Bábi.

Bábi bekötött fejjel poroszkált a lakáson keresztül, zakatolva takarított és csak akkor emelkedett lábujjhegyre, mikor a dolgozószobán kellett átmennie. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, a hálószobában aludt a nagyságos úr, és mindennél a világon fontosabb, hogy a nagyságos úr álmát semmi meg ne zavarja. Bábi lábujjhegyre emelkedett a dolgozószobában; hű szeme elmélyedve és fontosan meredt a messzeségbe és piros száját összecsucsorította, mintha még emelnie és fokoznia kellene az alvást őrző csendet. Bábi egész életének, egész földi létének egyetlenegy célja volt ebben a percben: hogy a nagyságos úr álma zavartalan legyen.

Lábujjhegyen ment át a dolgozószobán, inkább suhant, mint ment; és egyszerre megtorpant. Mi az? Nem akart hinni a fülének. Mintha hívták volna… Lehetetlen. Az még sohasem történt meg, hogy a nagyságos úr tizenegy óra előtt fel akart volna kelni. Az megtörtént már, hogy délután hatkor kelt fel, az is megtörtént, – nagyon gyakran megtörtént – hogy a hálószobából egy női hang csipogása is kihallatszott, de az még sohase történt meg, hogy a nagyságos úr őt reggeli félnyolckor hívta volna.

Állt. Várt. A hívás ismétlődött. Bábi megrendült. Mi történhetik? Mi lesz ebből? A világrend megingott, az élet törvényei felborultak: itt valami hallatlan dolog készül. Bábi úgy megrendült, hogy még mindig nem tudott elmozdulni a helyéről. A hívás harmadszor, negyedszer és ötödször is ismétlődött, és mire Bábi riadtan futott az ajtóhoz és benyitott a sötét hálószobába, türelmetlen, elkeseredett, pattogó szavak zápora zúdult a fejére.

– Bábi, a keserves mindenségét ennek a cudarul berendezett világnak, hát te is elhagysz már… Bábi, egy bivalytehén is a segítségemre jött volna már azóta… Bábi, ha meghalok, a halálom a te lelkeden szárad…

Bábi reszkető kézzel húzta fel a rollót és sápadtan és rémülten tipegett a nagy ágy körül. Nem merte megkérdezni, mi a baj. A nagyságos úr azonban, aki csapzott hajjal és kipattogzott szájjal feküdt a rendetlen ágyban, úgyis elmondta:

– Bábikám, – szólt kissé megszelidülten – azt hiszem, most visz el engem az ördög. Kutya rosszul vagyok… a torkom úgy fáj, mintha tüzes vassal sütögetnék; lázam van… Telefonozz Bábikám a doktorért.

Bábi rohant a telefonhoz. A doktor álmosan igérte, hogy majd felnéz a délelőtt folyamán, Bábi azonban erre úgy rákiáltott és a hangja olyan rémült és parancsoló volt, hogy a délelőtt folyama helyett a doktor egy félórán belülre igérte a látogatását.

Bábi visszament a hálószobába.

– Jól van, Bábikám, – mondta neki a nagyságos úr, – olyan voltál, mint egy anyatigris.

Bábi nem értette meg egészen a dicséretet, de a nagyságos úr hangja jóindulatu volt, úgy, hogy Bábi még mindig ijedten, de már felderülten kezdett szorgoskodni az ágy körül. A párnákat megcsapkodta, a vizet kicserélte, kendőt mártott be borogatásra, a beteg homlokát végigsimogatta, a hőmérőt hozta, az ágy környékét a szanaszét dobált holmitól tisztára takarította, friss hálóinget készített, az elkészített reggelinek alája gyújtott, nesztelenül, puha talpon, puha kézzel tett-vett, rendet, tisztaságot, nyugalmat teremtett. Megnyugtató volt Bábi. A nagyságos úrnak vissza is tért a nyugalma és a jókedve, és csak akkor kezdett el káromkodni, mikor a gyorsan lehajtott tea után nem ízlett neki a szivar. Marta a torkát.

Bábi ekkor ismét megdöbbent és a megdöbbenése csak akkor mult el, amikor a doktor megérkezett és a beteg alapos megvizsgálása után legyintett egyet.

– Kevesebbet kellene fetrengened – mondta a doktor – a nyirkos és piszkos éjszakában. Most meghültél… szerencsére kis torokgyulladás az egész… de vigyáznod kell, hogy nagyobb ne legyen belőle. Egy hétig ágyban maradsz.

A nagyságos úr tiltakozott. Nem akart egy hétig ágyban maradni. Bábi ekkor rémült arccal lépett előre az ajtótól, ahol a beszélgetést hallgatta.

– Kiunatkozom a belemet – mondta a nagyságos úr.

A doktor ránézett Bábira.

– Bábi majd mulattat – felelte. – Bábi, vigyázzon a nagyságos úrra.

Bábi hevesen intette, hogy igen, vigyázni fog. A doktor azután elment és Bábi egyedül maradt a nagyságos úrral.

Az első nap elég jól telt el. A nagyságos úr lázas volt és szinte egész nap aludt, és éjjel is csak az történt, hogy Bábinak a szomszéd szobából, ahol ágyat vetett magának, tízszer, húszszor be kellett szaladnia, mert a nagyságos úr kívánt valamit. A második nap már rosszabb volt. A nap már rosszul is indult, mert a nagyságos úr reggel fel akart kelni és el akart menni. Életében nem aludta ki ilyen jól magát, – mondta, – most tehát megnézi, milyen a reggel. Bábinak a legnagyobb erőfeszítésébe került, míg otthon tarthatta; sírva kellett fakadnia, hogy a nagyságos úr legalább addig otthon maradjon, míg a doktor jön.

Ekkorra szerencsére jelentkezett a nagyságos úr láza is, úgy, hogy a doktor és Bábi együttes erőfeszítése mégis otthon tudta tartani. A nap így egészen jól telt el; az nem számított, hogy Bábi ismét átvirrasztott egy éjszakát. Bábi azután még három éjjel virrasztott.

Az ötödik napon már leszállt valamennyire a láz és a nagyságos úr délután kegyetlenül kezdett unatkozni. A délelőttöt olvasással töltötte, ebéd után aludt, de öt óra tájban – a nap még szépen sütött be az ablakon – beszólította Bábit.

– Bábi, – mondta neki mosolyogva – mulattass engem.

Bábi állott az ajtó mellett, hű szemmel nézett a nagyságos úrra, meghatottan mosolygott és boldog volt, hogy a nagyságos úr ilyen tréfás kedvében van. A nagyságos úr nézte Bábit és egészen furcsának találta. A Bábi hű szeme és meghatott mosolygása egyszerre olyannak tünt előtte, mintha még sohasem látta volna.

– Te Bábi, – mondta elgondolkozva, – voltaképpen hány éves vagy te?

– Harminc – felelte Bábi meghatottan.

A nagyságos úr felült az ágyon meglepetésében. Ezt nem várta. Az ötven nem lepte volna meg, a negyvenet természetesnek találta volna… De harminc?

Megnézte Bábit. Harminc? Harminc?… Hát persze, hogy harminc. Hogy is lehetett másnak nézni.

– Te Bábi, – mondta – hiszen te engem megcsaltál.

Bábi megrettenve nézett rá.

– Becsaptál, – mondta a nagyságos úr, – mert elhitetted velem, hogy túl vagy azon a koron, amelyben én rám nézve számba jönnek a nők. Maszkot hordtál, nevetséges álarcot, torz lárvát…

Bábi nem értette jól, mit mond a nagyságos úr. Zavarodottan mosolygott. A nagyságos úr előrehajolt.

– Te Bábi, – kiáltotta méltatlankodva, – hiszen te nagyon csinos vagy. No várj csak!

Bábi zavarodottan állott egyik lábáról a másikra és nem tudta, mit mondjon. A nagyságos úr azonban megparancsolta, hogy fogjon egy széket, üljön le az ágy mellé és beszélgessen vele. Bábi elsápadva vette a széket, a szélének a szélére ült, megmerevedve szegte fel a fejét és nem tudott szólni. A nagyságos úr azonban jókedvüen kérdezősködött, Bábi lassanként rácsúszott a székre, kényelmesen ült és jókedvüen – bár a kérdésektől megzavarodva – felelgetett. A kérdések többnyire a Bábi leányságára és asszonyi életére vonatkoztak. Hogy volt az, amikor még Földváron vasárnaponként a templomba járt délelőtt és a korcsmaudvaron táncolt délután; hogy vette el az ura; az ura, Pipás-Nagy János, aki szolga a minisztériumban, itt lakik vele, de akinek Bábi nem engedi meg, hogy a konyhából, vagy a cselédszobából csak be is jöjjön a szobákba. Paraszt ember még járni se tud idebent…

A nagyságos úr egyre nagyobb figyelemmel hallgatta Bábit és végre csodálkozva fakadt ki:

– De hogy az Isten csodájába neveztelek el én téged Bábinak? Miért engedted?

Bábi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Tudod miért – felelte önmagának a nagyságos úr, – azért, mert ilyen mocskos kendőkkel kötöd be a fejedet és mert ilyen városi rongyokban jársz. Teszed le mindjárt azt a kendőt.

Bábi zavarodottan szedte le fejéről a kendőt és a kendő alul kibujt dús, barna baja. Egészen más asszony lett.

– Nyulj oda a hajadhoz, – mondta jókedvüen a nagyságos úr – borzold fel egy kicsit. Rettenetes, hogy lenyaljátok a hajatokat… Eh, ne ügyetlenkedj, – gyere ide, majd én megmutatom, hogy kell.

Bábi reszketve hajolt oda és a nagyságos úr hozzáértő, gyors és ügyes kézzel egyszerü frizurát rakott dús, barna hajából. Azután mosolyogva, fellelkesülve nézte.

– Nagyszerü, – mondta, – lehullt a torz lárva… Nézz a tükörbe.

Bábi rettenetesen szégyenkezve állott előtte és úgy érezte, mintha a feje nem volna az övé. A tükörbe nézett, de elhomályosuló szeme nem látott semmit, a fejét úgy tartotta, mintha idegen fej lett volna.

– Gyere közelébb, – mondta a nagyságos úr.

Bábi mereven és engedelmesen közelebb lépett. A nagyságos úr előrehajolt.

– Fürödj meg, – mondta halkan.

Bábi ránézett, mintha nem értette volna, amit mondott.

– Itt az én fürdőszobámban, – szólt a nagyságos úr.

Bábi mereven fordult a fürdőszoba felé.

– Megállj, – szólt gondolkozva a nagyságos úr.

Bábi megállott.

– Van-e még otthoni ruhád? – kérdezte a nagyságos úr. – Földvári ruhád, – tette hozzá magyarázó hangon. – Eh, hát paraszt-ruhád, lánykori ruhád! – egészítette ki türelmetlenül.

– Van…

– Ha megfürödtél, vedd azt fel. Le ezzel a városi ronggyal. A fürdővízbe pedig önts otkolonyt… És ne sajnáld. És siess.

Bábi elment. Lassan bealkonyodott és a nagyságos úr türelmetlenül várta Bábit. Félóra múlva jött.

– Csavard fel a lámpát, – szólt a nagyságos úr.

Bábi felcsavarta a lámpát és a nagyságos úr felszisszent ámulatában. A lompos vénasszony helyett, akit ismert, egy kicsattanó szépségű, duzzadó erejű, virágzó parasztmenyecske állott előtte. A menyecskének tüzelt az arca; lesütötte a szemét; a remegő keze zavartan babrálta a szoknyája ráncait.

A nagyságos úr megzavarodott.

– Gyere közelebb, – mondta halkan.

A friss parasztasszony megmozdult. Ringott a teste és suhogott a ruhája; fiatal volt, meleg, szép és illatos. A nagyságos úr megfogta a karját, azután megfogta a derekát. Végigsiklott az ujja az acélos tapintású, ruganyos testen; azután elvonta a kezét, mély lélekzetet vett és kissé rekedten mondta:

– Milyen szép, fehér bőröd van…

Az asszony lesütött szemmel, mozdulatlanul állott.

– Vesd le a pruszlikodat, – mondta a nagyságos úr.

Az asszony remegve engedelmeskedett. A nagyságos úr felnézett a szoba falára, ahol klasszikus képek reprodukciói lógtak.

– Diána szégyelni fogja magát, – mondta a foga között – hogy szebb vagy nála, szolgalánya te…

Az asszony dideregve várta a további parancsokat, de ekkor élesen és kellemetlenül megszólalt a szomszéd szobában a telefon.

– Hagyd, – mondta a nagyságos úr. – Ne törődj vele.

A telefon azonban makacsul és élesen csengett és Bábi nem tudta tétlenül hallgatni. A kötelesség érzése ébredt fel benne, mindenáron be akart menni a telefonhoz.

– Majd én, – szólt erre a nagyságos úr. – Maradj itt.

Bement a telefonhoz. A telefonba egy kellemes szoprán sietve suttogta bele, hogy most feljöhetne egy gyors félórára, – „már egy hete nem láttuk egymást“ – jöjjön-e? A nagyságos úr két másodpercig habozott, azután igennel válaszolt.

Letette a kagylót és visszament a hálószobába. Bábi elsápadva és kipirulva, remegve, szégyenkezve és engedelmesen ott állott, ahol hagyta. A nagyságos úr ránézett és habozni kezdett. Rágta az ajkát; elfordult, aztán visszafordult hozzá, azután megint elfordult. Végre megrázta magát, ráveregetett kétszer a Bábi vállára és fanyarul mondta:

– Jól van, Bábi… köszönöm… most kimehetsz…

Bábi gyorsan összekapta a ruháját és kiment. Negyedóra múlva ajtót nyitott a szőke nagyságának, aki minden héten legalább egyszer feljött, és azután, – mint ilyenkor kötelessége volt – visszavonult a konyhába. A nagyságos úrnak ezen a napon nem is igen volt többé szüksége a szolgálataira; másnap pedig déltájban – a doktor látogatása után – felkelt a nagyságos úr és elment hazulról.

Folytatta a rendes életét: hajnaltájban jött haza és déltájban ment el otthonról. Bábit ritkán látta, és ha látta, keveset beszélt vele. Bábi hallgatva és hűségesen végezte el a belső szolgálatot és hordta ismét a lompos városi ruháját. Két hónap múlva azonban egy napon megállott előtte a nagyságos úr.

– Te, Bábi, – mondta – mi bajod van neked?

– Semmi, nagyságos úr.

– Olyan sápadt vagy, mint a halál.

– Nincs énnekem semmi bajom.

A nagyságos úr belenyugodott a dologba. Bábi azonban egyre sápadtabb lett. Lefogyott, a szeme mély volt és beesett, és néha mintha ki is lett volna sírva. A nagyságos úr egy napon találkozott Pipás-Nagy Jánossal.

– Hallja-e János, – mondta neki – mi baja van ennek az asszonynak?

János gonddal terhelten csóválta meg a fejét.

– Azt csak a jó Isten tudhatja odafent, – felelte komolyan. – Én nem tudom kitalálni. Kérdezem, faggatom, – azt mondja semmi baja. De nem izlik neki se étel, se ital, se álom, se ébrenlét. Nem kell neki már az élet se. Nem kellek neki már én se.

János nyilvánvalóan ezt tartotta a legfontosabb és legszomorúbb tünetnek és felette el is búsulta magát rajta. A nagyságos úr próbálta vigasztalni, de a vigasztalásnak alig volt sikere. János elbúsultan rázta a fejét.

– Hiszen nem mintha olyan nagyon szép asszony volna, – mondta filozófusan – nem földi gyönyörűség; de hát a feleségem; és asszony csak kell az embernek.

A nagyságos úr azon habozott, ne vágja-e orron Jánost, azután egy percig azon gondolkozott, ne tépje-e le még egyszer azt a torz lárvát, amelyet ez a tökfilkó rakott rá az asszonyra és amelyet ő egyszer már letépett; de asszonyi dolgokkal nagyon el volt foglalva, Bábi nem érdekelte igazán, úgy hogy vállat vont és otthagyta Jánost.

Bábi azonban egyre sápadtabb, szomorúbb és elfogyóbb lett és amikor a nagyságos úr még azt is meghallotta, hogy nagyon sokáig szokott a negyedik emeletről lebámulni az utcára és hogy egyszer-kétszer veszedelmesen áthajolt a korláton, akkor élénk lelkifurdalása támadt és elhivatta hozzá az orvosát. Az orvos gondosan megvizsgálta Bábit, azután vállvonogatva számolt be a vizsgálatról a nagyságos úrnak.

– Semmi baja, – mondta – de az bizonyos, hogy beteg. Beteg, de az esete nem belgyógyászati eset. Küldd idegorvoshoz, az mondhat talán valamit… Ha ugyan ki tud belőle venni valamit. Amit én nem hiszek.

A nagyságos úr ekkortájt tele volt emberbaráti szeretettel és nagyon érzékenynek érezte a lelkiismeretét. Elment tehát a professzorhoz, bejelentette neki, hogy elküldi hozzá Bábit, és nagyon megkérte, foglalkozzék jóakarattal vele. Bábira pedig otthon – közölvén vele a helyet és az időt, ahol és amikor meg kell jelennie – rárivallt:

– Pontosan ott leszel, értetted. És a tanár úrnak minden kérdésére válaszolsz. És mindent megmondasz neki, amit kérdez.

Bábi sápadtan próbált védekezni, de a nagyságos úr haragosan kiabált, úgy hogy Bábi végül reszketve igérte meg, hogy elmegy a tanár úrhoz és minden kérdésére felel.

Igy került Bábi másnap a professzor előszobájába. A ruháját remegő kézzel simogatta és dideregve várta, míg rákerül a sor. Mikor rákerült a sor, ingadozó léptekkel ment be a tanár szobájába és a szemén látszott, hogy elájul, ha rákiáltanak. De nem kiáltottak rá. A professzor leültette, halkan és jóindulattal beszélt hozzá, előbb egészen közömbös dolgokról beszélgetett vele, és a Bábi hű szeme lassanként felüdült és tiszta csillogással fordult a professzor szeme felé. Bábi sírni tudott volna: úgy elérzékenyítette, hogy nem kiáltottak rá.

A professzor kérdései azután egyre szűkebb köröket vontak Bábi köré. Finom és diszkrét ujjak siklottak a Bábi szívéhez és tapogatták meg óvatosan a Bábi sebzett és szenvedő lelkét. Bábi meg-megriadt, fel akart lázadni és menekülni akart. De minden megriadását lecsillapította néhány közömbös új kérdés, és minden lázadását leszerelte egy nagy jóság, amely feléje áradt. Bábi nem tudott ellentállni; lassan megadta magát; és lassan, előbb nagyon lassan, azután gyorsabban, azután forrva és zuhogva áradt belőle az őszinteség.

Előbb: ő nem beteg. Azután: de igen, mégis beteg, mert sem enni, sem inni nem tud. Hát aludni? Aludni sem. De ha mégis alszik, mit szokott álmodni? Ha mégis alszik, akkor… akkor…

Bábi nem akarta megmondani. Zavaros álmai vannak… Azelőtt keveset álmodott, de most… De most? Most… most mindig a nagyságos úrral álmodik.

Úgy? A nagyságos úrral? Hát mit álmodik a nagyságos úrral? – Azt álmodja, hogy a nagyságos úr beteg. – Úgy? Hát volt már beteg a nagyságos úr? – Volt, oh igen, volt… A Bábi szeme felragyog; Bábi elárulta magát; a két finom kéz, amely a lelkét tapogatja, nyomon van már. A kérdések vezetik, viszik, röpítik Bábit; és dadogva, reszketve, sírva itt a vallomás. Bábi mindig szerette a hites urát, most nem tudja szívelni. Bábi – ő meg se tudja mondani, de most már világos – kétségbeesetten, halált hozóan szerelmes a nagyságos úrba.

Megvan. Itt van. A Bábi remegő, sebzett lelkét gyöngéden fogja két finom kéz és keresi a számára a megnyugvást, a gyógyszert. Nehéz feladat. A Bábi lelke! – nagyon is egyszerű, nagyon is egyanyagú lélek ez; ha egy érzés beléje fészkelte magát, akkor azé az egy érzésé az egész lélek. Mi volt azelőtt Bábi? Hű. Semmi más, csak hű. Mi most Bábi? Szerelmes. Semmi más, csak szerelmes. Hol van ennek a léleknek még egy lehetősége? Hol van ennek az életnek még egy útja? A finom ujjak gyöngéden siklanak végig a Bábi lelkén.

Mivel tölti Bábi a napjait? Mivel töltené: dolgozik. Mást nem csinál? Nem. Könyvet nem olvas? Persze, hogy nem. Szinházba persze nem jár, korcsmába nem jár, szórakozása nincs; azt se tudja, mi az a szórakozás. Más férfira rá se néz, soha rá se is nézett, egészen addig, amíg –.

Hát azelőtt? Otthon? Földváron? A mikor még Török Erzsébetnek hítták? Oh igen, ott vasárnap délutánonként táncolt a korcsmaudvaron. Hát vasárnap délelőtt? Akkor templomba ment. Úgy? Hm! Templomba ment. Nézzük csak… szokott-e most is templomba járni? Igen, szokott vasárnaponként most is. Úgy? – Kitünő. Hát gyónni szokott-e? Szokott… de… de most már régen nem gyónt. Miért? Azért… mert… mert…

Bábi sírva fakad. A professzor sürgeti a választ. Bábi zokogva mondja:

– Mert nem tudom én ezt elmondani a tisztelendő úrnak.

Ohó, dehogynem; miért ne tudná. Lám: itt van a gyógyszer. Így kell könnyítenie magán; hiszen így is szokta, úgy-e?… menjen csak el és gyónjon meg szépen mindent, rójja le a penitenciát, érdemelje meg a bűnbocsánatot, majd megkönnyebbül akkor. Nem érzi-e, hogy meg fog könnyebbülni.

De igen. Érzi. De nem mehet el. – Miért? – Bábi nem akar válaszolni. Vagy nem tud. A két kezébe fogja a fejét és keserűen zokog. Meg kell őneki halni… bűnös az ő teste-lelke… elpusztul ő nemsokára… maga oltja ki ezt a boldogtalan, bűnös életét.

A professzor nem ereszti ki a kezéből a fonalat. Ha a gyónás megkönnyítené, menjen gyónni. Miért nem akar? Miért ne menne? Erre feleljen.

Bábi zokogva és kétségbeesetten feleli:

– Mert nem tudom én azt elmondani a főtisztelendő úrnak…

– Mit?

– Azt…

Bábi nem tudja tovább mondani. Ilyenkor belenéz a lelkébe, szembekerül a vágyaival és elretten tőlük. Nem tudja ő azt elmondani; hogy lehetne azt kimondani?!

Ah!… A professzor megértette Bábit. Hogy hogyan lehetne azt elmondani, hogy hogyan lehetne azt kimondani?… Gondolkozik. Ő is keresgél az emlékeiben.

– Hát úgy-e… hogy mit mondjon?

Igen. Bábi zokogva igenli a dolgot. Persze: hogy mit mondjon. Az az, amit nem tud.

– Hát mondja egyszerűen azt…

Bábi felemeli a könnyes arcát.

– Mondja egyszerűen azt, – folytatja a professzor – hogy bűnös gerjedelmet érez.

Bábi megremeg. Egy másodpercig mozdulatlanul bámul a professzorra, azután felszökik. Feláll. Kiegyenesedik. Az arcán még ott csillognak a könnyek, de az arcára már leszállóban van a nyugalom és a tiszta elhatározás.

– Ezt?… Ezt?…

– Igen, ezt.

Bábi felsóhajt és boldog nagy megkönnyebbülés ömlik el az arcán. Ez volt az. Ez volt az, ami hiányzott. Most itt van, ami után tehetetlen vergődésben epedezett. Itt a szó; itt az út; itt az egyetlen lehetőség; itt a gyógyulás.

Bábi most már tud mindent. A professzor is. Bábi gyorsan összeszedi magát, két mozdulattal rendbe hozza a gyűrött ruháját és a feldult arcát; alig búcsuzik; köszönni rá sem ér; sietve, elszántan, készen, bátran megy kifelé. A professzor mosolyogva néz utána, Bábi pedig a megtalált gyógyszerrel, a hiába keresett kinccsel, az elfelejtett és eszébe juttatott igével, a szóval siet vallani, bűnbánatot tartani, bűnbocsánatot kapni. Bábi viszi a drága, egyszerű, együgyü lelkét gyógyulni.