Visszatérés.

A fürdőre egy fiatal német házaspár érkezett. Nászúton voltak és bujkáltak az emberek elől, azonban észrevette és megbámulta őket mégis a fürdő internacionális közönsége. Annyi szőkeség, egészség és erő volt az óriási emberpáron, hogy az alacsony fekete délolaszoknak, a kis barna franciáknak torkukon akadt a szó, ha valahová belépett az északi mesékből való két germán.

A németeknek nem tetszett a megbámultatás és egyre ritkábban mutatkoztak. Nekivágtak a környék nagy hegyeinek és egyszer két napig is távol voltak. Hangos szavuk felverte a magános hegyvidéket és a férfi egy-egy sziklacsúcsra felállva kiáltotta bele szerelmesen az alpesi levegőbe:

– Trude!… Trude!…

Igy becézte az asszonyt, akit Gertrudnak híttak. A szőke nő ilyenkor kitárta a karjait Ottója felé.

Merész és kitartó hegymászók voltak, és egy napon azt mondták, hogy meg akarják mászni a Germaniát. A vendéglőben lebeszélték őket a veszedelmes útról, azt ajánlották, vigyenek legalább vezetőt, a fiatal óriás-pár azonban lenézően mosolygott és nekiindult az útnak.

Reggel volt, mikor elindultak. Frissen, jókedvüen és erősen haladtak fel a hegynek. Az út azonban egyre nehezebb lett. A dolomitbércek izzottak a dél felé haladó nap melegétől, úgy hogy a hegymászók lassanként elfáradtak. A kopár sziklák között erőlködve, izzadva, lihegve törtettek fel a csúcsra. Volt hely, ahol csak kapaszkodni lehetett az omló grániton, másutt kötéllel ereszkedtek lefelé, azután nagy bajjal csúsztak előre a sivár bazalton és végre a kopár sziklatengeren, a grániton át, csúszva és kapaszkodva eljutottak a csúcsra.

Itt diadalmasan pillantottak végig a hegyek között, gőgösen állottak fel a legmagasabb sziklára, azután leültek, ettek és csókolóztak. Délután visszaindultak.

Ekkor már fáradtak voltak. A nap izzó korbácscsal csapkodta végig a hegyeket; a kopár sziklák forrók voltak és egy-egy veres gránittömeg mintha lángolt volna. Ebédjük is túlságosan bő volt talán, most meghozta nyomába a hőség a szédülést. A homlokon nehéz verejték cseppezik és a szem látása elhomályosul.

Botorkálva és ingadozva haladtak lefelé. Egy-egy meredeken a görcsös kapaszkodás majdnem meggyengült, és végre eltévesztették az utat. Éles szakadékokon vergődtek át és mikor az irányt egészen elveszítették már, egy meredekről a kötéllel valami széles szikla-síkra ereszkedtek le. Ide azonban kár volt jönni. A kopár, szürke sík olyan volt, mint egy kiugró erkély: négy oldalon óriási mélység, az ötödik oldalon a meredek sziklafal, amelyről leereszkedtek.

A férfi fáradtan dőlt le a földre: pihenni egy kicsit, még mielőtt csak gondolkoznék is a szabaduláson. Az asszony türelmetlenül járta körül börtönüket és haragosan méregette a mélységet.

Lejutni lehetetlen: ez világos volt. A kötelük nem elég hosszú a negyvenméteres mélységhez. Nincs más hátra, mint megmászni újra a meredek sziklafalat, amelyen leereszkedtek.

A férfi hevert a földön, az asszony a falat vizsgálta. A szikla-sík szélén állott. Mondani akart valamit. Gyorsan megfordult és ebben a pillanatban megszédült. A szeme elhomályosodott, a hegyek és a fal, amelyhez támaszkodott, villámgyorsan kimozdultak a helyükből és ő – még gyors fordulása mozgását folytatva – megingott és feltartóztathatatlanul, határozottan és biztosan zuhant le a mélységbe.

A fekvő férfi úgy tekintett zuhanására egy percig, mint aki nem bízik a látásában. Idő kellett hozzá, hogy fáradt teste engedjen a katasztrófa érzésének. Akkor azonban felugrott és a mélység szélére rohant. Egy pillanat és ő is lehajítja magát és kalimpálva zuhan lefelé az asszony után.

A rövid pihenés azonban visszaadta forró feje józanságát, életösztöne megmozdult és hogy állva szédült, lefeküdt a sziklára és úgy kutatta át szemével a mélységet. Negyven-ötven méternyire alatta egy sárga folt feküdt a barna sziklákon és piros vér színezte meg a ruha sárgaságát.

A férfi kidugta szomorú fejét a mélység fölé és szédülő feje görcsöket érzett. Szeméből hullani kezdett a könny: egy-egy nagy csepp először, azután zuhogva, megáradva, bőségesen. A fájdalma egyre növekedett. Lázadva, keserüen, ordítva bőgött bele a mélységbe.

Körültekintett a kopár sziklákon és harsogó jajgatása felverte a csendet:

– Trude!… Trude!…

Az asszony csendesen, holtan feküdt lenn. Fentről egyre verődött lefelé a férfi harsogó jajgatása.

Az órák multak, a nap verte melegével a hegyeket, körül a sziklák sivárak és elhagyottak voltak, fenn ordított a férfi és lenn csendesen feküdt az asszony. A nap lefelé hajlott az égen, azután jött az alkony és egyszerre itt volt az éjszaka. A férfi ekkorra elhallgatott. A havasi éjszaka halotti csendjében megdermedve feküdt. Pillantása hiába fúródott már bele a mélységbe, nem látott semmit. Csendesen felzokogott még néha, de megfeszült idegei fáradtan ereszkedtek meg és a mélység szélén egy feltörő zokogás után egészségesen, mélyen elaludt.

A hajnal költötte fel. Újra a mélységbe bámult és újra sírt. Mire a nap feljött az égre, akkorra érezte, hogy éhes. Felkelt és a szabadulás útját kereste.

Ha rátekintett a falra, amelyen lejutottak, szédült. Itt nem lehet feljutnia. Lefelé is zárva van az út. Kérlelhetetlen, kopár és gyalázatos börtöne a szikla-lap, amelyre került, és úgy lehet, hogy halottja ott lenn nemsokára nem lesz odaát sem egyedül.

Most már önönmagáért érzett fájdalmat, magát siratta. Számítgatta a menekülés lehetőségét. A maga erejéből nem menekülhet; segítséget kell várnia. A szállodában ma észreveszik, hogy nem érkeztek haza; holnapig talán várnak, akkor mindenesetre keresésükre indulnak. Míg keresik őket és míg megtalálják, abba beletelik egy nap, talán kettő – három, négy vagy talán öt nap mulva szabadíthatják meg. De lesz-e már akkor, aki örüljön a megszabadulásnak?

Egy-két morzsa maradt még az ebédjükből. Ezt megette és közben könnyek hullottak a szeméből, halottjára gondolván. Azután leült a sziklára és körülhordozta szemét a hegyek között. Ismét dél volt. A hőség izzón csapkodott a szikla körül. Vize nem volt és a forróságban elepedve, bánatosan, összetörve gubbasztott ott a gránitfokon.

A hűvös est egy kissé felüdítette. Hangosan kiáltozott ekkor, hátha keresik már, de hogy jött az éjszaka, lefeküdt és ismét aludt.

Másnap, mint egy fogoly állat úgy járkálta körül a börtönét. Nincs sehol menekülés, és fáradtan dőlt le újra a sziklára. Gyötörte a szomjúság és az éhség, erős óriás teste vonaglott tőle és alkonyatkor dühödt ordítása kétségbeesve hangzott a sziklák magánosságában.

A hajnal felverte már. Talpra szökött, hogy kutassa újra a menekülés útját, út sehol sem volt azonban és most már elgyengülve dőlt le a sziklatalpra. A nap futását csendes fájdalommal nézte és azt mondta magában:

– Én is meg fogok halni.

Ezen az éjszakán már nem tudott aludni. Valami csendes ájulásban volt: az ébrenlét és az álom, a gyötrő fájdalom és a halál között. A reggel sem állította talpra. Haldokolva hevert a szirten és úgy látszott, nincs hatalom már, amely meg tudná mozdítani. A reggeli levegőt azonban harsogó hang szelte át:

– Hahó!

A férfi feltekintett és még volt ereje egy mozdulatra. A sziklafal tetején emberek jelentek meg és erős kötélen nemsokára melléje ereszkedett le egyik. Tompa ájulásában alig érezte, hogy kötelet fűznek a dereka köré, hogy erős kezek húzzák felfelé és hogy a hordószéken lassan viszik lefelé a hegyről.

A fürdő népe messziről látta a lassú menetet. Az asszony roncsolt testét már előbb elvitték előttük és most megindulva várták a férfit.

Megérkezett. Szőke feje sápadtan és elvadulva hevert a párnán, óriási teste halotti mozdulatlanságban. Sokan könnyeztek körülötte, egy asszony sírva mondta:

– Istenem, hogy szerették egymást!…

A férfinek már előbb is a konyakos-üveget szorították a fogai közé; most ismét konyakot töltöttek a szájába.

Felnyitotta a szemét. Az emberek valami tragikus szót vártak tőle, veszteségének és fájdalmának valami megrendítő és megrázó szavát. És az óriás kezének egy határozatlan mozdulatával, fojtott lassú hangon, sírósan és panaszosan, de bizonyos parancsoló erővel és mérhetetlen vágyódással megszólalt:

– Egy kis húslevest!