– Antal Géza.

Kopsch harmadnap találkozott a kaszinóban Antallal.

– Kedves doktorkám, – mondta – miért nem jön már el egyszer hozzánk?

– Köszönöm szépen, – mondta Antal – majd egyszer tiszteletemet teszem.

– Majd egyszer… Ez nem elég… Holnap jöjjön el vacsorára.

– Köszönöm szépen… De ugy el vagyok foglalva…

– Nem, nem, semmi kifogás. El kell jönnie.

– Sajnálom…

Kopsch ijedten kezdett könyörögni; Antal tartotta magát; Kopsch kétségbeesetten mondta:

– Hát mit csináljak, hogy eljöjjön?

Antal ekkor elmosolyodott és megigérte, hogy elmegy.

Másnap este elment hozzájuk. Kopsch karon ragadta, bevezette, leültette, kiszolgálta. Az asszony, akivel délután együtt volt, nevető szemmel nézett rá. Megvacsoráztak. Vacsora után leültek a dohányzóban. Szivarra gyujtottak.

Antal kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben és jóindulatuan mondta:

– Kopsch ur, ön ilyenkor a kaszinóba szokott menni…

– Igen, – mondta Kopsch megzavarodottan.

Antal leereszkedően és barátságosan folytatta:

– Hát kérem, csak ne zavartassa magát…

Kopsch egészen megzavarodott.

– Igen… igen, – mondta dadogva.

Antal hátradőlt a karosszékben.

– Kérem, csak menjen – mondta biztatóan és barátságosan.

Kopsch rémülten bucsuzott, Antal nyugodtan mosolygott le rá. Kopsch zavartan és megverve huzódott ki és Antal a bosszuját gyönyörüséggel élvezve, nyugodtan és kényelmesen vette birtokába a lakást és az asszonyt.