VI.

– Ilka, mondta Girálthy, még egyszer megkérdezem: nem akarsz a feleségem lenni?

– Nem.

– Hát ebbe bele kell nyugodnom. És nem akarsz Budapesten se lakni?

– Nem. Itt jól érzem magamat.

– Hát ez is jó. De én gyakran lejövök és te gyakran feljösz. Igen?

– Igen.

– Akkor rendben van. És szeretsz?

– Igen.

– Már – úgy-e? – amennyire te szeretni tudsz.

– Igen.

– De valld be, hogy nem bántál meg semmit.

Az asszonynak lehúzódott a szája szöglete és pityergősen válaszolt:

– Ezt nem vallom be. Mert nem igaz. Mert megbántam. Mert azóta minden nap és minden órában megbánom. Mert tíz nap óta nincs nyugodt álmom. Sírok éjszakánként. Nem tudok imádkozni. Nem merek gyónni. Nem merek emberek közé menni. Nem merek senkinek a szeme közé nézni.

Girálthy nevetett.

– Majd elmúlik ez.

– Nem múlik el.

– Valld be legalább, hogy egészen hibás fogalmaid voltak és óriási tévedésekben leledzettél.

Az asszony elpirult és mosolygott.

– Hát bevallom, mondta és félrefordította a fejét.

Később megkérdezte a férfit:

– Mikor utazol?

– A féltizenkettős vonattal. Reggel Budapesten akarok lenni. Tíz óráig itt maradok.

Tiz órakor elbúcsúztak. Girálthy elment a hotelbe. A szobájában várta Gál. Girálthy leküldette a holmiját.

– Bemegyünk a kávéházba? – kérdezte Gál.

– Nem. Menjünk a vasúthoz.

– Még másfél óránk van.

– Menjünk ki gyalog. Szivarozva kiballagunk egy óra alatt.

Elindultak. Beszélgetést kezdtek, de nem tudták folytatni. Girálthy a szivarját nézegette; Gál a botját suhogtatta. Hallgatva mentek.

– Hát mikor jösz le megint? – kérdezte Gál.

– Pár hét mulva, mondta természetes hangon Girálthy.

– Úgy?… Örülök, hogy Marosvár annyira tetszik neked.

Girálthy ekkor elmosolyodott, karonfogta Gált és nagyon melegen mondta neki:

– Fiam, hát ne bolondozzunk tovább. Nincs ennek semmi értelme. Hiszen úgyis tudod, miért jövök én vissza három hét mulva. Az asszony kedvéért jövök. És úgyis tudod, hol voltam én, mikor nem tudtátok, hogy hol vagyok. Az asszonynál voltam.

Gál mosolyogva intett.

– Persze, hogy tudtam. Nekem nem hazudhattál. Tudtam és nagyon örültem neki. Hát rendben van a dolgotok?

– Igen.

– Elveszed?

– Nem.

– Miért?

– Nem akar. Szabad akar maradni.

– És miért védekezett olyan makacsul…?

– Úgy van, ahogy mondtam. Fogalma sem volt róla, hogy az asszonynak is vannak jogai és örömei a szerelemben.

– Mióta tart?

– Tíz napja!

Gál mosolyogva, jóindulattal kérdezősködött és Girálthy örömmel, boldogan és bőbeszédűen adott elő mindent.

– A te diszkréciódban, mondotta, úgy bízhatom, mint a magaméban. Most hát van itt egy szép, kedves, fiatal szeretőm, aki sohasem lesz terhemre, akit ellenben mindíg felkereshetek, amikor akarom. Aki semmit se kíván, ellenben mindent ad. Aki nem nagyon okos, de legalább nem is követelő. Ez csak irigylésre méltó.

– Igen, – mondta Gál csendesen.

Gondolkozott.

– És mondd csak, kérdezte később, hogyan boldogultál mégis?

Girálthy elbeszélte. Előbb az ápolást… A vallomást…

– … Mikor azután hiába könyörögtem neki, akkor dühbe jöttem. Felállottam és dühömben és keserűségemben azt kiáltottam: „hát neked emberélet kell?“ Erre ő felugrott…

Elbeszélte az egész történetet.