ÖT EZÜST FORINT.

Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.

Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány jött be:

– Egy ember jött a nagyságos úrért.

Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.

– Mi baj van? – kérdeztem.

– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem jönni.

Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.

– Oh, mondtam kellemesen meglepetve, nincs is olyan messze.

A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.

A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az udvar, gondoltam.

Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és ránk világított.

– Jó estét, doktor úr, mondta, csakhogy itt tetszik már lenni.

Ekkor megismertem. Bábaasszony volt a kerületből.

– Jó estét Novákné, köszöntem neki.

Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány világosságánál láttam, hogy egymás mellett fekszenek férfiak, nők, három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben. Rettentő undor fogott el.

– A másik szobába tessék doktor úr, mondta Novákné.

Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan. Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy pólyás csecsemő.

– Mi baja az asszonynak? – kérdeztem Nováknétól.

– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a férjét, hogy hívja a legelső doktort.

Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában feküdt.

Levetettem a felöltőmet, a kabátomat és a mansettáimat.

– Adjanak egy széket, mondtam, amire rátehetem ezeket.

A szék sehogysem akart előkerülni; felakasztottam a holmimat az ablakra.

– Meleg vizet! – mondtam dühösen. – A kezemet akarom megmosni.

– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.

– Hát adjanak hideg vizet.

Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…

– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami baj, rögtön küldjenek értem.

Megmostam a kezemet, és sietve öltözködtem fel.

A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és a zsebében kotorászott.

– No, mondta neki Novákné, fizessen a doktor úrnak.

Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz kezével a másikba rakta.

– Csak nem fogadok el pénzt ettől az embertől, mondtam.

– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni, keres ez; van ennek pénze.

A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett. Egy elutasító mozdulatot tettem.

– Tessék elfogadni, – mondta Novákné.

– Doktor úr, – szólt a tót, – tessék…

Eltoltam a kezét.

– Eh, – mondtam, tartsa meg. Fektessék tiszta ágyba az asszonyt.

Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én sietve mentem el.

Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül vártam a házmestert. Végre jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta, tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.

… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –

Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba. Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…

Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam. Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.

– Doktor úr, mondta, operációra van szükség.

A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A szobában rajta kívül még vagy tizen feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.

Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva megszülte a gyerekét. Menni készültem.

Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.

– Doktor úr, – mondta intő hangon Novákné, – tessék elfogadni.

Az ajkamba haraptam és elfordultam.

– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a nyári dolgokra.

Ekkor eszembe jutottak a nyári dolgok.

… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő hangon:

– Doktor úr!

A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt. És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága felett.