A TISZA.

Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor átmászott a kerítésen.

Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott volt a szobában.

Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. Lassan mozgott, szótalanul és hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett. Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.

Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.

– No! – mondta halkan.

Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most mi legyen?

Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.

– Milyen könnyűek, – gondolta magában.

Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott: az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából. Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre, halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt. Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte, kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott és a víz folyása vitte lefelé.

Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen. Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen, egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.

Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és mire hajnalodott, kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte. Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A háza kapujában a cselédei várták.

– Mit akartok? – kérdezte.

A cselédek gyáván bujtak össze. A kocsis előlépett:

– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos asszony elment.

– Elment? Hová?

– Nem tudjuk.

– Kivel?

– A gyakornok úrral.

Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott nyugtalankodni azért, ami történt.

Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó, csodálkozva rázta a fejét:

– Hová tudtak úgy elszökni?

Néha felmutatott a Tisza eredete felé.

– Hacsak Lengyelországba nem mentek…

Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi vadászatra Szolnokba. Elment.

– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk a Görbe-szigetre.

Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda káromkodott:

– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a csónakunkat.

Elvitte bizony. A társaság mulatott a kalandon.

– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk jönnek.

Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos hullámokat vetett.

– Nem szokta elárasztani a szigetet? – kérdezte egyikük.

– Nem. Soha, – mondta a gazda. A dombot sohasem éri el.

Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat, elszakított malmokat hozott magával.

– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki sem jöhet értünk.

Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De az italuk elfogyott.

– Bor nincs, – mondta a gazda, – be kell érnünk Tisza-vízzel.

Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a többieket. Ittak. Mikor Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos utálat fogta el. Sápadtan mondta:

– Ebből a vízből nem iszom.

Nevettek rajta:

– Majd iszol még. Más nincs.

Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent, fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…

Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki a partnak.

– Igyál, – mondták neki a többiek.

Kádár kétségbeesve védekezett:

– Nem, nem!

Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki, és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.

Talpraállott. Szédülve tekintett körül az óriási vizen. A becstelen, a bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz. Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan, panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:

– Ezelőtt öt évvel a Tiszába temettem a feleségemet…