II. KANIZSAI.

A színkör előtt, a poros akácfák alatt néhány színész álldogált.

– Mi újság? – kérdeztem tőlük.

Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt, ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés. Megállítottam.

– Hohó, mi újság?

Értelmetlenül nézett rám.

– Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni…

Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja bánatosan ingott a poros, nyári utcán.

Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki. Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon okos volt.

– Halló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt?

– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?

– Lejöttem mulatni egy kicsit.

– No, itt kevés a mulatság.

– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen szórakozás.

Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat.

– Ki ez az asszony?

Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a vörösnek izgató árnyalatával.

– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?

– Idegen.

– Ismeri?

– Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége.

A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam.

– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött. Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is. Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett vívnia, hogy eddig is megőrizze.

– Micsoda ember ez a Kanizsai? – kérdezte a báró.

– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.

A báró elgondolkozott. Utána nézett az asszonynak és ezt mondta:

– Ki fogom fizetni az adósságait.

Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…

– Kérem, – mondta a báró, – mutasson be engem annak a Kanizsainak.

Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.

– Direktor úr, – mondtam, – kérem egy szóra.

– Tessék.

– Rábay báró úr akart önnel megismerkedni.

Kanizsai szomorúan örült.

– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi financiális kellemetlenségei vannak.

– Igen, igen…

A báró nagyúri szerénységgel, leírhatatlanul előkelően mondta:

– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem ki.

Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:

– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.

Kanizsai szótlanul emelgette az ég felé a karjait…

A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak, bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem együtt meghívta vacsorára.

A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki. A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült. Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe is, de Rábay erőszakkal leültette.

A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem, de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.

A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket mond neki:

– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.

Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam menni.

De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam, egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt, hogy szinte dideregtem belé.

Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészet szeretetének köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.

Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: – átengedte az asszonyt. Kiment.

Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.