Fanyar nász.

Zsolt kinyújtózkodott a puha karosszékben és felsőséggel magyarázta:

– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én: hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is, pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik.

A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta, hogy elégedett állatnak érzi magát.

Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva, alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt, belekapott a gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett, harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött. A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett.

Az orvos az ágyból kelt fel, megvizsgálta Zsoltot és rosszkedvüen mondta:

– Teljesen elhanyagolt gyomorbaj, talán epe-komplikációkkal.

– Meghalok? – kérdezte Zsolt.

– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá.

Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni, inkább otthon.

Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép a leány.

– Jaj! Jaj!

Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott.

– Julcsa, hörögte Zsolt, mért nincs itt friss víz?

A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és kiment.

Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott. Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt:

– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is friss víz. Hozzon másikat.

A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett, csípőjére tette a kezét és megszólalt:

– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a nagysága…

Zsolt felpillantott.

– Kiterítve?

– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg.

Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva tűrt zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy elcsendesedett és elaludt.

Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt szemekkel szánalmas és megindító volt.

– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd elvégzem én.

Zsolt mogorván szólott:

– Hívjanak doktort.

A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta:

– Tessék megbocsátani, most egy órára elmegyek. A mamát temetjük.

Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni.

Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén, csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is kínozni akarta.

– Miből él ezentúl?

– Nem tudom – válaszolt a szürke lány.

– Hát eddig miből éltek?

– A mamának volt nyugdíja.

– Magának nincs semmije?

– Nincs.

– Éhen fog veszni – mondta Zsolt csendes örömmel.

A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg:

– Hát jó. Hát meg fogok halni. No!

Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan, csendesen, szürkén. Megszólította:

– Eszti, tudja mit, én feleségül veszem magát.

A lány megállott és elámulva pillantott rá.

– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem. Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat kap. Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim, hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat.

A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket.

– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az égiekkel is.

Egyedül maradtak.

– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: – hátha most szépen, simán meg lehetne halni.

De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt, átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy napon meglepetve kiáltott fel az orvos:

– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától. Egészen. Biztos gyógyulás.

Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos vidáman távozott.

– Három hét alatt talpra áll – mondta Zsoltnak.

A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál gondolatát – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet.

Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre, három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani. Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz?

A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz alázatosan simult meg az övében.

Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal telt házasélet.