I. ÖREG BARACS ISTVÁN.

Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga elé nézett. Rácz oda ment hozzá.

– Szervusz, Pista, szervusz, öreg Pista, – mondta neki nagyon melegen.

Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a kezét.

– Szervusz, – mondta neki, hogy kerülsz te ide?

– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide kerültél.

Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott, rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:

– Ne örülj. Ne örülj. Ne örülj.

– Ohó, öreg Pista, mi bajod?

Baracs felemelte a fejét, gondolkozott és azt kérdezte:

– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én szerződtetésemről is szó volt?

– Igen. „R“ jegy volt aláírva.

Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a fiatalembert és elfordult.

– Úgy? Isten velünk!…

Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment és megfogta a karját.

– No Pista, – mondta, – öreg Pista, ne bolondozz.

A színész megfordult.

– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?

Az újságíró nevetett.

– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész. Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy. Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a borodat.

Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az újságíróval.

– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…

Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, azután karon fogta az újságírót és kivitte a folyosóra.

– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a többi. De miért írtad azt a cikket?

– Hiszen csupa jót írtam rólad.

– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba… Operett-buffónak… Pfúj!

Mély undorral köpött egyet, azután újra odafordult az újságíróhoz:

– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát nevezi… Az. Nem műintézet.

Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:

– Öreg Pista, hány hétig akarsz itt maradni?

A vén színész ránézett, leeresztette a karjait és csendesen mondta:

– Igazad van. Megférhetetlen vén bolond komédiás vagyok…

– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű komédiás vagy.

– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit… Virágvasárnap után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és lealjasít engem… Nézz rám…

Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.

– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy senki III. Richardot mint te.

Baracs vonogatta a vállát:

– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.

Az újságíró nem tudott szólni. A színész megfogta a karját.

– Gyere, – mondta, – igyunk egy kis bort.

Bort hozatott, ivott és beszélt:

– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden nap… Ott olcsó a bor.

A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől Baracsot hívta valaki:

– Baracs! Baracs!

Az öreg színész nem mozdult. Egy fiatalember szaladt ki a folyosóra:

– Baracs!… Tábor Panni hivat.

Az öreg rántott egyet a vállán.

– Tábor Panni hivat! – mondta újra a fiatalember.

– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem vagyok én a kiskutyája, mint te.

A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta, kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.

– Jó estét Rácz, – köszönt az újságírónak.

– Csókolom a kezét.

– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy percre.

Baracs mogorván kelt fel; a színésznő félrevonta és beszélni kezdett:

– Öregem, kérlek, ha majd a duettünk végén a karodra hajlok…

Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és Baracs visszajött.

– A disznó, – mondta dühösen.

– Kire haragszol? – kérdezte Rácz.

– Kire? Erre a disznóra, erre a Tábor Pannira.

– Miért? Nagyon kedves volt hozzád.

– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.

Lihegett a dühtől, bort hozatott és szomjasan ivott.

– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…

Megint ivott.

– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó, szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer hívják ki.

Megint ivott.

– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni. De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István…

Az újságíró aggódva nézett rá.

– Vigyázz, öregem, – mondta, – sokat ne igyál.

A vén színész büszkén felelt:

– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra, mégse vette észre senki.

Bort hozatott és újra ivott. Az újságíró rosszul érezte magát.

– Vigyázz, öregem – mondta – vigyázz.

A színész kiabálva válaszolt:

– Ne félts engem. Öreg Baracs István vagyok én.

Elkeseredett:

– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én: öreg Baracs István, idejutottam…

Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott.

Végre csengettek. Az ügyelő kiabált:

– Baracs. Színpadra, Baracs.

Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.

– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit. És azt a varjút, azt a vércsét…

A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt, és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:

– Csakugyan nagy művész az öreg.

A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt. Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.

Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, lehajtotta a fejét és szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.

– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem magam.

– Ugyan öregem.

A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.

– Ez a bestia, ez tetszik nekik. Ez a varjú, ez a vércse.

Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak, galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie, ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta magában:

– Ez förtelmes.

A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és énekelt.

Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással elszalad.

De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még táncolt, még turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott – hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.

Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:

– No! No!

Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy megcsókolja.

– Hajolj hát le, – súgta Tábor Panni.

Öreg Baracs István mozdulatlanul, keserűen nézett le rá.

Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a színfalak mögött is:

– Te szamár! Elcsapatlak, te vén szamár!

Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.