Baradlay kapitány.

Budapest, 1913. tavaszán.

Baradlay kapitány hosszú, szomorú pillantással nézett a beteg után, aki mögött becsukódott az ajtó, azután odafordult az igazgatóhoz:

– Kérem, – mondta halkan – hagyják meg az uniformisát, ameddig lehet.

– Ameddig lehet, igen, – felelte az igazgató – de ha egyszer…

– Igen, igen… hiszen én éppen attól tartok, hogy rettenetesen hatna rá, ha elvennék azt a ruhát, amelyet úgy szeret… A leglelkesebb katona volt…

Hallgatott, azután fanyarul hozzátette:

– És a legtehetségesebb. Egy lángelme. Bátor. Erős. Acélos. És így kell végződnie…

Lefelé mentek a lépcsőn. Átmentek az udvaron. A vasrácsos kapu előtt megállott Baradlay kapitány és még egyszer megkérdezte:

– És semmi remény arra, hogy?…

Az igazgató vonogatta vállát. Baradlay kapitány lehajtott fejjel folytatta:

– Én nem tudok elszakadni attól a reménységtől, hogy mégis… Mi egyelőre titokban tartjuk a dolgot, hátha…

– Hiszen lehet, lehet…

– Akkor Isten vele, igazgató úr…

A kezét nyujtotta, útnak indult, de hirtelen visszafordult:

– Hanem kérem, – mondta nyugtalanul – itt… ugyebár… tökéletes az őrizet… Lehetetlen, hogy… hogy… valami történjék…

– Hogy kiszabaduljon? Megszökjék?

Az igazgató intett a kezével.

– Lehetetlen, – mondta mosolyogva. – Abszolute lehetetlen.

Baradlay kapitány még egyszer köszönt, azután szomorúan indult hazafelé. Csendesen és fáradtan ment és az a vágya volt, bárcsak jól kisírhatná magát.

Harmadnap délelőtt sürgősen hivták a telefonhoz. Odament. Az igazgató akart vele beszélni.

– Tessék, – mondta Baradlay.

– Kapitány úr, nagy sajnálatomra be kell önnek jelentenem, hogy a beteg eltünt.

Baradlay felhördült.

– Hogyan? – kiáltotta haragtól dadogva a telefonba. – Hogy lehetséges ez? Hát nem megmondtam, hogy úgy őrizzék, mint a… Nem megmondtam, hogy?…

Az igazgató mentegetőzött:

– Uram, bocsásson meg, erre nem számíthattunk. Ez példátlan… A beteg vasrostélyokat tört ki puszta kézzel és két emelet magasságból ugrott le a földre.

Baradlay elfojtotta a haragját és csendesen kérdezte:

– Jó, de hát megtettek most legalább mindent?… nyomában vannak legalább?

– Mindent megtettünk, – felelte zavarodottan az igazgató – de, sajnos, olyan nyomtalanul tünt el a sötétben…

Baradlay felordított:

– Hát mikor szökött meg?

– Tegnap este… én azért vártam az értesítéssel, mert reméltem…

Baradlay fékevesztetten ordított bele a telefonba:

– Tökfilkó… gazember… hát nem megmondtam… Ezer meg ezer ember halálos veszedelme… gyáva, szamár gazember…

Odavágta a kagylót az apparátushoz és hajadonfővel rohant le az udvarra. Az udvaron ott állott egy szolgálati automobil. Baradlay felugrott a chauffeur mellé:

– A telepre! – kiáltott az altiszt fülébe, aki a kormánykeréken tartotta a kezét.

– Jelentem alásan, az ezredes úr parancsa az…

– Új parancsot adok. Az én felelősségemre: indulni.

Az altiszt a sapkájához emelte a kezét és ismételte a parancsot:

– A kapitány úr parancsára…

A gép elindult és Baradlay fogcsikorgatva hajolt a sebességmérő felé:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A gép sziszegve repült végig az úton és nyolc perc alatt megtette a tizenöt kilométeres utat. A chauffeur az országúton akart megállni, de a Baradlay parancsára be kellett kanyarodnia a dülőútra, amely a kőépületekhez vitt. A gép recsegve-ropogva dülöngött végig a rossz úton és Baradlay nem tudta megvárni, amíg megáll. Kiugrott a szaladó gépből és futva indult a szélső épülethez.

– Őrparancsnok! – kiáltotta messziről.

Az őrség parancsnoka sietett elébe.

– Járt itt valaki ma reggel? – kérdezte Baradlay lihegve.

– Igenis.

Baradlay sápadtan hallgatta az altiszt válaszát, még néhány kérdést intézett hozzá, azután lehajtotta a fejét és eltakarta a szemét.

– Járt a hetes számú raktárban is? – kérdezte azután halkan.

– Igenis, kapitány úr.

Baradlay beleharapott az ajkába, összevonta a homlokát, gondolkozott, azután indult fel az őrszobába. A telefonhoz ment, féltucat számot keresett ki a telefonkönyvből és idegesen diktálta be őket a központnak.

– Sürgősen, kérem, – mondta türelmetlenül. – Kérem, tessék tudomásul venni, hogy egy rettentő veszedelem meggátlásáról van szó.

Egy méltatlankodó női hang válaszolt neki:

– Mihelyt lehet… Ne tessék türelmetlenkedni.

Baradlay hevesen akart válaszolni, de kint automobilrobogás zaja hallatszott és az altiszt halkan jelentette neki:

– Az ezredes úr.

Baradlay otthagyta a telefont és kisietett.

– Mi történt? – kérdezte tőle felindultan az ezredes.

– Rettenetes dolog, ezredes úr. A beteg megszökött.

Az ezredes meghökkenve nyult a bajuszához és idegesen csavargatta.

– Gondoltam, hogv nagy baj van, de ez mindennél rosszabb.

Egy pillanatig hallgattak.

– Ez borzasztó, – szólalt meg az ezredes – hát hogy lehetséges…

– Ah, azok a gazemberek ott… Megmondtam nekik… De ami legborzasztóbb: tegnap este szökött meg és csak most értesítettek… És mire kiértem…

– Csak nem? – kérdezte elsápadva az ezredes.

– De igen, – felelte halkan Baradlay – hajnalban itt járt, elvitte a gépet és… és a hetes számu raktárt majdnem teljesen kiürítette.

– Ez irtózatos.

Sápadtan néztek egymásra, azután Baradlay halkan mondta:

– Mindenekelőtt jelentést kell tenni a hadügyminiszteriumnak. Azután a bécsi, pozsonyi és budapesti rendőrségnek. Azután…

– Igen, igen – felelte szinte lihegve az ezredes. – A telefon…

– Már kértem.

Odaálltak a telefonkészülék elé, Baradlay levette a kagylót és a haragtól szinte őrjöngve sürgette meg az összeköttetéseket. Az ideges női hang epésen válaszolt és Baradlay ekkor a postafőnököt kérte a telefonhoz. Annak megmagyarázta, miről van szó és ekkor végre megkapták az első összeköttetést.

– A borzasztó az, – sugta Baradlay gyorsan az ezredesnek – hogy a rendőrség teljesen tehetetlen lesz… Egész gyalogezredeknek kell kivonulniok és akkor is nagy kérdés, tudnak-e valamit elérni…

Az ezredes szótlanul intett igent, azután átvette a telefonkagylót és elkezdett a hadügyminisztériummal beszélni. Baradlay leült és lázasan jegyezgetett egy fehér ívpapirra, amelyet az őrségtől kért. Az ezredes be akarta fejezni a beszélgetést. Ekkor odaugrott melléje:

– Értesítsék ők – sugta neki – a rendőrségeket. Ők gyorsabban tehetik. Én azalatt elkészülök ezzel itt és öt perc mulva felolvasom nekik.

– Mi az?

Baradlay már visszaült az asztal mellé és sietve felelte:

– Ez egy… mozgósítási terv.

Az ezredes befejezte a beszélgetést, azután leült Baradlay mellé és izgatottan nézte, hogyan repül végig a ceruzája a papiron. Baradlay nem nézett fel a munkájából, de két perc mulva megszólalt:

– Most kérem újra a hadügyminisztériumot.

Az ezredes sietve ment a telefonhoz. Mire Baradlay felállott, már nyújtotta feléje a kagylót:

– Itt van.

Baradlay jobb kezébe vette a kagylót, bal kezébe a teleírt papirlapot. Jelentkezett:

– Itt Baradlay kapitány.

Azután folytatta:

– Minthogy a veszedelem rettentően nagy és minthogy sürgős intézkedésre van szükség, minthogy továbbá mi jól ismerjük azokat a bosszúterveket, amelyek a beteget foglalkoztatták és minthogy végül a rendőrség egészen tehetetlen lesz a veszedelemmel szemben, mi egy tervet dolgoztunk ki, egy gyors javaslatot a legsürgősebb parancsokra nézve, amelyek véleményünk szerint kiadandók volnának. Alázattal engedelmet kérek rá excellenciádtól, hogy előadjam.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– Mindenekelőtt, azt hisszük, alarmirozandó volna a bécsi helyőrség valamennyi gyalogezrede. A legénység éles töltéssel látandó el. Ezek a gyalogezredek kivezénylendők Bécs keleti határára, ahol sűrű vonalban állítandók fel. Egy teljes gyalogezred vissza volna tartandó: részben további rendelkezésre, részben… részben a Burg védelmére.

Megállt egy másodpercre, azután felelt arra az elszörnyedt kiáltásra, amelyet hallott:

– Igen… fájdalom, ettől is tartanunk kell… a beteg bosszútervei között ez is ott volt…

Megállt és visszafordult az ezredes felé.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Várnom kell. Ezt a parancsot rögtön kiadja. Nagyon helyes.

Újra beszélni kezdett:

– Igen. Itt vagyok. Az őrség megkapta a parancsot?… Igen, meg volna hagyandó, hogy az egész őrség lépjen fegyverbe; kordon vonandó az egész Burg köré és a – ha rákerül a sor – a vezénylő tisztek igyekezzenek sortüzet adni a hang irányában. A gép, sajnos, nappal csaknem teljesen láthatatlan. A motor zúgása az egyetlen áruló jel; csak félő, hogy a nagyvárosi zaj ezt is elnyomja. Be kellene a közlekedést szüntetni.

Visszafordult az ezredes felé.

– Megtörténik – mondta halkan.

Aztán újra beszélni kezdett:

– Bécs városán kívül veszedelem fenyegeti a környék nyaralóhelyeit: elsősorban Vöslaut. Azután: Salzburgot, sőt Münchent is. Még inkább Pozsony és Budapestet. Egyszóval mindazokat a helyeket, amelyekhez a betegnek legfájdalmasabb emlékei füződnek.

Válaszolt egy kérdésre:

– Ezek azok a helyek, ahol a felesége… ahol a felesége megcsalta, illetőleg ahol a csalás felfedezése után a… a másik férfival élt… ahová előle menekült.

Ismét kérdésre kellett válaszolnia:

– Lehet hogy más helyek is veszedelemben vannak. A parancs tehát kiterjedhet a monarchia minden helyőrségére. De minthogy a beteg boszútervei csak ezekre a városokra irányultak, és minthogy részben a nagyvárosi romlottságnak tulajdonította felesége hűtlenségét, ezek a városok szorulnak elsősorban védelemre.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– A bécs–budapesti vonalon, amennyire az idő rövidsége megengedi, a rendszeres mozgósításnak egy fajtája volna elrendelendő. Fel lehet tételezni, hogy a beteg azt az utat veszi, amelyet már többször megtett: Bécstől egyenes vonalban Pozsonyig, Pozsonytól a Duna felett Budapestig. A pozsonyi helyőrség el volna osztandó a nyugati dombokon és a Dunaparton. A Győrben állomásozó gyalogezred azt a parancsot kapná, hogy…

Lassan olvasta le a papirlap egész szövegét, mert a telefondrót másik végén jegyezték az utasításokat. Mikor a szöveg végére ért, így szólt:

– Tartani lehet azonban tőle, hogy ha a beteget… nem sikerül idejekorán ártalmatlanná tenni, ha észreveszi, hogy valóságos mozgósítás történt ellene… hogy akkor óvatossá válik és menekül. Az üldözésére ebben az esetben mi vállalkoznánk. Ha excellenciád elrendelné, hogy az eseményekről értesítést kapjunk, akkor a telep tisztjei a rendelkezésünkre álló gépeken a beteg üldözésére indulnánk. És ha elérnők őt, – ami jó hírszolgálat segítségével lehetséges – akkor mi ártalmatlanná is tennők…

Egy utasításra felelt:

– Természetesen nem veszélyeztetnők felesleges módon az életünket, hanem lelőnők… igen, mint a veszett ebet… a beteget… szegény, boldogtalan barátunkat…

A hangja elhalkult és akadozott. Rövid igennel válaszolt még egy parancsra, azután letette a kagylót. Lassan visszafordúlt. Sápadtan törölte le a verítéket a homlokáról.

– Maradjon itt, Baradlay, – mondotta az ezredes. – Én kiadom a parancsot.

– Ezredes úr, – szólt halkan Baradlay – én a tizes számú gépet kérem.

– Nem, Baradlay, – felelte az ezredes. – Magának a másik láthatatlant adom. Magának jut majd a legveszedelmesebb feladat…

– Éppen azért, – felelte halkan Baradlay. – Én azt akarom, hogy ő jól lásson…

– De én nem akarom. Nekem nagyon is drága maga. Ha őt elveszítettük, legalább magát…

Megindultan rázta meg a fejét és kiment. Baradlay magára maradt. Fáradtan nézett maga elé és keserű, gyerekes tehetetlenséggel húzta el újra meg újra egy síró mozdulattal a száját. Húsz percig ült így, amikor megszólalt a telefon. Felugrott. A kezébe vette a kagylót, kérdésekre válaszolt és parancsokat vett tudomásul. Bejött az ezredes. Baradlay letette a kagylót.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Irtózatos, – felelte Baradlay. – Vöslaura három bombát hajított…

– Hát csakugyan ott kezdte?

– Ott. Az a legfájóbb emléke. Azt a villát, ahol… Azt eltörölte a föld színéről. Most indul Bécs felé. A hadügyminisztérium azt parancsolja, hogy a telep minden gépe induljon Bécs felé… hátha el lehet érni. Akármelyik kivonult csapat megadja a felvilágosítást, ami még szükséges.

Az ezredes gondolkozott egy másodpercig.

– Mind indul, – mondotta azután – a maga kivételével. Magát itt tartom még, Baradlay.

Kisietett. Baradlay odament az őrszoba ablakába és nézte, mi történik. A nagy katonai telep minden repülőgépe kint volt már a mezőn. Egy részük készen állott; a többi körül dühös és siető munka folyt: a benzintartókat töltögették tele, a csavarokat próbálták ki; a szerelő katonák izzadtan dolgoztak, a tisztek a végső utasításokat kapták meg az ezredestől. Az ezredes a sapkájához emelte a kezét; a tisztek szétrebbentek, de az ezredes még visszatartotta őket. Az egyik raktárból rövid karabélyokat hoztak ki.

A karabélyok átvevődtek; a tisztek felvetették magukat a gépeik nyergébe és az első gép suhanva, zúgva szárnyalt neki a mezőnek. Pár másodperc alatt fellibbent a levegőbe és néhány perc múlva kis folt volt a szemhatáron. Rögtön utána elindult a második, azután a harmadik és nemsokára az egész nagyszerü madársor felvetette magát a levegőbe a nagy vadászatra.

Az ezredes visszajött.

– Semmi hír?

– Semmi.

Leültek és hallgattak.

– Félek tőle, – mondta az ezredes – hogy magára is rákerül még a sor, Baradlay.

Baradlay bólintott. Azután megint hallgattak. A várakozás tűrhetetlen volt.

– Rettenetes, – mondta az ezredes.

Elővette az óráját.

– Hol lehet most?

Baradlay halkan és kétségbeesetten felelte:

– Oh… bizonyos, hogy már Bécs felett van.

A keze közé szorította a homlokát:

– A fél várost elpusztíthatja. Azok a rettenetes bombák, amelyeket együtt próbáltunk ki… Egyetleneggyel egy egész palotát!…

Felemelte a fejét:

– És hogy felrakodott… Mint aki egész városokat akar kipusztítani… Azért haladt eddig olyan lassan előre.

Felugrott.

– Rossz tanácsot adtunk a hadügyminisztériumnak, – mondta. – Bécs utcáit és háztetőit kell katonasággal megrakni.

Az ezredes habozott egy másodpercig, azután a telefonhoz lépett. De ugyanekkor már meg is csendült a telefon. Az ezredes izgatottan kapott a kagyló után. Amikor letette a kagylót, reszkető ajakkal fordult Baradlayhoz:

– Bécs felett kering… Először a Burg fölé indult. Nem látták jól, bár elég alacsonyan repült, de húsz sortüzet adtak a hang irányában. Azt hiszik, megsebesült… de egy bombát mégis sikerült ledobnia. A Burg udvarára… Megölt tíz katonát, megsebesített egy egész századot, Bécs őrjöng a rémülettől… az utcán csak katonák vannak… a tüzérség is kivonult… természetesen csak kézi fegyverrel, természetes, hogy ágyúval nem lőhetnek rá…

– Természetes, mondta szórakozottan Baradlay.

Mind a ketten ennél a részletnél akadtak meg, mert az egész lelkük dermedten meredt a szörnyű vizióra, amelyet az üzenet felröppentett előttük. A Burg… amelyet ezer meg ezer szurony hiába vesz most körül… Az óriási város, amely felett szinte láthatatlanul, zúgva kering a halál… Mit lehetne tenni? Mit lehetne?

Újra megszólalt a telefon. Az ezredes megrettenve ugrott fel és szinte vonakodva lépett a készülékhez, mint aki már nem akar több szörnyü hírt hallani. Dideregve fogta a kezébe a kagylót, felelt és kérdezett, azután remegő lábbal lépett visszafelé egyet és fáradtan leült.

– Mi az? – kérdezte halkan Baradlay.

Az ezredes dadogva felelte:

– Bécs utcáin nincs élet… A villamoskocsik ott állnak… mindenki leugrált róluk… az emberek meg vannak őrülve a félelemtől… Előbb nem vették komolyan a dolgot… a sortüzeket sem… De a… a beteg a Ringen ledobott három bombát egy szállodára, amelyben a felesége… És most mindenki rohan a pincékbe. Az egész szálloda összeomlott…

Baradlay szótlanul hallgatta.

– Más nincs? – kérdezte azután.

– De igen. A tisztjeink lassanként megérkeznek… Körül akarják fogni.

Elhallgatott. Végtelen percek teltek el hosszu sorban, egymás után egy teljes óra hosszat. Akkor ismét megcsendült a telefon. Az ezredes meghallgatta az értesítést és a parancsot, azután letette a kagylót és visszafordult.

– Baradlay, – mondta röviden – indulnia kell.

Baradlay felugrott.

– Mi történt? – kérdezte kifelé menet.

– A tisztjeink körülfogták, de áttört közöttük. Lőttek rá. Visszalőtt. Pisztolya is van. Kettőt megsebesített. Nem súlyosan. Most indult kelet felé.

– Budapestnek megy, – kiáltotta Baradlay.

– Bizonyosan. Magának meg kell előznie. Meg kell előznie, Baradlay.

Baradlay lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Budapesten van az anyám és a menyasszonyom.

Az ezredes nem felelt. Megálltak a gép előtt. Az ezredes figyelmesen megnézte a gépet, a hadsereg nagy kincsét és titkát, amelynek a fehér zománca most fényesen csillogott a napsugárban, és amely pár száz méter magasságban láthatatlanná lesz ettől a zománctól. Figyelmesen, megindultan nézte a gépet, megvizsgálta, megsimogatta, mint valami élőlényt, azután hirtelen odafordult Baradlayhoz:

– Menjen, Baradlay, – mondta rekedten – és… vigyázzon magára, édes fiam.

Baradlay felugrott a gépre; nem tudott szólni; könnyes szemmel intett az ezredesnek, megindította a motort és tíz másodperc múlva már fent úszott a levegőben. A megindultsága ekkor rögtön elmúlt; munkában volt; katona volt; harcba megy; ölnie kell. Összeszorította az ajkát, hidegen nézett maga elé és kemény elszántsággal mérlegelte, mit kell tennie.

Megelőzi: ez bizonyos. Megelőzi: – de hátha nem is jön Budapest felé? Mindegy. Ha nem jön Budapest felé, akkor üldözzék a többiek. Neki most Budapestet kell megvédenie.

Lenézett. Alatta ott volt a Duna csillogó szalagja; mindjárt itt van Komárom. Ebben a másodpercben eszébe jutott, hogy elfelejtettek valamit és a következő másodpercben már meg is győződött róla, milyen igaza volt, amikor boszankodott magára a feledékenysége miatt. Elfelejtették értesíteni az egész dunai vonalra kirendelt katonaságot, hogy elsőnek ő jön, és most ez a katonaság ő rá lő… Lent sortüzek ropogtak gyors egymásutánban; a hangjuk elhalkulva jutott fel hozzá, de a golyótömegek fütyülését jól hallotta. Mit csináljon? Elkanyarodott a dunai vonaltól. Itt mindenütt golyózápor fogadná most már… semmiképpen sem lehet jeleznie, hogy ő nem üldözött, hanem üldöző.

Kerülnie kell a védelem vonalát. Kerülnie kell a lakott területet. De ugyanezt teszi majd a beteg is… Felujjongott erre a gondolatra. Hiszen akkor világos: Komáromot, Esztergomot, Vácot kikerüli, északnak csap és északról fordul délre; a Rákos tájékán kell rá várnia.

Eljutott a Rákosra és nyugodtan keringett a levegőben. Minden izgalma elmúlt. Kivette a pisztolyát és megpróbálta. Rendben volt. Most jöhet az összecsapás. Dél régen elmúlt és egyszerre elmosolyodva vette észre, hogy heves éhséget érez. Megnézte az óráját. Három óra.

Gondolkozóba esett: hátha mégsem erről jönne. Hátha a jobbparti hegyeket veszi és Buda felől repül a város fölé. Megdobbant a szíve. Fölfelé irányította a gépét, feljutott kétezer méter magasságba és kétségbeesve, kutatva nézett szét: nem látja-e meg valahol. Azután kétségbeesve ereszkedett ismét lejebb: a keresés úgy sem használ semmit. A gép már ezer méterről szinte teljesen láthatatlan; megtalálni nem lehet, csak véletlenül – csak kiszámítottan – találkozni lehet vele. Az idő múlt, ő fáradtan keringett fent a levegőben és egyre nyugodtabb lett. Gyötörte az éhség; a feje zúgott; a szeme előtt tüzes karikák táncoltak és remegő, kínzó agya egy fájdalmas vizióval gyötrődött: a beteg a másik oldalról rohanja meg a várost, ő harcra kél vele és a katonák odalent nem a beteget teszik ártalmatlanná, hanem őt lövik le…

Félt. A lehetőségek, amelyek kínozták, a rettentő várakozás, a feszült figyelem, az izgatottság, az éhség, mindez elkábította. Didergett. Fázott és félt. És az az érzése volt, hogy elveszti a gépe felett való uralmát; a zuhanás ijedelme rohanta meg újra meg újra.

Előrehajolt a gép nyergében és a földre kezdett figyelni: foltokra, amelyeket a mezőn látott. Mik azok? Emberek? Mit csinálnak? Miért élnek? Ne éljenek. Voltak másodpercei, amikor nem tudta már, nem ő-e a beteg, aki elindult városokat elpusztítani. Az üldöző ő, vagy az üldözött? Két láthatatlan gép kering a magasban; az egyik hajszolja a másikat; nem őt hajszolják-e… Nem őt akarják-e megölni?

Nyugaton már piroslott a szemhatár; a napgolyó bágyadt, vörös felhők között készült lebukni. Baradlay elcsüggedve és kábultan várta az éjszakát, amikor egyszerre egy ismerős hangot hallott. Mi ez? Egy motor zúgása. Nem az ő motoráé? Nem. Áthallatszik az övének a zúgásán; ismerős az üteme; ezt a motort ők ketten építették bele egy csodálatos gépbe: ő, Baradlay, és az, aki most a gépen jön.

Megrázkódott és olyan lendülettel egyenesedett ki, hogy szinte megbillent a helyén. De ez után a veszedelmes mozdulat után biztosan és keményen fogta meg újra a kormányt. Tiszta volt a feje. Vége volt minden viaskodásnak: a teste gyengeségével, a lelke izgalmával, szenvedő agya fájó vizióival. Tiszta volt a feje és biztos volt a szeme.

Hol van az a gép? Tiszta és biztos szemmel kereste a motor zúgásának az irányában. Hol van? Ah… a lenyugvó nap ferde sugarai megtörtek rajta egy másodpercre… egy másodpercre tisztán lehetett látni…

Ott van. Olyan gyorsan kanyarodott feléje, hogy a gépét szinte felbillentette. De nem érzett többé veszedelmet, nem félt többé semmitől… vigyázni csak azért vigyázott, mert neki kell győznie. A gyors kanyarulattal a közelébe jutott; még közelebb akart hozzá jutni; nem szabad többé elveszítenie a szeme elől egy percre sem, mert jöhet a sötétség és akkor…

A közelében volt, de ekkor a másik is észrevette őt. Észrevette és meg akart előle szökni. Baradlay kapitány most annyira volt tőle, hogy minden mozdulatát látta már: látta, hogyan nyúl a kormányhoz, látta, hogyan kanyarodik el előle, látta, hogyan indul felfelé, hogy lerázza magáról. A nyomában maradt. Tudta, hogy ha másképpen nem tud boldogulni, akkor inkább összetöreti mindkettejük gépét és elpusztítja vele együtt magát; de a város fölé nem szabad eljutnia…

A beteg azonban ezt akarta. Kitért és a város felé indult. Fölfelé és a város fölé. Baradlay kapitány elérte. A balkeze a kormányon volt; a jobbkezében a pisztolyát tartotta. Félperc múlva fedetlenül van előtte a beteg.

Ebben a félpercben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét. A nagy testvéri szeretete felgyúlt a szívében és félig öntudatlanul, megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. A beteg feléje fordult és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg felemelte a pisztolyát. Meg kellene előzni. Baradlay hagyta. Az az érzése volt, hogy át kell engednie az első lövést. Hadd lőjjön ő először. A beteg felemelte a pisztolyát, de a pisztoly nem sült el. Minden tölténye ki volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé nyúlt.

Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan folyik a vér, – ott már puskagolyó érte – tisztán látta a lehajtott fejét. A város első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint kiegyenesedik; felemelte a pisztolyát, gondosan célzott és mély szánalommal a szívében, megindultan, de biztosan és pontosan szíven lőtte.