A LÁNY ELŐTT.

… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a vagyonszerzést.

Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán, fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen kinézett.

Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az erdőben, a Kékes-hegyen. A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és – egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes vonal és szűz harmónia…

Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian, érdeklődéssel és tüzesen.

Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez volt a báróné.

Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én dolgom.

Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt dörmögte a fogai között:

– Ülj az asztalunkhoz néha, öcsém, ha kedved van rá.

A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz, furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett. Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat: meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek. Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom, hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának suttogok a fülébe.

… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti sétán tudtomra adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.

Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné így szólt hozzám:

– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet velem. Udvarolj Ágnesnek.

… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában. Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, – míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.

Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe – megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.

Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom lesz; ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a szerelmem ellen.

Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott a szerelem.

Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón, szerelmesen csókolt vissza.

Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…

Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva, bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.

Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig, majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, hogy állatian szép fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba, tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.

Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam, hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka tizenegy órakor nyitva lesz.

Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e? Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:

– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti az egész szerelmemet.

… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes! Ágnes!

– Aludj – mondta és lefogta a szememet.

És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.

… Egy hang ébresztett fel. Egy édes, csengő, meleg hang.

– Lujza, alszol?

Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes hangja.

– Lujza, alszol?

A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről, reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát, odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…

És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!