MEGRETTENT VÁROS.

A pályaudvar üvegteteje harsogva vert vissza minden zajt és a homályos, kormos csarnok tele volt zúgással és lármával. A felső részen, a vendéglő előtt furcsa sereg táborozott. Parasztok, magyarul beszélők, de bocskorosok ültek, álltak, tolongtak és kiabáltak ott vagy kétszázan egy zajos nagy tömegben. Kis batyu volt mindegyiknél és behajtott kasza. Aratni mennek ezek valahová.

Megálltunk és néztük őket. Egy vasutas járt-kelt közöttük, aztán odajött hozzánk panaszkodni.

– Nem lehet velük bírni. Hajnal óta vannak itt, azóta isznak és egészen be vannak rúgva már. Az előbb be akartak vonulni a vendéglőbe.

– Hová valók?

– Szlavóniába. Nem hord máshol bocskort a magyar paraszt. Mennek le Torontálba aratni.

A szabadkai vonatot betolták a harmadik sínre. Indultunk beszállni. Lassan mentünk végig a középső perronon. A hátunk mögött torkaszakadtából ordította a mi vasutasunk a szlavóniai paraszttábornak:

– Beszállni! Beszállni!

Hátra néztünk. Az emberek üldögéltek a földön, egyik másik ki is nyújtózkodott, beszélgettek, körüladogatták a pálinkás üvegeket és a fülük bojtját se mozgatták. A vasutas kétségbeesetten ordította: beszállni. Nem mozdultak. A vasutas odament egy csoporthoz és közéjük ordította: itthagy a vonat.

Az öt ember megmozdult.

– Hol kell felülni? – kérdezték.

– Kint, egészen kint. Gyertek utánam.

Az öt ember megindult. Mögöttük huzakodás, csoszogás támadt a táborban. Az emberek felkapták a batyujukat, a kaszájukat és most már mind nekiindultak az első öt nyomán. – Azokkal sietett a vezetőjük, utána egyesével, kettesével, kocogva, futó lépésben vagy galoppozva indultak a többiek is. Az egész áradat ott ömlött el előttünk és símára söpörte az utat. Egy alacsony zömök legény úgy fogta a behajtott kaszáját, mint ahogy katonakorában a szuronyt foghatta. Jött felém és rámkiáltott:

– Hé! Félre az útból.

Félre mentem az útból. Be van rúgva. A legény röhögött, és a többiek utánozták. Száz behajtott kasza szegeződött a belső perronnak és az emberek rémülten menekültek.

A vonat előtt egy vasúti tiszt állott. Torkaszakadtából kiabált a rohanó emberekre:

– Megálljatok. Hol a vezető? Megállni! Lassan!

Senkisem hallgatott rá és úgy látszott, hogy a kaszások baj nélkül rohannak végig a vonat előtt és baj nélkül bújnak be a vaggonokba. De utolsónak még vagy három kaszás ügetett a többi után. A vasúti tiszt elébük állott.

– Megálljatok. Hol a vezető?

Az emberek vágyódva pillantottak a társaik után és nem tudtak felelni. Részegek voltak.

– Addig nem mozdultok, kiáltott dühösen a vasutas, míg meg nem mondjátok.

Az egyik ember ekkor felemelte behajtott kaszáját és a végét – ahol nagy csomóba egyesül az acél és a fa – ráejtette a vasutas-sapkára, amely a tiltó hivatali hatalom jelvénye gyanánt állott előtte. A sapka roppant egyet, a fej megrecscsent és a vasúti tiszt hang nélkül rogyott össze.

A kaszások kikerülték a testét és nekieredtek, hogy utolérjék a többit. Egy első osztályú kocsiból nagy lendüléssel ugrott ki ekkor egy magas, barna úr és a nyakánál ragadta meg azt, amelyiknek a kaszája még véres volt a bezúzott fejtől. A magas, barna úr kipirulva ordította:

– Gazfickó, el akarsz illanni?… Rendőr! Rendőr!

A paraszt makacsul és bután ráncigálta magát arrafelé, ahol a többiek voltak.

– Eresszen el, mondta, eresszen el az úr.

– Disznó, kiáltotta az elfogója, azt mondd, hogy nagyságos ur. Főszolgabíró vagyok én… Majd megtanítlak.

A kocsikból kiugráltak az emberek. A paraszt kétségbeesetten ráncigálta magát és amikor a nyaka köré egyre fájdalmasabban szorult a fojtogató marok – a kaszáját fogta suhintásra.

A főszolgabíró elugrott mellőle, a zsebébe nyult és revolvert vett elő. A paraszt visszahökölt, azután megfordult és futni kezdett a többiek felé. A főszolgabiró egy ugrással elébe került. A paraszt felemelte a kaszáját, felemelkedett a revolver is. De ekkor már nagy tömeg tolongott körülöttük. Öt ember rávetette magát a parasztra és kicsavarta a kezéből a kaszát. Egy rendőr közeledett. A főszolgabíró elmondta neki az esetet.

Az elfogott paraszt azonban levetette magát a földre, rúgott, ütött, harapott, kitépte magát azokból a kezekből, amelyek fogták és tele torokkal bőgött.

Felülről lassan jöttek lefelé a társai. Értelmetlenül és megriadva bámultak. De az elfogott ember ordításából egyszerre egy értelmes mondat harsogott ki:

– Meg akarnak ölni az urak.

A parasztok mind kitolongtak a kocsikból. Bámulva álltak és csodálkozva néztek egymásra. És egyszerre megértették a dolgot:

– Az urak ölik a népet.

Egy vállas, erős paraszt széttaszigálta az embereket és befurakodott egészen oda, ahol a rendőr állott egy nagy csoportnak a közepén.

– Eresszék el ezt az embert, – mondta – és rámutatott a földön ordító társára.

A főszolgabíró nyugodtan mondta neki:

– Kotródj innen, semmi dolgod itt.

A paraszt káromkodni kezdett.

– De van annyi dolgom, mint az úrnak. Eresszék el ezt az embert.

– Kotródj innen.

A paraszt tölcsért csinált a kezéből:

– Haj! Emberek! Ide csak emberek…

Az aratók szétverték az embergyűrűt. Az ökleik elől riadtan menekült mindenki. A rendőr maradt ott, a szolgabíró és még két ember, akik a foglyot tartották. De most már tíz arató üvöltötte:

– Eresszék el!

Az egyik arató meglökte a főszolgabírót. Egy dühödt pofon csattant el erre az arcán. A pofonütött ember megfordult, vette a kaszáját és főbe vágta vele a főszolgabírót. A vágás leütötte a magas férfit, a sinek közé. A rendőr kardot rántott. Egy félperc mulva véres fejjel feküdt a földön. Mindenki más menekült. A parasztok egy-két másodpercig tanácstalanul állottak, aztán megértették, mit kell tenniök.

– Öljük meg az urakat, harsant fel az ordítás.

Most ismét künn állottak valamennyien a vonat előtt. Néhányan leültek a földre, hogy felverjék behajtott kaszájukat, egy csomó felugrált a vonatra, hogy mindenkit kiverjen és a legnagyobb rész futva indult meg, hogy a várótermeket meghódítsa. Egy másodperc alatt megértették, mit kell tenniök és olyan gyorsan fogtak hozzá a szivük szerint való munkához, hogy védekezésre még csak gondolni sem lehetett. Az utasok sikoltozva, rémülten menekültek előlük. A baloldalon néhány vasutas megpróbált elébük állni. De kétszer lezuhant az összehajtott kasza, két ember véresen bukott fel, és a parasztok diadalmasan rohantak előre. A pálinka, amit órák óta ittak, a vér, amelyet láttak, az erejük tudata és az egymás eszeveszett diadalmas rikoltozása örjöngően részeggé tette őket.

– Minden urat megölünk most, ordította az egyik, és egy lokomotívra ugrott fel.

A fűtő lehajította.

– Barom, mondta neki, én nem vagyok úr.

– Nadrágot hordasz. Most meghalsz kutya.

Nyolcan rohanták meg a lokomotívot és egy perc mulva véres fejjel hajították át a fűtőt a mellvéden. A főroham a vendéglő felé indult. Az üvegablakok csörömpölve hullottak szét az asztalokra, nehéz kaszák csörrentek le, és egy félperc alatt el volt foglalva a vendéglő, a konyha és a pince.

Az utcán a kivert utasok és a vasúti személyzet köré óriási néptömeg gyült össze. Az emberek elkeseredve szidták a rendőrséget.

Öt perc mulva jött egy szakasz rendőr. Az érkezés oldala felől indultak be a pályaudvarra. Átmentek a nyitott előcsarnokon kivont karddal és készen tartott revolverrel. A bejáró ajtóknál nyolc paraszt üldögélt és ivott. Likőrös palackok állottak előttük a vendéglői zsákmányból. Mikor a rendőrök feléjük közeledtek, felugrottak. A kaszáik, most már mind felverve, ott állottak a falhoz támasztva. Nyolc kasza suhogott a levegőben. A rendőrparancsnok egy percre habozva állt meg. A kard itt nem használ semmit. Elő a revolverrel. De megpróbálta, nem mehetne inkább szép szóval valamire.

A parasztok nem is válaszoltak a beszédre. Megindult a nyolc kasza. Revolversortűz dördült el. Három ember felbukott, de öt éles villogó kasza sustorogva, recsegve suhogott közéje a revolveres csapatnak. A kasza suhintását nem lehet kivédeni, a kasza suhintása elől nem lehet kitérni, a kasza suhintása eltépi a lábat, felszakítja a gyomrot és egy recscsenéssel metszi el a torkot. Néhány revolverlövés eldördült még; de a rendőrcsapat fele azután véresen vergődve feküdt a földön, a másik fele pedig véresen rohant ki a szabadba.

Künn eszeveszett rémület támadt. Az emberek tolongtak, ellökték, megtaposták egymást, riadtan igyekeztek menekülni és a rémület szétszórta a hírt:

– A parasztok ki akarnak törni. Mindenkit le akarnak gyilkolni.

Budapest egy percig – úgy tetszett – védelem nélkül, gyáván remeg, kiszolgáltatva kétszáz kasza ellenállhatatlan, véres rohamának… Ha azok ott benn kitörnek, nincs ami feltartsa őket. De a parasztokat bennmarasztalta a vendéglői zsákmány. És az új tömeg, amelyet a kiváncsiság künn a menekülők helyébe szorított, őrjöngve, dühösen kiabálta:

– Katonákat! Katonákat!

A tömeg egyre nőtt. Elöntötte a pályaudvar környékét és lefolyt az egész Kerepesi-útra. Vágtató kocsin jött ki a főkapitány, revolveres rendőrcsapatokat állított minden kijáratra.

– Ha csak mutatkozik is valamelyik, lőjjétek le. Nem szabad kibocsátanunk őket, ha már benn ők az urak.

Benn azonban részegen szervezkedtek a parasztok. Nem akartak kijönni. Minden kijáró elé őrséget állítottak, néhány embert a pincébe küldtek le és néhány fiatal legény ételt hordott a többieknek.

A főkapitány a vasúti főnököt hivatta és megkérdezte tőle, gondoskodott-e róla, hogy a vonatok ne jőjjenek be a belső pályaudvarra. Az állomásfőnök elsáppadt:

– Jézus Máriám, mondta, most jön a konstantinápolyi express.

Rohanni kezdett felfelé. De már későn volt. Az üvegtető alá zakatolva, harsogva rontott be az előkelő sárga vonat. A parasztok üvöltve fogadták. A vonat utasai meglepetve, megriadva nézték a véres kaszájú népet; de a csodálkozásra is alig volt idő. A parasztok felugráltak a kocsikba, és egy félperc mulva a konstantinápolyi expressz ki volt rabolva; néhány utasa véresen hevert a kocsipárnákon és az utasok többi része összetörve véresen menekült ki az utcára. Künn harsogó zúgás, felháborodott tombolás fogadta őket.

– Borzasztó! Budapesten történjék ilyesmi… Európai botrány… Egy nemzetközi vonat…

A remegő menekülőket megnyugtatták róla, hogy ebben a tömegben nem fenyegeti őket veszedelem. A főkapitány idegesen nézegetett a kerepesi-út felé.

– Nem hall trombitaszót? – kérdezte egy rendőrfelügyelőtől.

– Nem.

Végre felharsant a trombitaszó. Két század huszár jött, csendes lépésre lassítván a tömegben lovai erős ügetését. Az ideges tömeg megkönyebbülve, ujjongva fogadta őket. Viharos éljenzések nyugtalanították a huszárlovakat, és az őrnagy, aki a csapat élén lovagolt, káromkodott. A főkapitány odament hozzá és bemutatkozott neki.

– Mit parancsol? – kérdezte az őrnagy.

– Kérem, mondta a főkapitány, szállíttassa le az embereit, töltesse meg a karabélyokat és tisztíttassa meg a pályaudvart.

– Sajnálom mondta az őrnagy, erre nem vállalkozhatom, már csak azért sem, mert nincs mivel megtöltetnem a karabélyokat. Nem hoztunk éles töltést.

– Akkor várunk a gyalogságra. Addig kérem, tessék kíméletesen hátraszoríttatni onnan a tömeget a Kerepesi-út felé.

A huszárok lassan belovagoltak a tömegbe és az emberek dühösen káromkodva torlódtak visszafelé. Egy negyedóra mulva jött a gyalogság: három század egy alezredes vezetése alatt. A főkapitány elmondta, mit akar. Az alezredes bólintott. Kiadta a rendeletet, hogy három század három oldalról induljon be a pályaudvarra, megtöltette a fegyvereket és végül megparancsolta:

– Nem szabad megvárni, míg közel jönnek a kaszákkal. Semmit sem szabad a szuronyra bízni. Mindent golyóval.

Odafordult a főkapitányhoz:

– Kérem, tessék az egész környéket megtisztíttatni az emberektől, mert a golyóink még a szomszéd házak falán is átmehetnek.

A főkapitány összeráncolta a homlokát és azt kérdezte:

– Nem gondolja jobbnak, alezredes úr, hogy most ne bántsuk ezeket? Estére mind lerészegednek, akkor vérontás nélkül ártalmatlanná tesszük őket.

– Én jobbnak gondolom, mondta az alezredes, de nekem az engedelmesség a kötelességem.

– Akkor kérem, hagyjuk egyelőre az energikusabb eszközöket. Akkor csak azt kérem, maradjon itt a három század és álljon rendelkezésemre, ha szükségem lesz rá. Blokirozni fogjuk őket. Ne gyilkoljunk felesleges módon.

Az állomásfőnök is parancsot kapott:

– Az összes vonatok a külső pályaudvaron álljanak meg. Onnan indulnak is a vonatok. A csarnok kijáratát katonaság fogja őrizni.

Három század új katona érkezett. Most már az egész pályaudvart körülfogták és minden nyíláson és minden ajtón szuronyos puskacsövek néztek befelé. Benn lárma volt, zúgás, csörömpölés. A parasztok mindent összezúztak. A várótermek felszerelését széttépték és szétszórták, a vendéglőben összetörtek mindent, ami összetörhető volt. Tíz-tizenöt ember közülük – magasra emelve a kaszáját – déltájban megpróbált kitörni. Az érkezés oldalán jöttek kifelé, azzal a harci kiáltással, hogy megölik az urakat. Nekiindultak a szuronyoknak, amelyek elébük szegződtek. Nyugodtan jöttek előre a magasra emelt kaszákkal. Ekkor közébük lőttek. Hatan felbuktak, a többiek visszarohantak az üvegtető alá. Azután benn maradtak. Benn még mindíg nőtt a lárma, azután vad énekszó hallatszott ki. Künn álltak a katonák, mögöttük, elöntve az egész Kerepesi-utat, tolongtak az emberek, és a tömeg mögött idegesen, türelmetlenkedve, elképedve és haragosan várt Budapest.

Lassan jött az este. Belülről tűzfény vöröslött ki. A parasztok az összetört bútorokból máglyát raktak. Azután ujra énekszó hallatszott, néha még valami csörömpölés. Jött az éjszaka és csend lett. Budapest idegesen, elszoruló lélekzettel várt künn.

Éjfél után teljes lett a csend. Ekkor megkezdődött a visszahódítás. A katonák előreszegzett szuronyai mögött lassan, halkan, óvatos és aggodalmasan vigyázó stratégiával benyomultak a rendőrök. A tető villámlámpái össze voltak törve, kézi lámpásokkal világították meg az utat, a perront, a várótermeket. A szuronyok idegesen rezzentek meg néha. De ellentállás nem volt. A véres kaszák a földön hevertek. És az üvegtető alatt, a várótermekben, a pincében, a bennmaradt vasúti kocsikban egymásután szedték össze a rombolás, piszok, pálinka, pezsgő és vér között részeg álomban fekvő aratókat.