Cseléd.

Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét. Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel, jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás csőcselékhez.

Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa, hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen fejedelmiek! Mi hajlongunk és mosolygunk, ők egyenesen állnak és jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől, és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének, a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul.

Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy grófnénak.

A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban:

– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy munkától megkimélt, csupán a maga virágzásában fáradó, gyönyörű racenak adatott meg.

Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve, az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy, mondtam magamban, szeretem ezt a lányt.

Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt, mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele hozatott magának egy pohár vizet.

Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség.

A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány mozdulatlan arccal járt közöttük.

Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang volt. A kérdéseimre gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan.

Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj társaságot.

Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott, intimitásokat mondott el az életéből.

A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a lányt, szeretem.

– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől, mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek.

Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint akkor.

Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon valami parancsot.

Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva, a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját.

A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam. Másnap elfelejtettem. Utáltam.

Nem volt királyné. Cseléd volt.