A hazatérők.

A Jégkirály befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak, mint amennyi minden érkező hajót megillet.

Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva mondta Laczfynak:

– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk…

Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott vezére, csendesen szólt:

– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon.

Péterfi heveskedve válaszolt:

– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi, mintha a póluson volnánk.

– De nem voltunk ott.

Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott:

– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal.

Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most más szava, mint ez az árva reszkető szó:

– Barátaim…

A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva, ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.

Laczfy megrázta magát.

– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen!

Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra vált. A kapitány azután megszólalt:

– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom a leveleinket és azután indulunk.

Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt csendesen a hivatalos asztalra.

A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal kérdezte:

– Uram, ön Laczfy úr?

– Igen.

A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás felé és megindultan, hebegve mondta:

– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és felséges vállalkozása felől.

Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét.

– Uram, elérték a pólust?

– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig.

– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde.

– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki expedició tovább jutott összes elődeinél.

Később azt mondta:

– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.

– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg az, akinek címezve van.

Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy olvashassa a drága írást.

A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet.

– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást. Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge vagyok, miért mentél el tőlem!…

Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.

Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever.

Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a rongy pojáca…

Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet és indult csónakja felé.

A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne korbácsolja az ő fájdalmát.

Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.

Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:

– Hát indulunk haza?

Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte:

– Hát neked mi bajod van?

– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni. Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.

– Máshoz ment férjhez?

– Igen.

Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.

Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz.

– Mi bajod?

– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…

A szava elcsuklott. Laczfy felhördült:

– Mi történt vele?

– Ne kérdezd.

Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül. Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és könnyek csurogtak le lassan az arcán.

– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve.

– Az édesanyám, az én édesanyám…

– Mi történt?

– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.

Laczfy fuldokolva tekintett körül.

– Hát ti?

– A levél…

Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.

Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket lehajtották és hallgattak.

Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta:

– Mégis csak haza kell mennünk.

A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte:

– Nem volna jobb visszamenni oda?

A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől.

A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé, hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé, és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ, csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a hullámokat.