Úr.

Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan kiáltotta:

– Ipari kihágás miatt elitélem kétszáz korona birságra.

A sápadt, kis szabó összegörnyedt és jajgatva mondta:

– Szolgabiró úr! Méltóságos úr, szolgabiró úr…

Horth dühösen kergette:

– Takarodjék már innen. Holnapig se tudok végezni magával.

A kicsi ember jajgatott:

– Jaj, jaj, méltóságos szolgabiró úr…

– Gyuri! – kiáltotta hangosan Horth.

A libériás huszár belépett.

– Gyuri, lökd ki ezt az embert.

A szabó még az ajtóban is könyörgött.

– Ártatlan vagyok, méltóságos úr, tönkremegyek, méltóságos úr…

Azután künn volt.

– Gyuri, – kérdezte Horth – befogattál?

– Igen.

– A koffer a kocsin van?

– Igen.

– Ha valaki keres, megmondod, hogy négy hétre elutaztam.

– Igenis.

Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt, amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak. Szinte szállt a kocsi. Szép az élet.

Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste.

– A hölgyek sétálni mentek.

Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette.

Társaságban voltak. A lány bemutatta:

– Horth Pál kamarás, a vőlegényem.

Leültek egy padra és a férfi szinte ujjongott a boldogságtól.

– Jolán, édes Jolán.

Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban közel volt és Horth mégis megszólalt:

– Hogy vannak?

– Jól. Örülök, hogy itt van.

– A kedves mama hogy érzi magát?

– Jól. Szorgalmasan iszsza a vizet és meg fog gyógyulni.

– Meddig maradnak?

– Még egy hónapig.

– Én is itt maradok addig.

A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést. Minek beszélni? Nézték egymást.

A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy alacsony, köpcös.

– Kik ezek? – kérdezte Horth.

– János király, meg a hadsegéde.

Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem mozdult.

János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta, megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a kalapját.

Mikor elhaladt, a társaság a bámulat kiáltásaiban tört ki:

– Milyen kedves. Milyen szeretetreméltó – mondta az egyik.

– Milyen szép ember, – mondta a másik.

– Hogy ért a zenéhez, – tört ki ismét valaki.

– Mindenhez ért, – válaszolt komolyan egy másik.

Hallgattak.

– A Goncourt Liane kedvéért jött ide, – szólt még valaki.

Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király – mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a világon.

A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek, mámoros volt a szíve.

– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra, amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom.

Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik sarokban. Közöttük csak egy asztal állott.

Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett.

A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé.

Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a csőcselék itt.

Megvacsoráztak. Horth elővett egy szivart és rágyújtott.

– Nem szabad szivarozni, – mondta a lány.

– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a szivarját.

A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta, hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött.

János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta:

– Den Kerl da hinaus!

Horth halálsápadt lett. Alig értette meg, miről van szó, csak azt érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan, udvariasan, de parancsolóan suttogta:

– Kérem, tessék a termet elhagyni.

Horth felállott. Összeszorította az öklét. A maitre d’hotel hozzátette:

– Azonnal.

Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását:

– Pál, az isten szerelméért, menjen…

A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét. János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult. Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte. Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt gondolta, hogy valakit pofon kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába.

Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték, kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta – mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy királylyal szemben!

A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!… Éppen ő előtte. Ő előtte alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és az erő mintaképe volt.

Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez. Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené:

»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.«

Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké.

Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag, akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az ember. De egy király!

Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott. Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott mindent.

Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás, amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott férfi ne merjen szeretni.

Hazafelé indult. Vártak rá: a lány és az anyja. Kiszakította magát:

– Nem, – mondta, – most nem. Ne beszéljünk. Majd holnap.

Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé. Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt tett.

Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó élete-e, vagy a gyors vég.

– Úr vagyok, – gondolta, – magyar úr.

Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere után nyúlt.