TRIBUN.

Jelentkeztem az ütegnél. A kapitány azt mondta:

– Az önkéntes a mai kirukkoláson ordonánc lesz.

Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta magát:

– Tribun! Tribun!

Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.

– Tribun nem húz semmit! Tribun szerszáma lóg! Tribun ne táncoljon.

Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.

… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától azonban jelentékenyen különbözött az övé. Tribunt a zsadányi gróf méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az erejét és nyugodtan mondta:

– No, mi majd bírunk vele.

Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel újra kezdte. De ez mind semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték – pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly, nehéz tüzér-ló.

A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang, minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind nem használt. Tribunnak elvei voltak.

A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve arra, hogy verejtékes harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt emlegették, amely Tribunba bújt…

… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a vonalon.

… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:

– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére. Én mutatom az utat.

Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a vezényszó:

– Lépés!

Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:

– Itt kell átmennünk?

– Itt.

Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan, megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú.

Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló, kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.

Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.

Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.

– Galopp!

Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.

A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok törölgették a homlokukat.

– Jobbra tartani, jobbra tartani – kiáltotta a kapitány.

Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott, lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.

Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!

… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét, türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel felfalta a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.

Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a vederbe. Azután elkapták előle.

Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.

– Ütheted, ahogy akarod.

Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat. Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok nevették:

– Feltörte a nyereg, pedig nincs is nyerge.

A szélső kanonir a háta mögött ostort kapott és ezt a parancsot:

– Üsd.

Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát véres csíkok tarkázták.

Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé. Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a teste. De nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva, kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.

– Hiszen beledöglik – mondtam egyszer.

Felvilágosítottak:

– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.

A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény, bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos, nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.

Félév mulva találkoztam az ezredből valakivel.

– Mi van Tribunnal? – kérdeztem.

– Megdöglött.

Elszomorodtam. Nemsokára megint találkoztam valakivel.

– Hát Tribun megdöglött? – kérdeztem.

– Dehogy. Megtörött. Engedelmesen húz. Semmi baj vele.

Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát. Eszembe jutott a szeme. Megborzongtam. Én nem hiszek a lélekvándorlásban. Ki hinne benne.

De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz? Eh: – Lucifer.