Falusi levél.

… Itt nagyszerűen ragyog a tavasz és az óriási kert úgy tele van fénnyel, hogy az embernek be kell árnyékolnia a kezével a szemét, ha kilép a házból. Az akácerdő még leveletlenül áll és rozsdavörösen fénylik az alkonyati nap tüzében, de a mandula és a barack már ezüstösen virágzik, és dús aranyfürtök lógnak le a kőrisfáról.

Ha az ember kijön a házból, akkor először a barackfákat éri. Itt állnak hosszú sorban a ház előtt; a fákon lobognak a fehér virágok; az egész sor olyan, mint egy nyugtalan ezüstfolyó, mint egy fehéren izzó ezüstfolyó hófehér gőzei. Ha az ember odamegy a fa alá, hallhatja a forró folyó zúgását is: ezeknek a fáknak zenéjük van; minden virág zümmög; muzsikál a fehéren lobogó korona.

A virágzó barackfát megrohanták a szomjas méhek, azoknak a részeg zenéje ez; minden fehér virágkehelybe barna buvárok buknak alá; az egész fehér korona barna nyüzsgéssé lesz innen közelről, az egész fa él, reszket, zümmög és bujálkodik; a fehér koronasort mámoros zugás fonja eggyé; a mámoros zugásnak ez az élő szalagja túlterjed a fákon, összefonja a fákkal és a méhekkel a frissen szántott barna földet, az egész világot, az egész nagy mindenséget, amelyben benne vagyok én is: beleolvadtam és vele eggyé váltam…

… A barackfák alól a felszántott földhöz ér az ember; az innenső sarokban ott áll még a csillogó eke; a barna föld tiszta, meleg és bársonyos hullámu. A meleg földtől elmegyek az erdőbe, amely még hallgat, és az erdőből felmegyek a hideg udvarra. Itt két kutya van megkötve: az egyik fekete, a másik fehér. A fekete kutya a Bundás, a fehér kutya a Fidél. Meg vannak kötve, mert veszett kutya garázdálkodott nemrégen a faluban és mert a Fidél csakugyan gyanus is volt…

Nehezen viselik a fogságot: mihelyt meglátnak valakit, hevesen ugatnak és fájdalmasan nyöszörögnek. Könyörögnek. Előbb felkeresem Fidélt, a fehér kutyát. Ez voltaképpen nem házőrző; ajándékba hozták és szobai kutya volt. Kölyökkorában nagyon kedvelték is itt nálunk és bent tartották a szobákban, de amint kinőtt spitz lett belőle, lassanként terhére vált mindenkinek, díszgráciába esett és kicsapták ide az udvarba. Egy-két hete valami baja is történt, a jobb hátsó lába egyre rángatózik, véres a szeme, nehezen lélegzik, nem akar enni és nem tud jól a lábára állni. Mi baja lehet? Amikor bemegyek hozzá a magtárba, ahol a könyörületesség vackot csinált neki, felnéz rám és hevesen, szinte magánkívül csóválja a farkát. Soha az alázatos odaadásnak ilyen paroxizmusát még nem láttam, soha ilyen reszkető, reménykedő, kolduló könyörgést. Mit akar tőlem? Mit kér? Mit remél? Hogy szabadon eresztem? Hogy meggyógyítom?

Elgondolkozva nézem egy ideig, azután kimegyek a másik kutyához. Ez Bundás, a fekete kutya; közönséges házőrző. Tegnap megkölykezett. Kilenc kölyke volt, csúszó-mászó, nagy halomban nyüzsgő vak állatkák. Odamegyek a házához. A kölykei eltüntek. Nem, – nem tüntek el; csakhogy kilenc helyett kettő van. És a többi hét? Megkérdezem. A többi hetet a kocsis ma hajnalban elásta. Hja persze… mit is csináltunk volna itt kilenc kutyával. – A kocsis hajnalban kivitte őket a hideg erdőbe és elásta őket.

Nézem Bundást a megmaradt két kölykével. Már elfelejtette a többi hetet; nyugodt és barátságos; csillog a szeme és csóválja a farkát. Szeretne szabadulni a láncról.

Nem oldhatom el, otthagyom tehát és bemegyek a házba. Előveszem a könyveimet. Idekint olyan könyveket olvasok, amilyenekre az embernek a városban nincs ideje: óriási történelmeket, testes kozmogóniai munkákat; el lehet gondolkozni felettük sorsról, vérről, emberekről, örökkévalóságról és végtelenségről, erősítheti rajtuk az ember a szíve nyugalmát és a szíve szeretetét, – de most nem tudom őket olvasni. Kimegyek a verandára a beszélgetők közé; lenézek innen még egy negyedóráig a kertre. Most már itt az alkonyat, a nappal utolsó negyedórája ez. A tavaszi nap fénye most vörös lángolásban zúdul rá a kertre, biborban izzanak az akácfák és kis bibor lángok libbennek fel a barackfák fehér ragyogásából, a világ nem bir el ennyi fényt, mindjárt kiömlik a tűz, mindjárt kigyullad a föld és végigsustorog rajta egy óriási tűzvész…

De eljön a fekete, csendes és hűvös este, és mi bevonulunk a házba. A veranda üvegajtaját betesszük, mert hűvös van odakint. Idebent jó a meleg. A jó melegben jó a kedv és egyik negyedóra telik a másik után. Három negyedóra telt már el, amikor a veranda üvegajtaja megzörren. Odanézünk és nevetni kezdünk. Az üvegajtón egy macskafej jelenik meg: egy fehér macskának a fehér és rózsaszínű feje, amint kiváncsian benéz a szobába. Nevetünk. Ez furcsa látvány és szokatlan dolog: egy macska, amely felágaskodik és benéz a szobába. A mi macskánk ez? – Nem. A mienk tarka. – Hát kié? – Valahonnan a szomszédságból kóborolt ide. Holnap rálövünk; nem bántjuk; de jó lesz ráijeszteni, mit szokjon ide…

De mit keresett itt? Nem sokat törődünk vele, mit keresett itt és tovább beszélgetnénk már, amikor valaki felkiált:

– A kanári kint maradt a verandán.

Csakugyan. A kanárimadár kalitkástul kint maradt a verandán, amikor a hüvös este elől sietve bejöttünk a szobába. Szegényke, megfeledkeztünk róla; hogy didereghetett… De talán több is történt vele, mint hogy didergett. Valaki kiszalad a kalitkáért és hozza be: – a kalitka ajtaja ki van nyitva, a kis üvegvályú, amely az ajtót eltorlaszolta, le van taszítva, a kis sárga madár nincs sehol.

Még megpróbáljuk keresni; hátha csak kirepült; akkor visszajön; – de hamarosan nyilvánvaló, hogy sohase jön vissza. Valaki megpróbálja tréfával elintézni a dolgot. „Neki már jó“ – mondja tréfás megindultsággal. Ezen csakugyan nevetni kell. De nem nevethet rajta állandóan és jó ízzel az ember. Mert azalatt, amíg mi itt ültünk és beszélgettünk, azalatt eltünt közülünk valami, ami közénk tartozott. Valami, amit megszoktunk, valami, amit szerettünk. Valami, ami színes volt, valami, ami dalos volt…

Valami, ami élt. Itt ültünk a világos szobában és öt lépésre tőlünk a sötét verandán egy irtózatos cselekedet történt. A verandán sziszegett és támadott a vér szomjusága és védekezett, repdesett és halálfélelemben csipogott egy fenyegetett kis élet; és mi nem láttuk a támadást és nem hallottuk a segítségkérést; csak a kegyetlen és jóllakott hóhér furcsa fejét láttuk; ez a fej fehér volt; és mi nevettünk rajta.

Nevettünk rajta; és újabb félóra múlva megint nevetünk más dolgokon. – Vacsorához ültünk, sok mindenféléről beszélgettünk, vacsora után ki szivarra gyujtott, ki cigarettára, az idő telt és lassankint elálmosodtunk. Kint halkan zugott a csendes éjszaka és készültünk lefeküdni. Kintről ekkor behallatszott a Fidél panaszos, nyöszörgő ugatása. „Türhetetlen ez a kutya“ – mondta valaki – „egész éjjel vonít, nem lehet tőle aludni.“ Megállapítottuk, hogy az északnak fekvő szobákban csakugyan egész éjjel zavaróan hat a Fidél panaszkodása. „Különben is beteg; lehet, hogy veszett; vagy állatorvost kell tehát hozzá híni, vagy agyon kell lőni.“

Rövid és bágyadt vita támadt róla, mi történjék Fidéllel. Az állatorvost olyan bajos áthozni; a harmadik faluban lakik. És azután biztosan nem is tudná megállapítani, mi a baja a kutyának és a kutyát mindenesetre hetekig láncon kellene még tartani. Legjobb lesz agyonlőni.

Lefekvés előtt kiadódott még a rendelet, hogy Fidélt hajnalban agyon kell lőni, azután mentünk lefeküdni és csendesen aludni a békés éjszaka nagy csendességében.