AZ UNOKA.

Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a fehér szakállát és csendesen megszólalt:

– A sétatéren voltam. Mennyi szép gyerek!

Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen válaszolt:

– Minek mondod. Minek emlegeted. Nekünk úgyse lesz már unokánk.

Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.

– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt? Honnan tudhatod azt?

– Ilon öt éve van férjnél, Laci négy éve házas.

– Azért nem lehet mondani…

Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két szöglete elnyúlt lefelé, és bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:

– Sohse lesz már nekünk unokánk.

Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.

Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták magukat. Ez így volt mindennap.

Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek, veszekedni kezdtek, sírtak.

Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.

Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban találkozott a férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel magával.

– Mi az, mi az? – kérdezte ijedten az öreg Reicher.

Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:

– Tudod?… Tudod, mi történt?

– Mi történt? Mi történt?

– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be. Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.

Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.

– Melyik Gervay? – dadogta azután. Az orvos? A háziorvos?

– Igen.

Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga elé.

– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.

Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat. Azután mindaketten sírni kezdtek.

Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal találkozott előbb.

– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre jöttem fel. Be akarom jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.

A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek. És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a fejüket.

Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is. Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni, mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.

Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a fiukkal találkoztak.

– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg Reicher.

– Igen. Siettem ma. És jó volt sietnem.

A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta:

– Laci!

Az öregek megdöbbenve bámultak rájuk.

A fiuk felemelte az öklét és haragosan ordította:

– Menj el. Takarodj el. Köszönd, hogy így mehetsz el

Az asszony zokogott.

– Laci! Laci!

– Takarodj, – ordította a férfi.

Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.

Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart. Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…

Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher szólalt meg:

– Igazad van.

Az öreg asszony is ezt mondta:

– Igazad van.

Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.

– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni?

– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az öreg Reicher.

Szidták az asszonyt gyűlölettel és undorodással.

Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.

A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.

– Mama, mondta, én azt hiszem…

– Mi… mit? – dadogta az öreg asszony. – Csak nem?

– De igen, – felelte mosolyogva a lányuk.

Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután kiabálva rontott be a harmadik szobába.

– Hallgasd csak, hallgasd csak, Ilon azt hiszi…

Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot, sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.

A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az unokájukról beszélgettek.

Egy hét mulva délben hazajött a lányuk.

– Nálatok ebédelek, – mondta.

– Hát Károly? – kérdezték tőle.

– Dolga van.

Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen, hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.

– Apa, – mondta, – védjen meg a Károly inzultusai ellen.

Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont homlokkal megjelent a férje.

– Mi történt? – kérdezték ijedten az öregek.

Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt, hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz. Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét; de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…

Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól remegve fordult a férfihez:

– Károly, meg vagy őrülve?

– Csak azt kívánom, mondta a férfi, hogy igazolja magát.

Az öreg Reicher szólt ekkor közbe.

– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen állapotban gyötörni!…

– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen most Szégyeld magad.

Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.

Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt, és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a feleségének:

– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy este oda, a Püspök-utcában.

Az asszony hallgatott, azután halkan és szégyenkezve suttogta:

– Majd megmondom neki.