LEVÉL FIRENZÉBE.

Giovanni Boccacionak Pietro Alighieri üdvözletét küldi.

Tegnap alkonyatkor olyan hírt hallottam egy honfitársadtól, kitűnő és hírneves Boccacio, amelytől előbb felindultan kezdett reszketni minden tagom és amely utóbb a csendes és tiszta öröm édességét hagyta hátra szívemben. Honfitársad, akit itt derék és szavahihető embernek ismernek, azt adta hírül nekem, hogy a firenzei köztársaság kormánya téged bízott meg: olvasnád és magyaráznád Firenze népének ama Comoedia-t, amelyet Italia máris divina-nak nevez és amelyet öt évtizeddel ezelőtt Dante Alighieri írt, az a férfiú, aki nekem atyám volt. Alkonyatkor hallotta fülem és szívem ezt a hírt. Az ősi Ravenna felé fordultam ekkor arccal, és hajnalig ott időztek gondolataim a San Pietro Maggiore mellett, ahol sírba tették atyámat. És így szóltam hozzá gondolatban:

– Róma legszebb és leghíresebb leánya egykor kivetett oly édes kebeléből, melyben születtél és táplálkoztál. Vitorla és kormány nélküli hajó voltál, melyet a gyászos szegénység száraz szele más-más révbe, torkolatba és partra hány és vet és – amiként sírva sikoltottál fel – silánynak látszottál sokak szemében, akik tán némi hírnevednél fogva másnak képzeltek. De itt van most a dicsőséges visszahívás, amelylyel Dante Alighierit, aki három lustrumon át szenvedte a száműzetést, visszaszólítják hazájába…

Így szóltam, és amikor száműzöttsége keserveit végig gondoltam, a könnyek szivárogtak szememből. Valóban, hírneves és tiszteletreméltó Boccacio, a száműzöttnek dicsőséges visszatérés ez a guelf sas városába, ahol egykor máglyára vetették volna őt, ha égő vágya az Arno partjára viszi. Dicsőséges visszatérés ez, és a régi fájdalmaknak és a szivárgó könnyeknek egy éjszakája után tiszta és könnyű lélekkel, az öröm édességével szívemben fordulok feléd, nemes Boccacio, hogy üdvözöljelek és hogy a veled való társalgással lelkemet üdítsem.

Tudnod kell, Boccacio, hogy én a jogtudományt műveltem és bíró voltam Veronában, abban a városban, amely atyámnak többször adott menedéket és amelynek most is lakója vagyok. De amióta kétszeres testvérgyilkosság szennyezte be a feledhetetlen Can Grande trónját, azóta futva menekült el innen az igazság szelleme, és azóta nem lelem kedvemet másban, mint a könyvekkel való foglalkozásban. Így hírneveden kívül, mely betölti Italiát, műveid sem voltak ismeretlenek előttem. Szerelmes dalaidat olvastam, Visio-don okultam, ottava stanzaid ügyességét bámultam és a tíz nap elbeszélései csodálattal töltöttek el. Az életrajzot, amelyet atyámról írtál, hűnek, szépnek és becsületesnek ítélem, és ennek az ítéletnek talán tulajdonítasz valamely értéket. Örvendek, hogy a köztársaság kormánya téged szólított fel arra, hogy a Comoedia-t olvasd és magyarázd, és levelemnek az üdvözleten és köszöneten kívül az a célja, hogy még egy sugárral megvilágítsa előtted annak a férfiúnak alakját, akit Dantenek híttak. Előtted, csupán előtted Boccacio. Amit elmondok, hiányzik az életrajzból, amelyet írtál; és hiányozzék is belőle. Firenze népének sem mondhatod el ezt Boccacio, mert a köznép egy része olyan, hogy nem tudja tűrni azt, ami korlátolt hitével ellenkezik, és mert sokan mások pedig félnek a dominikánusoktól.

De én öreg ember vagyok és nincs már mitől félnem, te pedig, ha a pogány istenekről szóló művedet jól olvastam, egyetértesz velem abban, hogy az istenek értéke egyforma, és nincsen rá okunk, hogy egyik istent többre becsüljük a másiknál. Elbeszélem hát neked mesteremnek, az én atyámnak utolsó napjait kemény vívódásaival és csendes megnyugvásával.

* * *

… Mikor a velencei követségből hazatért a ciprusos Ravennába, ahol a nagylelkű Guido Novello oltalma, szeretete és pártfogása várt rá, beteg volt már. Tagjait fáradtaknak érezte és megszokott hallgatagsága még mélyebb, komorabb és fenyegetőbb volt, mint hajdan. Napokig ült könyves szobájában, szeméről látszott, hogy lelke ismét messze tájak felett repdes, és én csendesen jártam a szobában, hogy meg ne zavarjam elmélkedését és álmodását. A Comoedia, amelyet csak halála után ismertettem meg Italiával, készen volt már ekkor. A három cantica énekei külön-külön összegyüjtve ott hevertek előtte asztalán, és ha szeme rájuk tévedt, pillantása elborulva szállt tovább a messzeségbe. Nagy műve foglalkoztatta minden percét, az életről és a halálról tépelődött és lelkének szárnya egyre a Pokol tüzei felett suhogott.

A latin és görög írókat ismerte már ő jól, de korának szelleme más volt, mint korunk szelleme; a felséges kételkedés akkor még távol volt az elméktől, és a hit meséi iránt való közömbösségben senki nem tudta még utánozni Szicilia költő-uralkodóját, a dicsőséges Hohenstaufot. Igazi mestere, tanítója és példaképe – kell-e neked mondanom – nem Virgil volt, hanem Tamás, az aquinói. Lelke Tamásba fogózott, hite Tamásra épült, érzései és indulatai úgy fogták körül Tamást, mint ahogy Diocletian ravennai oszlopát a futó rózsák körülfogják.

És ezekben a bús napokban, az elmélkedés és álmodás e bús szeptemberében rettentő dolog történt. Az oszlop megingott. Az oszlop lezuhant. Dante Alighieri kételkedni kezdett aquinoi Tamásban. Majd: nem hitt többé benne.

Rettentő zuhanás volt ez. Hitének az eget perzselő lángolása kialudt, szent és nagyszerű mámora eltűnt, és erősségeitől megfosztott lelke sebzetten vergődött. És hangos jajszóval kiáltott segítségért. Rettentő zuhanás volt.

Hogyan kezdődött: minek mondjam el neked? Az embernek a jó és rossz között adatott választhatásáról támadtak legelőbb kételkedései; és azt kérdezte: Brutus, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint amit tett; és Francesca, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint hogy szelíden odahajlott Paolóhoz… Végül daczosan és türelmetlenül kérdezte mesterét, nem tud-e az igazi boldogságról többet mondani, mint azt, hogy az értelem az első ok lényegéig hasson be. Lázongott a henye szavak ellen, a homályosságok és az értelmetlenségek ellen; és eljutott a teljes tagadásig.

Itt visszarettent. Ott feküdt előtte nagy műve, és vajjon nem ő dobta-e isten tagadóit a pokol legszörnyűbb fenekére és vajjon az eretnekség nem lángoló sirokban bűnhődik-e itt? Rettegve és kétségbeesve tekintett művére, és gyötrően viaskodott lelkében a kételkedés és a félelem, a tagadás és annak a büntetésnek lángoló és szörnyű képe, amellyel ő sujtotta a tagadót.

És lelkének ebben a harcában, oh Boccacio, a tagadás győzött. És amikor ez a fájdalmas és félelmes győzelem teljes volt, akkor harsogva áradt szívéből a kétségbeesés, és marokra fogván az első cantica lapjait, hangos szóval így kiáltott:

– Miért írtam én ezt, ha nem az Ő dicsőségére és szolgálatára? Miért fáradtam én ezzel éjeken és napokon át, ha nem azért, mert az Úr, az Isten úgy akarta, és mert neki kedves volt a munkám? Miért éljenek ezek a hitvány lapok és ezek a silány betűk, ha az Isten bölcsesége nem adott mély alapokat a pokolnak?

Keze úgy ragadta meg a fehér lapokat, mintha görcsös szorítással szerteszét akarná tépni őket; és én rémülten kiáltottam:

– Atyám, hát valóban úgy hitted, hogy a kárhozaton vezettettél végig az ő akaratából emelt kapu mögött, és hogy azt írtad le csak, amit e reményeket vesztő kapun láttál?

Rámnézett, szeme zavarodott volt és könnyek csillogtak a mélyén. A gyűrött lapokat leejtette az asztalra.

– Nem, szólt előbb halkan, nem, kiáltotta azután az ég felé emelve a kezét, azt hittem, hogy Ő utánozza majd, amit leírtam.

Borzongás futotta át a testemet, lehajoltam, és nem kezét csókoltam meg, amint a fiúi alázattal szoktam, hanem ruhája szélét.

– Atyám, mondtam, nagy vagy te a költők között.

… Lelke háborgása lassan lecsillapodott. A hitbeli vívódásoktól és kétségektől nagy műve felé fordult minden figyelme és csendesen bólintott, amikor így szóltam neki:

– Atyám, arról, ami a halál után jön, biztosak nem lehetünk. A túlvilág talán csak a hivő lelkekben él. De hivő és hitetlen lelkek között egyformán él majd Dante Alighieri neve.

Ágyban feküdt már ekkor és olvasnom kellett neki. Megjelölte a ternizát, amelynél kezdjem, és hallgatta olvasásomat. Firenzéről kívánt hallani sokat, a liliomos városról, a bűbájos Fiorenzáról, ahol eltemettetni szeretett volna… Amikor azonban egyszer Bonifácról, az átkozott pápáról olvastam, akit pokolra szánt, így szóltam hozzá:

– Atyám, soha senki úgy meg nem büntette ellenségeit, mint te. Pokolra vetve, átadva évszázadok megvetésének…

Rám nézett, a harmadik canticára mutatott, és szeliden szólt:

– De soha senki úgy meg nem jutalmazta híveit és barátait.

Ezután megnyugodott lélekkel, békében és csendben elszunnyadt. Így halt meg, nemes és tiszteletreméltó Boccacio, az a férfi, az a költő, akit Dantenak hittak, és akinek fia atyja dicsőségén újjongva üdvözletét és szeretetének hírét küldi el most neked az Arno-parti városba.