VII.

Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett.

– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép ez az asszony.

Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.

– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat megfosztanom.

Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt. Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető arccal, de nagyon komolyan mondta:

– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.

– Gál, mondta nevetve az asszony, milyen bolondokat beszél maga!

Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és elkeseredve állapította meg:

– Szépen vagyok. Szerelmes lettem belé…

Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott, ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt. Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia kellett neki.

Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte, hogy a torka lázasan száraz.

Nehezen beszélgettek.

– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.

– Hová? Meddig? Minek?

– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát elfelejtsem.

– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.

Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.

Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.

– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?

Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:

– Legyen a feleségem.

– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.

– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…

Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan mondta:

– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…

Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre nyujtotta és dadogva kiáltotta:

– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!

Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott, megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan súgta neki:

– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy meghaljak?

Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy diványra.

– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.

– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.

– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.

Az asszony előre nyujtotta a karját:

– Ne!… Nem!…

– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és győzelmesen.

Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem védekezett többé.