A TALÁLKOZÓ.

A kórházi pavillonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Kálmán doktoré. A kórházba mindennap egész csomó beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Kálmán doktorhoz délben egy szolga jött be.

– Az igazgató úr kéreti a doktor urat.

Kálmán bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe. Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Kálmánnak:

– Elutazik.

Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz.

– Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a távollétem alatt állandóan itt lehessen.

– Igen, igazgató úr.

– Köszönöm.

Kálmán meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában:

– Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!…

Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gondosan megtöltötte.

… Az órák kétségbeejtő lassúsággal multak, és éjféltájban, mikor minden elcsendesült, Kálmán lábújjhegyen lopózott az igazgatói lakás felé. Az asszony várta.

Forró fiatal vágyuk lángolva kereste egymást hónapok óta. A falakon át a másikhoz repült minden gondolatuk, és a magas, rideg ember pillantása eltiltotta őket egymástól. Álmadozva, keseregve, lihegve várták a találkozást.

Az ajkuk most egymásra talált. A szoba sötétségében villámok cikkáztak, lilaszínű derengéssel telt meg a homály, a csendbe belezúgott a vérük, a vágyuk, az örömük:

– Te édes, te drága!

… Eltelt a második óra is; mire hűvös, árnyékos, sötét lett a szoba, akkor beszélni kezdett az asszony:

– Hogy vártalak, hogy vártalak! Ez alatt a két nap alatt különösen, mikor már tudtam, hogy jönni fogsz! Nem hiszed el, hogy belebetegedtem a várakozásba. Szédültem egész nap, tegnap és ma, támolyogtam. Rosszul voltam a vágytól, és elbújtam, eltagadtam a rosszullétemet, mert ő még itthon maradt volna.

A férfinak is volt már gondolata a csókokon kívül másra. Észrevette, hogy az asszony teste forró, karjait, amelyekkel átölelte, úgy sütötte, mintha sugárzó tűz lett volna. Az asszony ajkai mintha tüzes bélyeget hagytak volna az arcán. Egy gondolat döbbentette meg:

– Rosszul voltál?

– Igen.

Megfogta az asszony pulzusát: rendetlenül kalapált. Kérdezősködött: milyen volt a rosszulléte, mit érzett, mi baja volt.

És az éjszaka csendjében és sötétjében, a szerelmes átkarolásban dermedt rémület rohanta meg. Az asszony beteg; szerelmese, akit forró vággyal ölelt, beteg; két nap óta megejtette a járvány, az irtózatos. Forró találkozóra, ő a dögvészes, átkozott, sárga rémhez jött. Itt van kettejükkel a diadalmas, pusztító úr, a kolera.

Rémülten húzódott el az asszonytól.

– Margit, te beteg vagy és most már alighanem én is…

Az asszony megértette. Egyszerre megérezte a láznak a gyötrelmét, amit eddig vágya elfojtott, az észre sem vett fájdalmakat, és halálos félelem rázta meg.

– Meghalok, meghalok.

A férfi zavarodottan, tehetetlenül állott az ágy előtt.

– Mit tegyünk?

Künn ajtók nyitása, gyors lépések zaja hallatszott és a kilincsre egy kéz nehezedett rá.

– Margit, nyisd ki.

A reszkető asszonyt a halálos félelem egy új rohama lepte meg. Dideregve feküdt és a csendes szobában hallani lehetett, amint a fogai vacognak.

Az ajtón egy dühödt ökölcsapás remegett:

– Nyissátok ki.

Kálmán lámpát gyújtott.

– Most meghalok, – gondolta magában és a kulcshoz lépett.

Az ajtó feltárult. A rideg száraz ember előrehajolva, eltorzult arccal állott ott. A kezében a revolvere. Most talán csak egy perc van hátra az életből. Kálmánban megmozdult az élet ösztöne.

– Igazgató úr, – dadogta reszkető hadarással – cholera, casus gravis.

A magas ember gyűlölettel telt, kételkedő és lenéző pillantással mérte végig Kálmánt és odalépett az asszonyhoz. Megfogta a kezét, a fejét. Állt.

Nehéz lihegéssel nézte a didergő asszonyt; ölni akart és a halál magától állott elébe. A revolverét a zsebébe tette. Megfordult; farkasszemet nézett a krétafehér Kálmánnal, és szakadozva, kínnal törtek ki a torkából a szavak.

– A kocsimban van a szérum. Hozza fel. Hozzon fel egy szérum-fecskendőt. Hozzon mindent, ami az oltáshoz kell.