A JÓ EMBER ÉS A ROSSZ EMBER.

A jó Breuer átfutotta előbb a berlini lapokat, azután magyar lapot kért a pincértől. Kinyitotta a magyar újságot és átlapozta. A szeme egy ismerős néven akadt meg. Pándy Viktor… nagy sikkasztás a Magyar Bankban… Olaszország felé szökött.

Breuer letette az újságot és elhülve bámult maga elé. Pándy! Pándy Viktor sikkasztott! Az elegancia professzora, a lovagiasság főpapja és a becsület nagy-inkvizitora sikkasztott!

Breuert egyenesen megrázta ez a hír. Lassan magához tért azonban, és ekkor csendesen, halkan, óvatosan örülni kezdett a hazai hírnek. Voltaképen Pándy üldözte őt ki otthonról, Pándy tette tűrhetetlenné az életét a bankban. Pándy utazott rá. Előbb segédje volt valami ügyben és párbajba akarta őt beugratni, azután – hogy ez nem sikerült – gúnyos megjegyzésekkel üldözte. Ha találkoztak, köszönés helyett halkan és komolyan, mintha valami nagyon jelentőséges dolgot mondana, odaszólt neki:

– Pfuj!

Vagy még halkabban és még nyomatékosabban:

– Pfuj, Breuer!

A köszönésnek ez a módja ragadóssá lett. A bankban egyre többen köszöntek így – halkan és komolyan – Breuernek. Végre ott kellett hagynia a bankot.

És most Pándy!… Breuer lassanként összeszedte a bátorságát és határozottan örült a hirnek. Ez a Pándy rossz ember. Nagyon rossz. Hideg, kegyetlen, gyilkos-természet, akinek örömet szerez a rosszaság. – Breuer jó kedvvel indult a hivatalába és egész nap jó kedvvel dolgozott. Vacsora után elindult a Viktória kávéházba. És a Viktoria-hotel kapujában majdnem összeütközött egy magas, borotvált arcú úrral, aki a kapúból jött ki.

Szemben állottak egymással és Breuernek nagyot dobbant a szíve. Felemelte a kezét és előrenyújtotta. A borotvált arcú úr felkapta a fejét, kétszer egymásután, mintha vissza akarna fordulni, vagy el akarna szaladni, de a Breuer arca és a mozdulatai olyan világosan beszéltek, hogy a felismertetése nyilvánvaló volt, és hogy futni bizonyosan ostobaság lett volna.

Kissé udvariason, kissé meglepetve és igen könyörögve megszólalt hát: – Breuer!…

Breuer erre megnyugodott. Az izgatottsága lecsillapodott és higgadtan válaszolt:

– Pándy úr!… Leborotváltatta a bajuszát, de én mindjárt megismertem.

Lassan tovább indultak és Pándy izgatottan kérdezte:

– Olvasta?

– Igen.

Hallgattak. Pándy erre ismét megszólalt.

– Breuer úr! Nézze, maga okos ember. Mi haszna van abból, ha engem feljelent? Olvastam Münchenben, hogy a bank rongyos négyezer koronát tűzött ki… Breuer úr, én fizetek magának ötször annyit, ha nem jelent fel.

Breuer méltatlankodva pillantott rá és egy tiltakozó mozdulatot tett a kezével. Pándy izgatottan folytatta:

– Minek akar maga a banknak szívességet tenni? Marad ott még pénz. Engem meg új élethez segít. Maga is szép pénzhez jut.

Breuer ekkor megmagyarázta végre a méltatlankodását:

– Csak nem fogadok el pénzt! – mondta nagyon őszintén.

– És nem jelent fel?

– Nem.

– Az elutazásom után se?

– Nem.

– A becsületszavát adja erre? – kérdezte még heroikusan Pándy.

– Igen, mondta lovagiasan Breuer.

Kezet fogtak és ezután nyugodtan sétáltak tovább. Breuer kellemes langyosságot érzett a szíve tájékán. Jól esett neki, hogy Pándyhoz ennyire közel jutott, hogy megmenthette, hogy Pándy elfogadta tőle a szabadságát és az életét.

– Hát hová akar menni? – kérdezte az idősebb barát jóindulatú hangján.

– Hamburgba. Onnan Amerikába. A rendőrséget félrevezettem az olaszországi úttal.

– Hamburg? – mondta Breuer megfontoltan. Hamburg nem lesz nagyon jó. Túlságosan éber a rendőrség. Menjen inkább át Hollandiába és ott üljön hajóra.

– Helyes. Mikor megy a legközelebbi vonat?

– Még ma éjjel. Aztán vigyázzon ám a pénzére. Nehogy Spaaba menjen, vagy Osztendébe: elrulettezni a sok drága pénzt. Maga nagy kártyás!

Pándy kijelentette, hogy nem kártyázik többé, hanem új életet akar kezdeni. Breuer elkisérte a hotelbe, onnan kikísérte a vasúthoz, és a vonat indulásakor meleg kézszorítással búcsúzott el tőle.

Nagyon meg volt elégedve magával.

– Most lehetne húszezer koronám, gondolta. Lehetne több is. Annyit srófolhattam volna ki, amennyit akarok.

Egy futó kis bánatot érzett, mikor a sok pénzre gondolt. Megvígasztalódott azonban azzal, hogy jó volt, nagylelkű volt, gavalléros volt, kábítóan generózus volt. Pándyt lesújtotta, lefegyverezte, meghatotta. Az elegáns, a rideg Pándynak fölébe került. Megmutatta, hogy ki ő.

Meg volt elégedve. Jókedvben és munkában teltek a napjai hat hétig, akkor azt olvasta egy újságban, hogy Pándyt Osztendében elfogták. A pénzét elmulatta és elkártyázta, a hotelben sem tudott fizetni, felismerték, elfogták. Breuer megrendülve olvasta ezt a hírt. A pénzre gondolt először. Elkártyázni annyi pénzt! Annyi sok drága pénzt! Kétszázezer koronánál több volt! Szimpátiával gondolt rá. Sajnálta. Fájt neki a sorsa.

Félév mulva Breuer hazament Budapestre. Egy héttel a hazaérkezése után idézést kapott: jelenjék meg tanúnak a Pándy-féle főtárgyaláson.

Breuer elment a törvényszék épületébe. Felkereste a tárgyaló termet és várt, míg rákerül a sor.

Déltájban behívták a terembe.

– Önt, mondta neki az elnök, a védelem kérésére idéztük meg, mert a védő úr értesült róla, hogy ön a napokban Budapestre érkezett. Mondja el, mit tud a dologról.

Breuer körülnézett és megpillantotta Pándyt. Az elegáns Pándy kopott ruhában ült egy padon, és gúnyosan mosolyogva nézegette őt. Breuer zavarba jött. Kijelentette azonban, hogy ő semmi említésre méltót nem tud a dologról.

– Ön találkozott Berlinben a vádlottal?

– Igen.

– Kikésérte őt a vonathoz?

– Igen.

– Tanácsokat adott neki az utazásra nézve?

– Igen.

– Hát nem tudta ön, hogy Pándy sikkasztott?

Breuer ismét zavarba jött. Izzadtság ütődött ki a homlokán és a kezei remegtek.

– Nem! – válaszolt azután keményen.

– Nem olvas ön újságot?

– De igen. Rendesen olvasok… aznap nem olvastam… vagy elkerülte a figyelmemet.

A kihallgatás befejeződött és az elnök odafordult az ügyészhez és a védőhöz: kívánják-e a tanú megesketését. Az ügyész nem kívánta. A védő igen. A bíróság elrendelte a megesketést.

Breuer a szívére tette a kezét. A homloka izzadtságban fürdött, a szíve hangosan dobogott a hangja reszketett és halkan mondta:

– Én: Breuer Gergely, esküszöm az élő istenre, hogy… csak az igazat mondottam. Isten engem úgy segéljen!

Az eskünek vége volt. Breuer nagyot lélegzett, meghajolt és menni akart. Menekülni akart. Ekkor csendes, károgó kacagás hangzott fel mögötte. Breuer visszafordult. Pándy nevetett. Nevetett, azután felállott a padról, odafordult az elnök felé és nyugodtan jelentette be:

– Breuer hazudott. Tudta hogy sikkasztottam. Olvasta az újságban. Hamisan esküdött.

A jó Breuer halálsápadtan bámult rá, Pándy csúfolódva vigyorgott feléje, és méltatlankodva, halkan és nyomatékosan mondta:

– Pfuj Breuer!