XV.

Az asszony egyedül maradt és előbb kábultan feküdt egy ideig. Azután a csengőhöz ment és türelmetlenül, hosszasan csengetett. Azután újra csengetett és azután megint haragosan, hosszasan nyomta a csengőt.

Végre bejött az álmos szobalány.

– Lidi, mondta neki az asszony, hozasson egy fiakkert. A két órás gyorsvonattal utazunk.

A szobalány elbámulva nézett rá.

– Csak nem! – mondta.

– De igen. Menjen.

– Még be sincs minden pakolva.

– Majd a szakácsné utánunk küld mindent.

– De ilyenkor éjjel…

– Fogja be a száját és kotródjék.

Az asszony haragos volt, ideges, lázas, türelmetlen. Gyorsan felöltözködött és várta a kocsit. Fel és alá járkált a lakásban, toporzékolt, tombolt és sóhajtozott a türelmetlenségtől.

A kocsi megjött.

– Menjünk, mondta a szobalánynak.

– Én még nem vagyok felöltözködve. És még egy óránk van.

– Hát siessen, siessen már. Kint akarok lenni a vasútnál.

Végre kocsiba ültek. Az asszony behúzódott az ülésébe és gyűlölettel nézte a házakat, amelyek mellett elmentek. Kint az állomáson lefátyolozta magát, beült a váróteremnek egyik zúgába, és reszketett tőle, hogy ismerőse talál jönni. De nem jött senki.

Két órakor végre beült a vonatba. Egyedül voltak egy fülkében. A szobalány elaludt, az asszony pedig maga elé nézett és átvirrasztotta az egész éjszakát.

– Soha nem megyek vissza ebbe a becstelen fészekbe, gondolta. Minek maradtam eddig is? Miért nem jöttem el? Miért nem utaztam? Legalább az első után… Miért nem találtam ki hamarább, hogy kieszelt dolog? Miért nem utáltam meg hamarább az egész várost?

Egész éjjel ezzel a gondolattal foglalkozott: miért nem jött el hamarább. Miért engedte, hogy újra meg újra meglepjék, torkon ragadják becstelenebb és becstelenebb ötletekkel? Nem tudott válaszolni magának, de egyre nagyobb és keserűbb undort érzett a város iránt. Nem gondolkozott azon: mi történt vele? Nem is próbálta magyarázgatni. Csak az az egy homályos érzése volt, hogy nagyon piszkos a teste.

Budapesten hotelbe mentek. Az asszony itt megfürdött, azután fáradtan lefeküdt és délutánig aludt. Délután még mindíg rosszkedvű volt. Fáradtnak, elgyötröttnek, betegnek érezte magát. Nem mozdult ki a szobájából, feküdt és kétségbeesve bámult maga elé. Negyednap úgy érezte, hogy tennie kell valamit, ha nem akar belehalni a keserűségbe.

– No Lidi, mondta a szobalányának, hová menjünk nyaralni.

– Velencébe, mondta a szobalány.

– Lidi, Velencébe nem szokás nyaralni menni. Velence nagyon meleg.

Elhatározta, hogy először Ischlbe megy. Másnap már el is utazott. Harmadnap ott volt.

Ott eltöltött három hetet. Lassanként talpra állott, vidámabb lett, járt kelt, és megint tudott nevetni. Azután Marienbadba ment, azután Svájcba. Még mindíg messzebbre akart jutni Magyarországtól. Elment Vichybe. Itt három hónapot töltött, három nyugodt és szép hónapot.

Az első napokban megismerkedett egy magyar családdal. Eleinte el akarta őket kerülni, de nagyon kedvesek voltak és mégis barátságot kötött velük.

Csak hárman voltak. Az apát Ozoray Balázsnak hítták; nyugalmazott bíró volt, fehérhajú kedves öreg úr. Ott volt még a felesége: egy fehérhajú, kedves öreg asszony. És a fiuk, ifjabb Ozoray Balázs, egy huszonhárom éves fiatalember: csendes, szerény és jó modorú.

Három hónapot töltöttek együtt zavartalan és jó barátságban. Szeptember végén Ozorayék jelentették, hogy ők most lemennek a Rivierára. Az asszony azt mondta, hogy velük megy. Nagyon örültek neki.

Októberben le is mentek Beaulieube. Az asszony itt is csendesen, szépen, nyugodtan és elégedetten élt. Nagyon megbarátkozott a fiatal Ozorayval. Boldoggá tette, hogy a fiatalember udvarias, tapintatos, szelid, mint egy fiatal lány.

– Ime, mondta boldogan magában, egy izmos erős férfi hónapokig együtt tud velem lenni, anélkül, hogy egy sértő szempillantáson rajta lehetne kapni.

Bizalommal és barátsággal sétált együtt vele, csónakázott, zongorázott, olvasott vele.

Decemberben egy napos, rivierai délutánon egyedül ültek a hotel kertjében. Az öregek felmentek ebédutáni alvásra.

– Egy kérésem van, mondta ekkor halkan a fiatal Ozoray.

– Mi?

– Kérem: jöjjön hozzám feleségül.

Az asszony hátradőlt a székében és csodálkozva nézett rá.

– És ezt csak így mondja?

– Így. De alaposan meggondoltam.

Az asszony ekkor előrehajolt és gyöngéden mondta:

– Nem. Nem megyek. Hogy gondol ilyet? Hat évvel vagyok idősebb magánál.

A fiatal Ozoray lehajtotta a fejét és a kavicsot turkálta.

– Az nem tesz semmit. Én szeretem magát…

– Nem. Én nem akarok férjhez menni. Soha és semmiképen.

Ozoray elpirult és halkan mondta:

– Nagyon szeretem. Nagyon szeretem.

Az asszony tréfálni próbált:

– Majd elmúlik az a szerelem. Fiatal emberek szerelme nem tart soká.

– Ez máris soká tart. Szeretem. Szeressen engem. Szeressen engem.

Lázasan, halkan, alázatosan könyörgött neki.

Az asszony védekezett.

– Nézze, mondta melegen, én nagyon sokra becsülöm a maga barátságát. De én tisztességes asszony akarok maradni.

– Hát jőjjön hozzám feleségül.

– Azt nem.

– Hát akkor… akkor szeressen…

– Nem lehet. Nem tudnék az édesanyja szeme közé nézni.

– Csak akkor tud, ha engem boldogtalanná tesz?

– Majd elmúlik ez a boldogtalanság.

A fiatal Ozoray halkan, alázatosan, állhatatosan könyörgött és az asszony csendesen, kitartóan védekezett:

– Tisztességes asszony akarok maradni. Én nem tudok másképen élni. Maga is megvetne akkor…

Később lejöttek az öregek. Este azonban megint egyedül maradtak. A fiú újrakezdte a halk, alázatos, szelid könyörgést. Az asszony bágyadtan védekezett.

Éjjel lett, a tenger felől hűvös szellő támadt. A fiú halkan és lázasan könyörgött.

– Szerelmem, szép asszonyom, királynőm: könyörüljön rajtam.

Az asszony körülnézett és látta, hogy már mindenki felment lefeküdni, és hogy későre jár az idő. A fiú könyörgött. És ő ekkor előre hajolt a fiúhoz és halkan és melegen azt mondta neki:

– Más volna…

A fiú felvillanó szemmel nézett rá.

– Más volna, mondta szeliden az asszony, ha az életét menteném meg…

A fiú zavarodottan nézett rá. Azután lihegve, sietve mondta:

– Az életemet menti meg.

– Ha a revolvert venném ki a kezéből, folytatta áldozatkészen az asszony.

A fiú kitágult szemmel nézett rá.

– Fiatal embernél, mondta megrovóan és jóságosan az asszony, borzasztó az ilyen gondolat. Erre nincs oka. És nincs joga sem.

A fiú lázasan mondta:

– Megölöm magamat, ha nem lesz az enyém.

– Isten ments!… Ezt nem engedhetem, mondta melegen az asszony.

És megsímogatta a fiú fejét.