Csókok koldusai.
Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas, karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros meleg nyári estéje.
A szőke: (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna lennem, Raoulnak vagy Luciusnak…
A barna: (Az okosság nyugalmával mosolyog.)
A szőke: (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.)
A barna: (Bámulva nézi a nőt és a barátját.)
A szőke: (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.)
A barna: Mi az ördögöt néztél úgy azon a nőn? Ismered?
A szőke: Nem.
A barna: Miért kezdtél hát vele?
A szőke: Azt akartam: higyje, hogy elkápráztatott.
A barna: Mit akartál?
A szőke: Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom, ostromlom.
A barna: De miért?
A szőke: Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam, hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta, hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke. Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja mint azelőtt.
A barna: Ostobaság.
A szőke: Nem ostobaság. Jót tettem vele.
A barna: Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott ruháját, utálja a szegényes lakását.
A szőke: Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben tetszik.
A barna: (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az életben.
A szőke: A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha.
A barna: Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények millióiról így beszéljen.
A szőke: Nem. Ismerni kell őket.
A barna: Nem lehet ismerni őket. Mindegyik más, amint minden férfi más.
A szőke: Nem. Ők mind egyformák.
A barna: És te ismered őket?
A szőke: Igen.
A barna: (Gúnyosan.) Te vagy a szívek ifjú királya.
A szőke: (Nem veszi észre a gúnyt. Komolyan.) Olyasmi.
A barna: (Reszket a felháborodástól.) Nevetséges.
A szőke: Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga asszonyán kivül él még minden asszony a világon. Egy szerelmes nő számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek – azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak meg kell érkezni.
A barna: És te királya vagy a szíveknek.
A szőke: Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem koldusai, a csókok éhezői: ez a másik.
A barna: (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek. Semmi. Rongy.
A szőke: Ne hidd. Az ember nem monogám állat.
A barna: De kell hűség. Kell állhatatosság. Kell bizás.
A szőke: Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen mámor, részegítő, szikrázó, vakító.
A barna: De azután?
A szőke: Azután semmi. Ez elég.
A barna: A győzelmes szerelem azután tovább vonul.
A szőke: Igen.
A barna: És a nő?
A szőke: Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna neki.
A barna: Képtelenség az életet így berendezni.
A szőke: Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok monogám állat.
A barna: Ha nő volnék gyülölnélek, utálnálak.
A szőke: Néhányan gyülölnek.
A barna: Látod.
A szőke: Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök irántam.
A barna: Miért?
A szőke: Mert mámort juttattam nekik, szerelmet, boldogságot.
A barna: Ugyanazt kaptad.
A szőke: Néha igen. Néha nem.
A barna: Akkor miért szeretted őket?
A szőke: Miért? Jóságból. Szánalomból.
A barna: Szánalomból? Nevetséges.
A szőke: Nem nevetséges. Ismered Ilkát?
A barna: A szomorú kis szőke lányt?
A szőke: Igen. A házmester lányát.
A barna: Ismerem.
A szőke: Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a szemét.
A barna: (Nyugtalanul.) És?
A szőke: Elcsábítottam.
A barna: (Felugrik. Dadog.) El…
A szőke: Elcsábítottam. Szánalomból.
A barna: (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép lányt. Gazság.
A szőke: Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem. Irgalomból. Könyörületből.
A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői, a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába.
