Móni.

… Ez a Móni életéről, szerelméről és haláláról szóló történet, amelyet Németországból hoztam magammal.

Én akkor második asszisztens voltam az élettani intézetben. Egy napon bejön az egyik szolga és legberlinibb dialektusában, kissé zavarodottan így szól a professzoromhoz:

– Herr Jeheimrat, – itt van a Móni.

– Kicsoda? – kérdezte meglepetten a professzor.

– Egy kövér fiatalember… azt mondta: csak mondjam, hogy itt van a Móni.

– Hozza be.

Móni bejött, ha ugyan a járását járásnak lehetett nevezni. Mert inkább gurulás volt. Két zsíros rövid lábán szaporán begurult; behízott két szeme vidáman és bizalmasan pislogott ránk, és szőkésvörös arcán megelégedett mosolygás ült.

– Én vagyok a Móni, – mondta mosolyogva.

A professzor még mindig bizalmatlanul, ismeretlenül nézett rá. Móni erre latinul megmondta, hogy ő a kétszivü ember, és amikor ennek a kijelentésnek sikere volt, hősiesen, de könnyedén el kezdett dobálózni a szakkifejezésekkel. A professzor félbeszakította:

– Jó, jó, – mondta barátságosabban – de nem annyira hozzánk kellett volna jönnie…

– Kérem, – szakította félbe Móni könnyedén – a belgyógyászaton már voltam, de kötelességemnek tartottam, hogy a titkos tanácsos úrnál is jelentkezzem. Üdvözletet hoztam különböző intézetekből. Berlinben, kérem, két hónapig vizsgáltak… érdekes vérnyomási kísérletek…

A professzor félbeszakította. Hozzánk fordult:

– Ha az urak közül akarja valaki…

– Tartsuk itt, – mondta az első asszisztens, – volna egy-két demonstráció…

– Jó. Hát várjon pár percig.

A professzor befejezte a szemléjét a munkáinkon; Móni ezalatt szerényen, de otthonosan helyet foglalt; a professzor azután visszavonult a szobájába és az első asszisztens megállapodott Mónival arra nézve, mikor és meddig áll az intézet rendelkezésére.

– Igen, – mondta – és ami az ügy anyagi részét illeti…

– Kérem, – szólt Móni könnyedén – megállapított honoráriumom van. Itt van, kérem, a kis könyvem: belejegyezték a professzor urak Berlinben, Göttingenben, Halléban, Bonnban… igen meg voltak elégedve a szolgálatommal és…

Odagyűltünk Móni köré és Móni hosszabb előadást tartott nekünk önmagáról.

– Én, – mondta – egyedül álló specialitás vagyok az egész világon. Az orvosi tudomány nem ismer ez idő szerint egyetlen hasonló esetet sem… Mert, kérem, az, hogy a szív a jobboldalra tévedt, az mindennapos és a tudomány szempontjából teljesen értéktelen eset…

Látnivaló volt, hogy Móni nagyon lenézi azokat, akiknek a szíve a jobboldalon van. Egy kollégánk közbeszólt:

– De tavaly Erlangenben bemutattak ám egy valódi kétszívűséget…

– Hogyne, – mondta Móni gúnyosan – tanulmányozhatja is a doktor úr… spirituszban. Hatnapos korában meghalt. De én, kérem, ezzel a két szívvel felnőttem, henteslegény lettem, sertést öltem, hurkákat tömtem…

Most már nagyon jól mulattunk rajta. Móni megkritizálta az intézetünk berendezését, – kopottnak és elavultnak találta – és elmondta, hogy most már egészen feladta a régi mesterségét. És hogy miből akar élni? A két szívéből. Miből lehetne megélni, ha nem ebből? Egyelőre még a német egyetemeket se járta végig. És hol van még Angolország. Hát még Amerika! Vannak ott milliárdosok, akik miniszteri fizetést fognak neki adni, hogy lekösse magát valamelyik egyetemhez, és vagyont fognak neki adni, hogy a halála után az odavaló patológiai intézetre hagyja a testét. Meg lehet ebből a két szívből élni. A legszebb élet ez a világon. Városról-városra, mint a méh virágról-virágra. És mindenütt ünneplik, ahová csak érkezik…

Móni vidáman hencegett, amikor a nevető medikusok közül egyszerre előlépett és hosszu fehér köpönyegében előtte megállott egy feketehaju szép lány.

– És mondja, kérem, – szólt mosolyogva Móninak – ha szerelmes, akkor melyik szíve fáj?

Móni ránézett, ravaszul kacsintott egyik kis szemével és rövid gondolkodás után így válaszolt:

– Nem fáj nekem egyik se. Szerencsém van nekem a nőknél. Mihelyt meghallják, hogy két szívem van, már kíváncsiak rá, hogyan dobog együtt a kettő.

A Móni válaszán nevettek, de a feketehaju lány komolyan kérdezte tovább:

– És mondja, kérem, ha egyszer boldogtalanul lesz szerelmes, melyik szívébe fog belelőni?

Az első asszisztens rosszalólag mosolygott és halkan mondta:

– De Lidi!

Franciául folytatta:

– Maga ezzel is kacérkodik.

Lidi változatlanul komoly arccal nézett Mónira és várta a választ. Móni nem tudott válaszolni. Nézett a feketehaju lány szürkészöld szemébe; ravaszul akart hunyorogni és felsőbbségesen akart mosolyogni, de a dolog nem sikerült. Móni megzavarodott. Lidi makacsul és nyugodtan kérdezte:

– Melyik szívébe?

Móni nem tudott válaszolni. A hencegésének nyoma sem volt már.

– Mert – folytatta Lidi könyörtelenül – a tudomány számára önből semmi egyéb nem néz ki… a tudomány öntől ezt az egyetlen nagy szolgálatot várhatja… és az az egyetlen nagy kérdés, hogy ha baloldali szíve úgy megsérül, hogy az másnál halált okozna, akkor jobboldali szíve elég komoly szerv, elég igazi szív-e arra, hogy egymagában is ellássa a két szív funkcióit. Máskülönben ugyanis ennek a külön szívnek semmi értéke sincs, nem is igazi szív, hanem valami korcs képződmény, amely megcsalta a hallgatózókat…

A medikusok nevettek, a Móni arca lángba borult.

– Ez nem igazi szív? – kiáltotta felindultan.

Le akarta vetni a kabátját, hogy a második szívét rögtön megvizsgáltassa, az első asszisztens azonban karonfogta a lányt és félrehúzta.

– Lidi, – mondta neki – maga tűrhetetlen. Ezzel is tudna kacérkodni!

– Miért ne, – felelte a lány nyugodtan – ez is férfi.

– Ezt is boldogtalanná tenné.

– Ez is férfi.

A Lidi ismert, és nagy nőgyülölő költőktől átvett álláspontja az volt, hogy nő és férfi halálos ellenség. Lidi egyelőre az aki bírja, marja állásponton volt szerelmi dolgokban és ezt a meggyőződését mindenütt érvényesítette, ahol lehetett. Mónival szemben is, aki most lángba borúlt arccal kínálta neki a második szívét megvizsgálásra.

Az első asszisztens azonban visszafordult hozzá, felvétette vele a kabátját és elég ridegen azt mondta neki, hogy elmehet és jelentkezzék majd a megszabott időben. Móni durcásan vette fel a kabátját, gyanakodva nézegetett rá és távozás előtt kétszer is kísérletet tett rá, hogy Lidihez jusson.

– Hát csak parancsolja megnézni kisasszony – kezdte el a mondókáját.

Az első asszisztens mind a kétszer félbeszakította:

– Jól van, kérem. Most menjen.

Móni végre lassan és elszomorodva kigurult az ajtón. Harmadnapra volt rendelve, de már másnap megint jelentkezett az intézetben és azt a kisasszonyt kereste. Szerencsétlenségére az első asszisztenssel találkozott, aki kikergette. Móni ekkor már tisztában volt azzal, hogy itt féltékenységgel van dolga, amint azt nekem nyiltszívűen elmondta. Ekkor ugyanis engem keresett fel.

– A doktor úr, – mondta az első asszisztensről – elzárja előlem a kisasszonyt…

Hevesen hunyorgatott:

– Pedig én mégis meg fogom neki mutatni, hogy nem vagyok csaló.

A Lidi lakása címét kérte. Nem mondtam meg neki. A portást azonban készpénzének nagyobb felével megvesztegette, és amint másnap hallottam, csakugyan jelentkezett a Lidi lakásán. A feketehaju lány maga beszélte el.

– Becsületszavamra mondom, – beszélte mosolyogva – könnyes szemmel kért, vizsgáljam meg a második szívét.

– És maga?

– Megvizsgáltam.

– És ő?

– Kissé remegett… hihetetlen, hogy el van hízva.

– Tudja, Lidi, – mondtam neki – ami sok, az sok. Ha én a maga vőlegénye volnék, én sem volnék elragadtatva tőle, hogy maga minden jelentkező kétszívü férfinak megvizsgálja a második szívét.

– Nekem nincs vőlegényem, – felelte dacosan és otthagyott.

Az első asszisztens a vőlegénye volt, de Lidi a menyasszonyságot szégyenlendő állapotnak tartotta és még azt is szívesebben vette, ha az első asszisztensről azt mondták, hogy a szeretője, mintha azt mondták, hogy a vőlegénye.

Móni ezen a napon, amint megrendeltetett, el is jött az intézetbe. Nem volt olyan vidám, mint amikor megérkezett volt; zavarodottan hunyorgatott és egyre forgatta a fejét, mert mindig Lidit kereste. Amikor Lidi végre megérkezett, minden módon beszélni akart vele, és Lidi hideg és nyugodt mosolygással szóba is állott vele. Az első asszisztens remegett a dühtől, de most már nem tehetett semmit, mert Lidire nézve most már a szabadság kérdése volt, hogy Mónival annyit beszéljen, amennyit akar, és mert közöttük szigoru megállapodás volt jelenre és jövőre egyformán, hogy mindegyikük azt teszi, amit akar.

Egy hét múlva, késő este – az első asszisztens éppen elment és én még ottmaradtam az intézetben dolgozni – halkan felnyílt az ajtó és olyan gyorsan és olyan lopva, hogy szinte megijesztett, besurrant rajta Móni.

– No, mi az, Móni, – mondottam boszankodva – ilyenkor tesz maga látogatásokat?

Lihegve intett kifelé, az első asszisztens után:

– Vártam, míg a doktor úr elmegy; az ő jelenlétében nem akartam…

– No jó, – hát mi az, Móni?

Móni előbbre lépett. Vörös és duzzadt arca egy hét alatt megsápadt és megnyúlt egy kicsit; kis szeme felindultan csillogott:

– Arra akarom a doktor urat megkérni, – mondta igen alázatosan – hogy ha itt az intézetben valami mód volna rá, hogy én ittmaradhassak…

– Miféle mód?

– Ha valami állás… Szolga, vagy más efféle…

Felálltam.

– De Móni, – mondtam – ha volna is… sokat kell ám itt dolgozni, lótni, futni, nem magának való az, – hát nem a legszebb élet már a magáé… városról-városra, mint a méh virágról-virágra?…

Móni nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét… Megsajnáltam.

– Nézze, Móni, – mondtam – ne bolondozzon. Hiszen látom: maga szerelmes.

Bánatosan intett, hogy igen.

– No jó, – mondtam – mással is megtörtént már az, nem szégyen az; hanem ha az ember látja, hogy reménytelen a szerelme, akkor szedje össze magát és álljon tovább egy házzal, ha teheti.

A Móni széles arca vonaglott. Harcolt a szavakkal, amelyeket ki akart mondani, végül töredezve és dadogva kiáltotta:

– De… miért… volna reménytelen?…

– No, Móni, – mondtam.

De Móni félbeszakított.

– Miért volna, – kiáltotta magánkívül. – Kicsoda ő? – Egy olyan doktor, amilyen még sok van, – nem is elsőrangu fiziológus, – szellemes, de megbízhatatlan kutató, – hanem olyan, mint én, nincs még egy a világon.

– Ezt Liditől hallotta, ugy-e?

– Igen, – felelte szégyenkezve.

– Hát Móni, – mondtam – ne vegye komolyan, amit az a lány mond. Maga nem érti azt a hangot, amelyen ő magával beszél…

Alaposan, a szükséges kegyetlenséggel és teljes részletességgel felvilágosítottam Mónit; végül azt tanácsoltam neki, keressen fel sietve egy másik egyetemi várost. Móni megtörten hallgatott; végül megrázta a fejét és felzokogott:

– De mikor úgy szeretem.

– Más is volt már szerelmes.

– De én mind a két szívemmel szeretem, – ordította Móni.

Megfordult és sírva szaladt el. Ezt is a lánytól hallotta, gondoltam; és őszintén sajnáltam Mónit és nagyon kíváncsi voltam rá, mi fog történni.

Az történt, hogy Móni a belgyógyászati klinikán csakugyan kapott valami alkalmazást és nem utazott el. Nem utazott el, ellenben az egészen szokatlan munkától, a nagy bánkódástól és az álmatlan éjszakáktól, amelyeket fantasztikus tervek kovácsolásával töltött, hihetetlenül lefogyott. Szinte lötyögött a bőrében; olyan volt, mint egy összelapuló, szürke zsák, siralom volt ránézni. A gyors fogyástól viszont valami szívbajt kapott, úgy hogy a két szíve a maga új zörejeivel ismét egészen érdekes jelenség kezdett lenni.

Móni azonban már nem volt olyan büszke a két szívére, mint azelőtt. Most már egyetlenegy gondolat foglalkoztatta: Lidi. A lány, akinek nagyon terhére volt már, keservesen megbánta, hogy a Móni két szívét felébresztette, és megpróbált elzárkózni előle. Ebből kisebbfajtáju botrányok lettek; Móni éjjel-nappal őrt állt az utcán, szerelme lakása előtt – a belgyógyászati klinikán azért nem csapták el, mert most már igazán kíváncsiak voltak gyorsan fejlődő szívbajára – és egyszer éjjel be is próbált hatolni a lakásba. Lidi megsokalta a dolgot és elhatározta, hogy véget vet neki. Véget is vetett.

Az első asszisztensünk váratlanul megkapott egy rendkívüli tanárságot; amikor ezt Lidi meghallotta, így szólt hozzá:

– Ha meg tudja csinálni, hogy holnap esküdjünk, jó. Ha nem, én holnap elutazom, még pedig egyedül.

Az esküvőt nagynehezen nyélbe lehetett ütni huszonnégy óra alatt és így másnap együtt utaztak el. Az elutazás nem ment baj nélkül. Már az anyakönyvi hivatalba is csak a legravaszabb csellel lehetett elszökni az őrtálló Móni elől; amikor azután a vasúthoz mentek, akkor Móni üldözőbe vette őket. Rendőrrel kellett az állomásépületből kituszkoltatni, hogy beszállhassanak a vasúti kocsiba.

Móni tusakodott kint a rendőrrel, bent pedig elindult a vonat. Látni lehetett, amint felrobog a töltésre. Móni kitépte magát a rendőr kezéből és tébolyodottan kezdett a vonat után rohanni. A vonat gyorsabb volt; elhagyta őt és tízperces futás után Móni félig ájultan zuhant végig a földön, valahol a töltés mellett. Sokáig feküdt ott, azután kábultan felült és hol az egyik szívére, hol a másik szívére szorította a kezét; majd félig eszméletlenül bujdosott még pár óra hosszat, de estefelé bejött a városba és régen előkészített revolverével szíven lőtte magát.

A rendes szívébe, a baloldaliba lőtt bele és szépen, szabályosan meghalt. A patológiai intézetben felboncolták, de a boncolás semmi különös tanulsággal nem járt. Mintha Móninak nem is lett volna még egy szíve, amely külön fájt, mióta megtanították rá, hogy a két szíve arra való, hogy mind a kettő fájjon.