III.

Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen meg az esküvő.

Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak a Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt, összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni. Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és mindaketten kergetni szerették volna a napokat.

A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.

Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:

– Mit hozott át ilyenkor?

– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az esküvőt.

Aszódi csodálkozott.

– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene. Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.

– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az elhatározásunkat megváltoztassuk.

– Mi? – kérdezte Aszódi.

Az öreg Török elkeseredve fakadt ki:

– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz… De ezt mégsem vártam tőled.

Aszódi felugrott.

– De mit beszélsz? – kiáltotta. – Mit akarsz ezzel mondani?

Az öreg Töröknek könnyek gyűltek a szemébe.

– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük. Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így viszonoztad a bizalmunkat.

Aszódi elfehéredett. Odament az öreg emberhez és megmarkolta a karját.

– De hát mi történt? De hát mi történt?

Török majdnem zokogott.

– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult. Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…

– Hogy? Hogy?

– Hiszen tudhatod… Hogy gyermeke lesz…

Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros lett a szeme. Az öreg Török megrémült.

– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá készülve.

Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.

– De nem, nem. Én nem. Hát én nem tudom. Én nem értem.

Az öreg Török rámeredt.

– Te nem?

Aszódi nem tudta mit mondjon. Az öreg Török megrázta. Kiáltott neki.

– Mit mondasz? Te nem? Hát beszélj, hát beszélj már.

Aszódi érezte, hogy lehetetlen hallgatnia.

– Én nem, mondta kétségbeesve. Esküszöm. Én nem.

Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan keresték egymás arcán a magyarázatot.

– Gyere át hozzánk, – szólt ezután Török.

Átmentek. Egy cseléddel találkoztak.

– Hol van a kisasszony? – kérdezte Török.

– A szobájában.

Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a kezét, mikor Aszódit meglátta.

– Ő, mondta, ne jőjjön be, ő ne jőjjön be.

– Maradj künn, mondta Török. Várj meg.

Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.

– Te, mondta Aszódinak, menj most el. És ne jöjj vissza többet.

– De mi történt? Hát mi történt?…

– Ne jöjj vissza.

– De könyörgök… Esedezem… Mi történt? Tudnom kell.

– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted. Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez történt.

Az öreg ember arcán vonaglott a fájdalom.

– Menj el, mondta Aszódinak, és ne jöjj vissza…

Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak mélységekbe.

Körülnézett, megfordult és lassan indult hazafelé.