A KEGYELMES ASSZONY.

A tiroli vadászok szapora puskaropogása lassanként elhallgatott, a szürke uniformisok a cserjés túlsó végén bújtak ki, a tábori kórházba már bolgár sebesültekkel tértek vissza a sebesült-hordozók, a szélső üteg egy shrapnelt küldött még a szétszórt ellenség után, és egy rikoltó kürtjelre kezdtek összeszedelőzködni az innenső részén is a csapatok. A vadászok künn maradtak előőrsön, a huszárokat, akiknek napok óta nem volt dolguk, előre küldte portyázásra az altábornagy, a négy gyalogezred pedig fáradtan, de muzsikával vonult be a faluba. Utánuk jött a négy tüzérüteg. Az alacsony házak ajtajában nehány öreg macedón nézte a bevonulást.

Az ordonáncok erős galoppban vitték szét a rendelkezéseket. A gyalogság a faluban marad, a tüzérlovak a kastély istállójába kerülnek. A hadosztály irodája a kastélyban van. Ott lakik az altábornagy is.

A törzskar a kastély felé lovagolt. Hanak altábornagy, a divizionárius a tolmácsot kérdezgette:

– Kié a kastély?

– Egy szófiai bankáré.

– A berendezése?

– Fényes. Harminc szobája van. A fejedelem is volt benne vendég.

Kavicsos úton lovagoltak fölfelé, és ott voltak a kastély előtt. Nagy, cifra épület volt, ízléstelen, de nyilván kényelmes. Az altábornagy leugrott a lováról. A kastély ajtajában egy kis nőcske jelent meg, egy szőke apróság.

– Ohó, kérdezte az altábornagy a tolmácstól, hát a kastélyt nem hagyták itt a gazdái?

– Kérem, szólt franciául a szőke nő, ne bántsanak.

– Madame, válaszolt lovagiasan és büszkén az altábornagy, mi osztrák katonák vagyunk.

A kis nő megnyugodott. A félelme nem is volt igazi, a megnyugtatás után pedig csillogni kezdett a szeme, felszabadult a nyelve és csiripelt, mint egy merész, kis veréb. Kiderült, hogy őt itt hagyták, ő francia nevelőnő, Lyonból való, Aline Arboissiére a neve, és nagyon örül, hogy a lovagias osztrák hadsereggel megismerkedik. A cselédség felett ő rendelkezik, és rajta lesz, hogy az urak jól érezzék magukat.

Az urak tele voltak izgalommal. Hetek óta bujkáltak az átkozott balkáni hegyek között, hetek óta nem aludtak ágyban és különösen hetek óta nem láttak egy asszonyi lelket, egy női szoknyát. Most itt volt ez a hetyke kis szőkeség, ez a merész és csinos francia leány. Az urak izgatottak voltak.

Vacsorára a nagy ebédlőben terítettek. Az asztalfőn a francia leány ült, a jobb oldalán az altábornagy. Az urak csinosak voltak, borotváltak, megmosakodottak. A rongyos bluzok eltüntek, sőt mindenkin tiszta ing volt. Bor került az asztalra, és az urak mámorosan élvezték a tisztaságnak, a kényelemnek, a biztosságnak ezt a régen érzett érzését. És az asztalfőn ott volt a francia lány.

Az urak keservesen erőlködtek, hogy elmésen csevegjenek franciául. Az erőlködés kevés sikerrel jár. Inkább a bajuszukat pödörgették hát és igyekeztek a legelőnyösebb állásokba helyezkedni a vídám és hangos francia leány előtt. Hanak altábornagy gavalléros szolgálatot tett neki: feléje nyújtotta a sót és vizet öntött neki. Az urak egymást méregették, és egyikük se látott okot rá, miért volna épen a másiknak szerencséje.

Tizenegy óra tájban elbúcsúzott a francia lány a társaságtól. Az urak is eloszlottak, csak az altábornagy szivarozgatott néhányadmagával az ebédlőben. Félóra mulva rémült sikoltozás hallatszott az emeletről. Az altábornagy meglepetve nézett a többiekre. Felsiettek a lépcsőn. A folyosón Kerner ezredessel találkoztak.

– Mi történt? – kérdezte az altábornagy.

Az ezredes dadogott:

– Félreértés… kínos félreértés.

A francia lány könnyes szemekkel rohant az altábornagyhoz:

– Mentsen meg, ön mentsen meg, sikoltozta. Fél óra óta öten támadtak meg.

Az altábornagy villámos szemmel nézett a rémült ezredesre.

– Ez gazság, mondta felháborodva. Majd számolok én ezekkel az urakkal. Kisasszony, ön az én személyes védelmem alatt áll.

– Uram, sikongott a leány, olyan rút az élet. Egy tisztességes szegény leánynak oly nehéz a sorsa…

A zokogása nem akart megszűnni. Az öreg katona meghatva simogatta a haját. Az ordonánc-tisztje, egy fiatal dragonyoshadnagy gúnyosan mosolygott mögötte. Az altábornagy hozzáfordult, és a fiatal ember arca egyszerre megmerevedett.

– Ronszky, kérem, mondta az altábornagy, kísérje a kisasszonyt a szobájába. A többiről majd beszélünk.

Ronszky a karját nyújtotta a leánynak. A leány még lihegett egy kicsit, de mikor a szobájába értek, féloldalt kacérul rámosolygott a kísérőjére. A katona észrevette ezt a mosolygást, és elismerő hangon mondta:

– Ezt ügyesen csinálta.

A leány habozott egy kicsit, felrántotta a vállát, és azután nevetve szólt:

– Úgy-e?

A fiatal katona meghajolt, összeütötte a sarkantyúját és menni készült:

– Megy? – kérdezte a leány.

– Igen. A generális vár. De előbb mondok valamit. Az én nevem gróf Ronszky. Tartalékos tiszt vagyok.

Belenyult a zsebébe és egy kék bankjegyet vett ki.

– Tudja, mi ez? – kérdezte.

– Igen. Osztrák ezres.

– Az. Ha a többieket kidobta, igaza volt.

Kettérepesztette a kék papirt, és az egyik felét átadta a leánynak.

– Ha én jönnék, mondta udvarias meghajlással, magammal hoznám ennek a másik felét.

Újra meghajolt és elment.

Az altábornagy másnap rettenetesen összeszídta a tiszteket, az asztalnál nagy csend volt, és a leány alázatos, olvadó, forró és hálás pillantásokat vetett az öreg katonára, aki ismét gavalléros szolgálatokat tett neki a sótartó és a vizesüveg körül. Ebéd után Ronszky beszélgetett a lánnyal.

– Lehet, mondta neki, hogy már holnap tovább megyünk.

A leány körülnézett, gyors pillantást vetett a többiekre, és lesütötte a szemét.

– Elvihetem a másik felét? – kérdezte halkan a fiatal dragonyos.

– Igen, – válaszolt a leány.

Másnap az altábornagy azt mondta az asztalnál:

– Úgy látszik, mégsem megyünk tovább. Lehet, hogy két hétig is maradunk.

A francia leány feléje hajolt.

– Nagyon örülök, – mondta neki.

– Örül, hogy itt maradunk?

– Örülök, hogy ön itt marad, súgta lesütött szemmel a leány.

Az altábornagynak vér szökött az arcába, idegesen harapta be a bajuszát, és zavartan mondta:

– Oh, egy ilyen öreg katona…

A leány alázatosan, kitartóan, makacsul udvarolt az altábornagynak. Az öreg katona megzavarodott. Kezébe fogta a leány kezét, mondani akart neki valamit, azután abbahagyta, és hosszan nézegette a ravasz, szőke fejét. A leány lesütötte a szemét.

Egy reggelen puskaropogás hallatszott az előőrsök felől. A szapora kattogásba ágyúk is beleszóltak. Az udvarra egy huszár vágtatott be, riadót fújtak, és sietve nyergelték fel az altábornagy lovát.

A francia leány könnyes szemekkel sietett elő.

– Csata lesz? – kérdezte reszketve.

Az altábornagy mosolygott.

– Talán. Félt bennünket?

– Csak egy embert féltek, – mondta hevesen a leány.

Lehajolt és megcsókolta az altábornagy kezét. Az öreg katona vérvörös lett, szólni akart valamit, azután homlokon csókolta a leányt, és nyeregbe ült.

– Mikor visszajövünk, szólt le a nyeregből, lesz valami mondani valóm.

A puskaropogás egyre szaporodott, az ágyúütegek sorban galoppoztak fel egy domboldalba és a széles völgyben lassanként kifejlődőtt a csata.

Délután a sebesült-hordozó katonák jöttek a kastély fele. A beteghordó ágyon az altábornagy feküdt. Kék zubbonya tele volt vérrel, a feje nagy kötésben, sápadtan feküdt a köpenyegén, amelyet párnának tettek alá. Ronszky kísérte. A francia leány sikoltozva rohant elébe.

– Aline, mondta fáradtan az altábornagy, kedves kis leányom, mikor elmentem, megigértem, hogy mondok valamit. Lehet, hogy most meghalok, de azért elmondom. Én öreg katona vagyok, semmim sincs, csak a nevem, és ha meghalok, az özvegyemnek csak a nyugdíj maradna. Elfogadná ezt?

Ronszky megdöbbenve nézett az altábornagyra. Tiltakozni akart:

– Aber, Excellenz…

Az altábornagy megsímogatta a leány fejét, és nyugodtan mondta:

– Ronszky, semmi ellenvetés. A papot akarom. Rögtön. Galopp.

Ronszky lóra ült. A leány zokogva csókolta az altábornagy kezét. A pap megérkezett.

– Mondd, páter, kérdezte az altábornagy, a házasság úgy-e érvényes lesz írások nélkül és mindenféle előzetes ceremónia nélkül is?

– Igen, kegyelmes uram, mondta a pap, de…

– Semmi de. Fogj hozzá.

A leány kisírt szemmel térdelt az ágy előtt, az altábornagy fogta a kezét. Ronszky hátrahúzódott és hallgatott.

Estére megszűnt az ágyúdörgés. A csapatok visszavonultak a falúba. A kastély felé lovas társaság közeledett. Az egyik dandárparancsnok lovagolt elől. Ronszky elébe ment, és amikor a generális leszállt a lóról, feszesen jelentette neki:

– Tábornok urnak alássan jelentem, Hanak altábornagy kiszenvedett. A holttest mellett… a kegyelmes asszony viraszt.