A halhatatlanság.

Bársony, a tenorista, aki egri kispapból lett világhírű énekes, elkeseredetten járkált egy napon Milano utcáin és dühösen kereste az impreszárióját.

– Nincs egy fityingem sem! – kiáltotta végre bősz haraggal, mikor rátalált.

– Nekem sincs, – válaszolt óvatosan a mosolygó olasz.

– De nekem pénz kell, – követelődzött Bársony.

– Pénzem, az nincs – hangzott a határozott válasz. – De jött ide egy gazdag német társaság, amely fonográf-felvételeket készít. Azok jól megfizetnék egy pár dalát, kedves művész. Rolla Emma is énekel nekik.

Ezer lirát kapott aznap Bársony három ócska dalért, amit könnyedén, gond és gondosság nélkül – Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő után – beledudolt a fonográf nagy rézcsövébe. Az ezer lirát zsebrevágta és sietett az utcára, vendéglőkbe, mulatókba, hogy két kézzel szétszórja.

Bőven omlott hozzá mindig a pénz, de fejedelmi bevételeit esztelenül tékozolta szét. Nem kérhetett tőle senki, hogy ne adott volna, nem lehetett bor vagy asszony olyan drága, hogy ő meg ne fizette volna, és amíg énekestársai rideg tőzsérek voltak, akik a hangjukkal is, a pénzükkel is úgy bántak, mintha a szinpad bankbizományi üzlet lett volna, Bársony jószívű, duhaj egri fiú maradt mindig: aki egy-egy mámoros éjszakát végigdalolt magyar nótákkal és akinek minden városban az volt az első gondja, vetődött-e oda egy magyar cigánybanda.

Egy hideg téli reggelen – átmulatott éjszaka után – a mámoros Bársony fájdalmat érzett a torkában. Gondtalanul cigarettázott, de a füst marta a gégéjét. A fájdalom egyre nőtt és szinte nyelni sem tudott már, mintha vaskapcsok szorították volna a nyakát.

Beteg lett, feküdt két hétig, azután rekedten kelt fel. Délre ment és három hónapot a tengerparton töltött. A rekedtsége nem akart elmulni. Hangja, amely olyan volt, mint egy tömör és tündöklő oszlop vert aranyból, megkopott, szétomlott, roncscsá vált. Próbált énekelni: rekedt károgás volt az éneke.

Várt. A pénze teljesen elfogyott, a hitele is, szerződést nem kapott. És ő reménykedve, sírva, átkozódva és követelődzve leste a hangját. Egyik reggel így szólt magában: óh, ha most megjönne a hangom! Másik reggel azt mondta: most megjött a hangom, tudom, hogy megjött. És egyik reggel sem volt a hangja más, mint károgás.

A hite, melyet az egri liceumból érintetlenül hozott el, lázongott:

– Hogyan büntethet az isten ilyen irgalmatlanul egy embert?

Ezerszer okoskodott így:

– Hogyan lehetséges az, hogy valami, ami megvolt, egyszerre csak végleg és nyomtalanul eltünik. Az én hangom megvolt, meg kell most is lennie. Csak beteg, csak fátyolos, de megvan, érzem, hogy itt van, tudom, hogy itt van. Az orvosok szamarak.

Járta az orvosokat, a klinikákat. Hazajött Budapestre. Minden este szines álmokkal aludt el; ha még egyszer visszanyeri a hangját! Milyen okos lesz, milyen gazdag lesz, milyen úr lesz akkor.

Mivel azonban élni kellett, állást keresett, valami szerény, polgári állást, egy-két ezer forint fizetéssel. Mikor már egypárszor ebéd nélkül töltötte a delet s vacsora nélkül feküdt le, elfogadott egy napidijas-állást is a minisztériumban. Közömbösen ment a hivatalba, szótlanul és gőgösen körmölt: ha egyszer visszajön a hangja, hogy le fogja nézni ezt az egész csúszó-mászó népséget. Azonban multak az évek. Bársonynak meg kellett érnie azt a szégyent és megaláztatást, hogy örülni volt kénytelen előléptetésének… Irnokká léptették elő… Energiája nem volt arra, hogy előbbrejusson, hogy produkáljon valamit. Fogva tartották az álmok, a multnak igézete, a hódító ének.

Multak az esztendők. A huszonhatéves délceg, szép Bársonyból harminchatesztendős, keserű, vén ember lett. Ráncok verődtek az arcára, kopott ruhákban meggörnyedve és szégyenkezve lopta végig sovány alakját az utcákon és Bársony búcsúzni kezdett a reménységtől és az élettől.

Azon a napon, amikor először volt bátorsága magában elmondani: – Sohasem kapom vissza a hangomat… azon a napon keservesen sírt Bársony és meg akart halni. A hivatalába eljárt, de mindennap, minden órában beárnyékolta lelkét egy kérdés:

– Minek éltem? Minek élek?

Körülötte vidámak voltak az emberek, mindegyiknek volt családja legalább, csak őt taszította bele dicsőségének néhány napsugaras esztendeje a teljes elhagyatottságba.

– Minek élek? – kérdezte magától Bársony mindennap és minden órában. És már közeledett, már útban volt suhogva és jéghidegen a nagy felelet, amely után minden néma csend. Bársony ment a halál felé és már csak napjai voltak.

Egy meleg tavaszi estén kiment az utcára:

– Bársony, – mondta keserűen magában – Bársony, a világhírű énekes most éli az utolsó óráit. Bársony haldokol, elfelejtve és elhagyatva.

Betért egy tizedrangú kávéházba. Az asztaloknál szegényes emberek ültek, a sarokban emelvényen valami produkció folyt.

Bársony komoran nézte a poharát. Az emelvényen egy nagyhajú férfi szónokolt:

– Hölgyeim és uraim! Hallani fogják a leghíresebb államférfiak, írók, művészek, énekesek és énekesnők hangját. Minden hang teljesen tiszta és minden hang…

Bársony figyelni kezdett. Az emelvényen egy fonográfról szedték le a takarót s a produkció megkezdődött.

A pápa beszéde volt az első szám, azután szónoklatok következtek hosszú sorban.

– Most énekszámok következnek, – kiáltotta a pódium embere. – Az első szám Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő, három dala.

Bársonynak őrültül dobogott a szíve. Megmarkolta az asztal márványlapját és ijedten, remegve, egy hirtelen feltámadt reménységgel nézett a pódium felé.

A három dalnak vége volt. Bársony visszafojtott lélegzettel várt.

– Most következik – kiáltott a nagyhajú ember – Bársonynak…

Ah! Bársony felugrott. Fuldokló lélegzettel állott és tágranyitott szemmel nézett a pódium felé.

A gépezet működni kezdett és a csodás készülékben felhangzott az ő dala, az ő hangja, az ő elveszett, eltünt, meghalt hangja. A gépezet recsegett, a dal töredezve és csorbán került ki belőle, de mégis az ő hangja az. A recsegésen át is kizeng az ereje, a nemessége, a tisztasága, a töredezett, csorba ének mélyén ott tündöklik annak a hasonlíthatatlan hangnak az aranya.

Az ő éneke, az ő dala, az ő multja, az ő élete. Forrón lüktetett ereiben a vér, mintha meg lett volna fagyva eddig és mintha csak most kezdené meg újra éltető rohanását az erekben. Ki kellett mennie a kávéházból, hogy fel ne kiáltson, hogy fel ne zokogjon, mámoros, tomboló, diadalmas örömében.

A hűvös tavaszi éjszakában kitárta karjait és érezte, hogy a halál küszöbéről visszatért az életbe. És legázolt, elesett, együgyű lelkének a mámora ebben a percben semmivel sem volt kevésbbé magasztos, nagyszerű és megindító, mint Fausté, aki a husvéti harangokat hallja:

– Föld, újra a tiéd vagyok.