Danse macabre.

Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől, amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe.

Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek, csodásak.

Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem az asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna.

Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek.

Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen, szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem.

Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba. Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe, sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni.

A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony.

Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be. Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az arcán.

Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem ugyan ne fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony. Csodaszép.

Azután megráztam magamat és felkeltem.

Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem.

Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna kínozni.

Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért nem nézel rám?

Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve. Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak szeretni.

Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit – felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell tudnom, hol lakik ez az asszony.

De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért éppen velem?

Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: ki, honnan jön, mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet.

Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett. Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket.

Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban, különben nem mennének most meleg nyárban szinházba.

Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit, azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket. Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam. Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt.

Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent, hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet.

Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh, ez az asszony…

Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak.

Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is.

Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem, megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi történt?

Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince, a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt, mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó.

Megrettenve bámultam rá, azután az asszonyra néztem. Oh, az asszony…

Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony…

A bestia.

Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat. Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely hozzá hajlított. Már vége is volt.

Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony, de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi.

Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős, szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem.