Az Atlantik-hotel.

Sándor, kedves és okos barátom búcsúzni jött hozzám.

– Egy évig, – mondta – amíg a gyár és a vasút üzemben nincs, aligha jövök haza Budapestre.

– Majd meglátogatlak én, – mondtam. – Hol fogsz lakni?

– Még nem tudom. Három kis város között van választásom, mind a hármat érinti a vasútunk: Kékesd, Margitmező és Nádvár.

– Válaszd Nádvárt, – mondtam neki.

– Miért?

– Nem emlékszel rá? Félévvel ezelőtt nagyon szerepelt az ujságokban, – valami házasságtörési dráma volt benne – akkor azt írták a lapok, ott vannak Európa legszebb asszonyai.

Sándorral, kedves és elegáns barátommal fontosabb érvet, döntőbb okot nem közölhettem volna. Nádvárt választotta, ragyogó szemmel. Búcsúzott tőlem és jókedvűen elutazott.

Három hónap múlva, nyár közepén lementem meglátogatni. A látogatásért hálás volt és vidáman mutatta meg nekem az egész girbe-görbe kis várost nevetségesen kis házaival és nevetségesen kis kertjeivel.

– Ebben a házban, – mondta azután egy nagyobb házra – ebben lakik a város legszebb asszonya. Porlakyné. A főjegyző felesége.

– Úgy? Igen.

Délután különböző látogatásokat tettünk és uzsonnatájra eljutottunk Porlakyékhoz. Nagy társaság volt náluk. Igen jól fogadtak. Porlakyné igazán nagyon szép asszony volt, és Sándor nyilvánvalóan nagyon érdeklődött iránta. Amikor estefelé hazamentünk, hosszu hallgatás után végre – minden nagy diszkréció és tapintat mellett is – ráterelődött a beszélgetés; és Sándor, kedves, okos és elegáns barátom ekkor legnagyobb bámulatomra elkezdett panaszkodni. Minek tagadja, – mondta – ő keservesen szerelmes ebbe az asszonyba. Eleinte természetesen csak időtöltésből foglalkozott vele; ahányszor ránézett pohos és sörszagu férjére, mindig bizonyosra vette, hogy rövid idő alatt boldogul vele; az asszony mutatott is eleinte hajlandóságot, sőt azt lehet mondani, határozott érdeklődést és vonzalmat iránta; de amint a dolog előrehaladt, egyszerre csak kezdett visszahúzódni, nem akart vele egyedül találkozni, most már csak nagy társaságban fogadja és a nagy társaság közepett is kikerüli… Kétségbeejtő.

A dolgot magam is figyelemreméltónak találtam. Az asszony szép volt és fiatal, a férje igazán nagyon pohos és nagyon sörszagu. Sándor pedig a legszebb, legelegánsabb, legkedvesebb fiu, akit ismerek, az a fajta, amely az asszonyoknak első látásra szimpátikus és azután egyre kedvesebb: derült, erős, szép és bársonykezü férfi. – Érthetetlen.

Pár nap múlva ott kellett hagynom Sándort a bánatával és a tervrajzaival Nádvárott és haza kellett jönnöm Budapestre. Négy hónap telt el, amíg újra ellátogathattam hozzá. Nagyon örültünk egymásnak, azután elindultunk sétálni. A séta iránya most más volt, mint négy hónappal ezelőtt, de a kis házak között most is eljutottunk egy nagyobb házhoz.

– Ebben a házban lakik, – mondta Sándor – a város legszebb asszonya. Fischer Ottokárné, a gróf főbérlőjének a felesége.

Ránéztem, de ekkor már neki is eszébe jutott első nádvári látogatásom és elnevette magát. Elnevette magát, azután elszomorodva legyintett egyet.

– Majd bemutatlak neki, – mondta sóhajtva – majd meglátod, milyen szép asszony.

– De miért sóhajtozol? – kérdeztem nevetve.

Ekkor keserves sóhajtozások és őszinte keserüségü káromkodások között elmondta, hogy három hónappal ezelőtt bánatában végre el kezdett udvarolni ennek az asszonynak, abból az egyetlen okból, hogy a másikat féltékennyé tegye. Ezzel kezdte az udvarlást, de a rosszhiszemü udvarlásból hamarosan igen jóhiszemü udvarlás lett. Nagyon megtetszett neki ez az asszony. És eleinte nagyszerüen is ment minden. Úgy látszott, mit, úgy látszott? – úgy volt, hogy az asszony türelmetlenül várt rá, hogy vele foglalkozzék már. Nevetséges kimondani, pedig úgy van: ez az asszony szerelmes volt beléje. És a férje jóval idősebb az asszonynál. És mégis ő csalja az asszonyt. És még hozzá kártyás és reggelig mulató.

– És?

Sándor keservesen káromkodott:

– És miután egyszer egy félórás egyedüllét után megcsókoltam, és miután ezt a hosszu csókot kábultan és bágyadtan visszaadta, – egyszerűen kitiltott a házából. A forma kedvéért elmehetek hozzá, ha még vagy egy tucat ember van nála, de egyedül nem lehetek vele, és tilos minden bizalmas szó.

– Szomoru…

Sándor fanyar arcot vágott és megcsappant kedvvel beszélt a városról, az asszonyairól, a saját üzleti ügyeiről, az egész világról. Délután Fischeréknél uzsonnáztunk; itt más társaság volt, mint a főjegyzőéknél, de a háziasszony valóban igen szép volt. A Sándor rosszkedvét nagyon érthetőnek találtam.

Amikor négy hónap múlva újra látogatást tettem nála Nádvárott, akkor nagy meglepetésemre még rosszabb kedvben találtam. Olyan rossz volt a kedve, hogy egy negyedóráig úgy éreztem, nem lát szívesen, és hogy még aznap vissza akartam jönni Budapestre. Hamarosan kiderült azonban, hogy félreértettem a rosszkedvét. Engem nagyon szívesen lát. Örül, hogy jöttem, igazán hálás érte, más itt a baj.

– Hát nézz meg engem, – mondta sápadtan és keserüen. – Hát mi történt velem? Hát ragyás lettem én? Vagy borszagu a leheletem? Megútál engem az, aki jobban megismer?

– Mi az? Mi történt?

Sándor elpanaszolta; és pedig most már nem tréfás fanyarsággal, hanem mély keserűséggel, dühvel és megszégyenüléssel. Hogy, úgy látszik, ő olyan ember, aki már semmiféle asszonynak nem kell.

– Igen, – mondtam neki – hiszen azzal jöttem, hogy megkérdezem tőled, melyik most a legszebb nádvári asszony.

Rosszkedvűen rázta meg a fejét. Most mutathatna nekem már tíz házat is. Huszat is. Pontosan… várjunk csak… tizenkettőt. Mert mi történt? Azok a megszégyenülések és felsülések, amelyek érték volt, végre is dühbe hozták őt. Majd megmutatja ő. Azzal a lázzal, azzal a heroikus erőfeszítéssel, amely huszonhárom-huszonnégy éves korában fűtötte volt, el kezdett foglalkozni egyszerre egy tucat asszonnyal. Hadd lássuk, mit tudok!… És mit tudok? Semmit se tudok. Eleinte mindegyiknél nagyszerűen ment minden; már úgy látszott, hogy egy tucat helyen kap kárpótlást két kudarcért, amikor lassan kiderült, hogy minden reménység csaló volt. Amint bizalmasabbá lett egy-egy barátság, amint őt jobban megismerték, amint hevesebbre fordult az ostrom, – minden ház bezáródott előtte. Szívesen látják most is, de csak tanúk előtt. Amint egy asszony őt jobban megismeri, – megútálja.

– Ugyan, – mondtam. – Talán rosszul választottad ki azokat az asszonyokat, akiket…

– Rosszul?! – felelte keserűen. – Hiszen már valamennyivel megpróbálkoztam, aki csak számba jöhet. Ez a legnagyobb szégyenem: már olyanokhoz is leszálltam, akik… szóval, akiket voltaképpen útálok.

– És?

– És azok is kidobtak.

Az arca sápadt volt, a szeme beesett, az ajka keserü. Őszintén sajnáltam, mert tudtam, hogy igazán szenved: eddig nagyon szerencsés volt minden asszonyi ügyben és az életet mindig tartalmatlannak és értelmetlennek érezte, ha valami szerelmi ügyecskéje nem volt. Próbáltam vígasztalni:

– Nézd, – mondtam – talán régibb igényekkel kerültél szembe?…

– Eh, – mondta boszúsan – dehogy. Rozoga és kellemetlen férjekkel csak. Ezek a kisvárosi gavallérok nem számítanak. És… és azokat a helyeket, ahol egy-egy ilyen parfümös legény (nem hinnéd: ezek parfümözik magukat!), ahol egy ilyen édes legény befészkelte magát, messze elkerültem. Még ez a vígasztalásom sem lehet meg.

Próbálkoztam még egy-két ellenvetéssel, de ő minden ellenvetést elhallgattatott. Nem, ne is beszéljek, itt nincs vígasztalás; – ő szomorúan megöregedett, vagy útálatossá vált, vagy tudja az ördög, hogy mi van… Tudja az ördög, amely régen elvihette volna ezt a nevetséges fészket. Ezt a nevetséges fészket, amelyet egy hónap múlva, hála Istennek, úgy itthagy, hogy vissza se néz. Ha az a vígasztalása nem volna, hogy egy hónap múlva Budapesten lesz, akkor búskomorrá kellene lennie.

Nádvári látogatásom ezúttal elég borús kedvben telt el. Tettünk ugyan egy csomó látogatást, de Sándor fáradt volt, sápadt, hallgatag és rosszkedvü. Amikor elbúcsúztam tőle, megölelt és azt mondta:

– Sírni tudnék, hogy nem ülhetek be veled a vonatba, hanem itt kell maradnom még egy hónapig ebben az átkozott fészekben. Viszontlátásra a drága Budapesten!

Egy hónap múlva megérkezett és a harmadik napon már kiderült az arca és ragyogott a szeme. Valamelyik elhagyott asszony ismét átvette a szerepét az életében. Budapestet általában mohón és boldogan élvezte és még a körutak kormától és porától is el volt ragadtatva. Attól a tervétől is elállott, hogy lakást rendez be magának. Elhatározta, hogy ott marad állandóan az Atlantik-szállóban, ahová eredetileg csak egy-két hétre ment. Ebben is élvezni akarta a nagyvárost: a liftet, a telefont, a pontos kiszolgálást, a hallt, az étterem színház utáni életét.

Esténként az Atlantik-szálló halljában is találkoztunk. Itt határoztuk el mindennap, hogyan töltjük el az estét. Egy este, hét óra tájban, amikor a hallba bementem, egy nagyon ismerős külsejü, szép asszonnyal találkoztam az ajtóban. Egy másodpercnyi gondolkozás után ráismertem: a szép Fischerné volt Nádvárról – és még idejekorán köszöntem neki:

– Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, alig ismertem meg, váratlanul ért, hogy itt láttam, de annál jobban örülök…

A szép fekete asszony kissé tartózkodóan válaszolt rohamos nyilatkozataimra.

– Igen, – mondta – annyi bevásárlásom van, már egy éve halasztgatom, most végre fel kellett jönnöm.

– Nagyszerü, – mondtam – tudja-e, hogy Sándor barátom véletlenül szintén itt lakik az Atlantikban.

Szép fekete szemöldökét felhúzta.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Még mondott néhány jéghideg szót, azután meglehetősen kegytelenül elbocsátott. Éreztem, hogy valami nincs rendben és bizonytalan boszúság kínzott. Amikor Sándor jött, el akartam neki mondani.

– Képzeld, – mondtam – ki van itt: Fischerné Nádvárról.

Szép, szürke szeme elsiklott a távolba.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Nem folytattam, de most már bizonyosan tudtam, hogy rosszul érzem magamat. A vacsoránk nem is volt olyan jókedvü, mint rendesen. Sándor szórakozott volt. Én nem tudtam mit mondani. És féltíz tájban Sándor el is búcsúzott tőlem. Holnap, mondta, korán kell felkelnie; megy haza.

Hazament és a következő napokban nagyon el volt foglalva. Egy hét múlva azután megint szabadabb lett és ekkor folytattuk vidám és közös éjszakázó életünket. De ez az élet nem tartott sokáig. Vagy egy hét múlva az Atlantik halljában megint ismerős asszonnyal találkoztam. Ezúttal rögtön ráismertem: Porlakyné volt Nádvárról. Most óvatos voltam, nem akartam ráerőszakolni az örömömet és a társaságomat, és amikor ő nyújtott kezet, akkor sem kérdezősködtem. De ezúttal villámgyorsan pergő nyelvvel, kedvesen és elegánsan ő adott meg minden felvilágosítást:

– Feljöttem már egyszer, – mondta – meglátogatni szegény Boca nénémet. Tudja, az anyám unokatestvérét, ő is Nyéky-lány, a Nyéky Ábris lánya, aki margitmezei képviselő volt, mink mind margitmezeiek vagyunk, de Budapestre már megint alig lehet ráismerni.

Ragyogóan pirosló kis szája elragadóan kerepelt, és miután ő mindent elmondott, és miután én egyet-kettőt hümmögtem, kegyes volt kegyesen elbocsátani. Sándornak a találkozásról semmit se szóltam; talán éjféltájban szóltam volna róla, de Sándor már tizenegy óra tájban hazament. Ekkortájt megint olyan rengeteg sok dolga volt.

Hónapok teltek el és a dolga csak egy-két napra kevesbedett meg. És az Atlantik-hotellel is különös dolog történt. Ezt a szép uj hotelt Nádvár valósággal felfedezte. Híre mehetett Nádvárott, milyen pompás berendezésü és mégis polgári áru szálló ez, mert a következő hónapokban a hotel csak egy-két napra volt nádvári vendég nélkül. A nádvári asszonyoknak sorra dolga akadt Budapesten; megtörtént, hogy egyszerre két nádvári asszony is szállott meg a hotelben. Sándor, elegáns és kedves barátom ekkor kezdte újra felvenni azt a régi tervét, hogy lakást rendez be. Mégis: állandó életnek nem való ez a hotel-élet. Egyelőre azonban maradt a hotelben és a hotel halljában én sorra találkoztam azokkal a kedves és csinos asszonyokkal, akikkel Nádvárott futó ismeretséget kötöttem. Egyik megismert, másik nem, de aki megismert és kegyes, futó beszélgetésre méltatott, azzal most már tudtam miről beszélgetni. Budapest helyett Nádvárról beszélgettünk. Hogy milyen kedves, de különös egy kis város ez. Milyen pletykás egy ilyen kis város, – szoktam például mondani. Kedves szemét ilyenkor mindegyik tágra nyitotta, naiv száját elcsucsorította és kövérkés kezét felemelte:

– Oh, nem is képzeli, – felelte meggyőződéssel. – U-tá-latos pletykafészek.