A Csornay-család.

A legfiatalabb Csornay-fiu, a kis Csornay József ötödik fiúnak született a Csornay Péter előkelő, híres és nevezetes családjában. Már a jötte úgyszólván kedves szüleinek akarata ellenére történt: Csornay Péterék ekkorra éppen megelégelték az ég áldását és úgy érezték, hogy a villámgyorsan növekedő, félelmetesen kamaszodó és kábító tevékenységű négy fiúval éppen elég dolguk lesz. Az ég azonban nem ügyelt az óhajtásaikra és a felserdülő négy fiu után ötödiknek beállított az elég kelletlenül fogadott kis Csornay József.

Amilyen vegyes érzelmekkel fogadták az érkezését, olyan vegyes érzelmekkel kísérte azután egész családja a növekedését és a kifejlődését is. A legkisebb Csornay-fiu ugyanis mindenféleképpen elütött négy bátyjától; sőt túlzás nélkül lehetett mondani, hogy ezer év óta, amióta a Csornayak Magyarországon vannak, ilyen sarjadéka még nem volt az ősi fának. A kis Csornay József mindenekelőtt egész életében kicsi maradt: alacsony, vékony, nyugtalan és ideges. Négy bátyja egy-egy szálfa volt, egy-egy fiatal medve, félelmes talpu és félelmes körmű: ő se nagyra nem nőtt, se verekedővé nem lett, se mulatságaikban velük nem tartott. Azonkívül: már gyerekkorában a legfurcsább hajlamokat árulta el. Amíg a többiek édeskeveset törődtek vele, hogy édesapjuknak milyenek az anyagi viszonyai, a kis Csornay József már gyerekkorában azt firtatta, van-e még valami a Csornay-vagyonból, és meglepően korán azt állította, hogy a legfontosabb dolog sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt megszerezni. Hogy ezzel a türelmetlenségével sokáig egyedül állott a családjában, az kevéssé zsenirozta; hogy gyerekkori csereberéi és korán kifejlett üzérkedő hajlamai miatt közmegvetésben volt része, azon egy cseppet sem illetődött meg; és amikor a gimnáziumot elvégezte, akkor gyors elhatározással szakított a család tradicióival: nem ment a jogra és nem törekedett a vármegyéhez, hanem hirtelen elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, – még pedig Hamburgban – azután hazajött és még hirtelenebbül beállott társnak egy igen szerény marosvári pénzváltó- és banküzletbe, amelybe a hozzáértésén kívül elsősorban a nevét és az összeköttetéseit hozta betét gyanánt. A családi lenézés ekkor teljessé lett iránta; elegáns és szép bátyjai Jusszufnak, jebuzeusnak, izmaelitának és még rosszabbnak nevezték, és amennyire lehetett, kerülték a vele való érintkezést. Így tartott ez két évig, amikor végre megjött a fordulat.

A fordulat ott kezdődött, hogy Csornay Péter, aki főszolgabíróból alispánná, majd alispánból főispánná lett, egy kedvezőtlen kormányválság után kicseppent a főispánságból és nagy bőségben lévő idejét arra használta fel, hogy alapos szemlét tartson vagyoni helyzete felett. A szemle szívet busító eredménnyel járt; és ha kétségek még maradtak volna, ezeket a kétségeket végleg eloszlatta a hitelezőknek az a beláthatatlan serege, amely a nyugalmazott főispánnál nem volt hajlandó türelemmel várni mindarra, amire az aktiv főispánnál türelemmel várt. Az öregedő Csornay Péter így rájött arra, hogy sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt meg kell szerezni és a család megszokott lelkesedésével, lendületével és okosságával fogott neki a dolognak. Mindenekelőtt arra gondolt, hogy képviselővé választatja magát; de a választások még messze voltak, és arról, hogy az álmélkodva és nagy tisztelettel emlegetett budapesti nagy üzletek közvetlen közelébe férkőzzék, így egyelőre le kellett mondania. A szerencse azonban kedvezett neki és egy bizonyos összeköttetést a budapesti nagytőkével így hamarosan megteremthetett. A dolog úgy történt, hogy a hollódi gróf a kaszinóban azt mondta, hogy egész nagy hollódi birtokát el akarja adni. Az öreg Csornay Péter, akinek ekkor állandóan a budapesti nagy üzletek jártak az eszében, ajánlkozott rá, hogy ő nyélbe üti az eladást. („Jobb, ha úriemberre bízod magadat.“) A hollódi gróf hajlott a dologra, és az öreg Csornay Péternek két nap múlva kezében volt az opciós levél. A hollódi birtok féléven belül tíz millió koronáért neki eladatik. Az opciós levél az egész Csornay-családban nagy örömet keltett; nyilvánvaló volt, hogy a birtok többet ér tíz milliónál. („A mai időben, amikor a parasztot a nyavalya töri a földért.“) A kérdés csak az volt, mi a további teendő. A további teendőkre nézve a család gyorsan határozott:

– Fel kell menni Árkay Jenőhöz.

A család egyhangúlag ezen a véleményen volt, csak a kis Csornay József tiltakozott kézzel-lábbal Árkay ellen. Nem kell hozzá menni. Erőszakos. Megbízhatatlan. Képes a legnagyobb aljasságra. A család lehurrogta az ellentmondást. Árkay a legnagyobb ember. Árkay csinál meg minden nagy üzletet. Az Árkay keze között ömlik át a nagy pénzfolyó.

– De megbízhatatlan, ha mondom.

– Hogyne! A te bájzlid a megbízható, és a Magyar Földhitelbank százmilliós alaptőkéje a megbízhatatlan.

– Minden aljasságra képes.

– Én velem szemben nem.

Elintézett dolog volt: az öreg Csornay Péter megy egyenesen Árkayhoz, akit a pártkörből úgyis ismer, aki a leggyorsabban csinál meg minden nagy üzletet, és akinek a révén egy megyebeli család már nehéz százezrekhez jutott. Az öreg Csornay Péter felment tehát Budapestre és elment Árkayhoz. Árkay – amint előrelátható volt – elragadtatással fogadta. Vele – amint előrelátható volt – félmillió korona közvetítési díjban megállapodott. És félév múlva – amint előrelátható volt – kegyetlenül becsapta.

Csak azt csinálta ugyanis, hogy az öreg Csornay Péter révén érintkezésbe lépett a hollódi gróffal; meggyőzte őt arról, hogy közvetítőre semmi szükség; a tárgyalásokat halasztgatta, az üzletet perfektuálta, ismét perfektuálta, hónapokig egyre perfektuálta, és amikor félév múlva az opció lejáróban volt, kifejezte a sajnálkozását. Az öreg Csornay Péter kapkodott fűhöz-fához, megpróbálta egy másik banktól huszonnégy óra alatt megszerezni a tíz milliót, és amikor ez csodálatosképpen nem sikerült, hazautazott Marosvárra és összegyűlt fiai előtt sírva fakadt.

A sírásra volt is némi ok. Az elmúlt félév alatt a család nagyon is a zsebében érezte a félmilliót: úgy élt tehát, mint akinek megvan a félmilliója. A régi hitelezők mind erre a félmillióra utaltattak, sőt a félmillióra való hivatkozással újabb hitelezők is kreálódtak. De ami ennél még rosszabb volt, és ami valóban okot adott a sírásra: Csornay Péterben ez az ügy az erkölcsi világrendbe vetett hitet ingatta meg, felvilágosította arról, hogy ez a világ nem a lehető világok legjobbika és – úgy látszott – örökre visszariasztotta minden próbálkozástól, megtörvén minden energiáját.

Ekkor lépett akcióba a kis Csornay József. Síró apját nem tudta megvígasztalni, elbúsult szálfa-bátyjait azonban maga köré gyűjtötte és elmondta nekik, mi a teendő.

– Nagyon tévedtek, – felelte várakozó pillantásukra – kereskedelmi úton ezt a pénzt, amelyet tőletek elloptak, visszaszerezni már nem lehet. Hanem hiszen ti nem vagytok kereskedők, hanem urak. Urak vagyunk, mi?

A négy szálfa elbúsúltan intette, hogy igen.

– Hátha urak vagyunk, legyünk urak – mondta a kis Csornay József.

Közölte a teendőket négy bátyjával, és a négy közül a két fiatalabbal habozás nélkül felutazott Budapestre. A másik kettőnek meghagyta, hogy távirati hívására tartsák készen magukat. Budapesten a kis Csornay József bevezettette magát bátyjaival a kaszinóba, amelynek ő nem volt tagja és megmutattatta magának Árkay Jenőt, aki igen nehezen lett tagjává a kaszinónak. Árkay Jenő középtermetü, mosolygó és elegáns úr volt és a kis Csornay József rögtön indult, hogy beszédbe ered vele, amikor értesült róla, hogy estére kaszinó-bál lesz, és hogy a bálon Árkay családostul lesz jelen. A beszélgetést erre elhalasztotta estére.

Az elhalasztott beszélgetés este azután megtörtént. A kis Csornay József bemutattatta magát Árkaynak és megkérte rá, adna neki egy rövid audienciát. Az audiencia megadatott. A kis Csornay József az audiencián egyszerűen, nyiltszívűen és szerényen arra kérte őméltóságát, hozza helyre azt a hibát, amelyet a bank – a bank – apjával szemben elkövetett. Jogilag, sőt koncedálja: kereskedelmileg is az elintézés rendben van. De csak formailag van rendben.

– Hja, – mondta Árkay Jenő lekötelező mosollyal – az üzletben a formák döntenek.

– De nemcsak üzletemberek vagyunk, – vélte udvariasan a kis Csornay – hanem emberek is, sőt úriemberek is.

– Igen, – felelte lekötelező mosollyal Árkay – itt igen. Itt úriemberek vagyunk, kint üzletemberek.

– No, ha csak itt úriemberek vagyunk!…

Árkay Jenő meghökkenve nézett rá, de a kis Csornay József udvariasan elbúcsúzott tőle és őszintén sajnálkozott, hogy a dolgot nem lehetett elintézni. Ő maga is üzletember és szerette volna a dolgot üzletemberek módján elintézni, így kénytelen ráhagyni az elintézést a fivéreire, akik persze semmit sem értenek az üzlethez és úgyszólván nem is mások, csak éppen úriemberek. Ezzel ajánlotta magát.

Árkay visszament a bálterembe és visszament a kis Csornay József is. A legfiatalabb bátyjának, aki várt rá, nemet intett. A legfiatalabb bátyja – aki közigazgatási gyakornok volt a vármegyén – erre összeráncolta a homlokát és a maga részéről igent intett. A kis Csornay ennek következtében azután megállott egy sarokban és nyugodt érdeklődéssel várta a fejleményeket, a nagy Csornay pedig belefúrta magát a tömegbe. Lassan és nehezen haladt előre, mert a tömeg igen sűrü volt, de a haladása mégis biztos és egyirányu volt; mint egy szép frakkos árbóc, ingott a felé a tájék felé, ahol az Árkay Jenő mosolygó feje volt látható. Soká tartott, amíg ideért. Amikor azután ideért, akkor az események gyorsan követték egymást. Amennyire utólag meg lehetett állapítani, ez történt.

A frakkos árbóc kikötött annál a kis szigetnél, amelyen Árkay állott és jól irányított lépéssel rálépett az Árkay Jenő lakkcipőjére. Árkay Jenő felszisszent, mire az árbóc megkérdezte, mi tetszik. Árkay Jenő erre felsőbbséges, de kínos mosollyal megmondta a nevét, abban a jól megalapozott hitben, hogy a bemutatkozás elintézi a kis ügyet. Ehelyett az történt, hogy az árbóc megmozdult és kijelentette, hogy csirkefogókkal nem fog kezet, majd amikor Árkay Jenő sápadtan kikérte magának ezt a hangot, felemelte rettentő medvetenyerét és szeliden arcul legyintette a sápadt pénzfejedelmet. Az egész ügy villámgyorsan zajlott le; illendő csendességben; mindössze tíz-húsz ember látta és húsz-harminc hallotta; és hogy öt perc múlva ujjongó kárörömmel vett róla tudomást az egész terem, arról a nagy Csornay nem tehetett. Ő a kaszinó egyik igazgatójától bocsánatot kérvén azért, hogy indulatain uralkodni nem tudott és néhány barátjának elmagyarázván indulatai okát, eltávozott a kaszinóból, mindössze azt a jogát tartván fenn, hogy a szintén távozó bankvezérrel három golyót váltson, és hogy az eredménytelen golyóváltások után átnyújtsa neki azt a minden parade-ot átvágó primvágást, amely a specialitása volt.

Árkay Jenő tehát megkapta ezt a szép primvágást és egy hétig boldog elégtétellel hurcolta vastag kötéssel ellátott fejét egész Budapesten át. Egy hét múlva azonban az öröme váratlanul elborult. Este történt, a pártkörben volt, miniszteri kézszorításokat fogadott, amikor egyszerre egy alacsony termetü, ideges és finom fejü fiatal urat vett észre, aki feléje tartott. Ez a fiatal úr a kis Csornay volt, aki bevezettette magát a klubba a számos marosmegyei képviselő közül az egyikkel, aki – természetesen – éppen úgy, mint a többi, atyjafia volt.

A kis Csornay József tehát udvarias mosolygással közeledett a hősies pénzfejedelem felé és összecsapta előtte a bokáját:

– Méltóságos uram, – mondta – csak a mély sajnálatomnak akarok kifejezést adni a felett, hogy a bátyám elragadtatta magát, és hogy az ügyet egyelőre ilyen módon kellett elintézni.

A hatalmas pénzember bekötött fejére utalt egy udvarias intéssel és ez intés jól esett volna a sebesültnek, ha egy kellemetlen szó meg nem ragadt volna a fülében:

– Egyelőre? Hogy érti ezt?

A kis Csornay válasz helyett megszólított egy öreg urat:

– Andor bátyám, szabad kérnem.

Odafordult Árkay Jenőhöz:

– Bocsánat egy percre, méltóságos uram, üzleti ügyem van.

Az egy perc nagyon hosszu lett. Az öreg úrral hosszasan tárgyalt és a hosszas tárgyalás alatt Árkaynak elég ideje volt felfedezni a teremben egy ismeretlen fiatalembert, aki aggasztóan hasonlított ahhoz a frakkos árbochoz, amellyel neki olyan kellemetlen találkozása volt. Elszoruló szívvel várta tehát a hosszu tárgyalás végét, és amikor a kis Csornay József végre felkelt és elbúcsúzott az öreg úrtól, ő hatolt oda hozzá.

– Szabad kérnem, – mondta szeretetreméltóan.

A kis Csornay Józsefet karonfogta és karonfogva sétálgatott vele fel és alá a teremben.

– És hát hogy is értette azt, hogy egyelőre?

A kis Csornay nyíltszívűen nézett a szemébe:

– Úgy, kérem, hogy én szerettem volna a dolgot üzleti módon elintézni. Nem sikerült. Tehát a bátyáim veszik a kezükbe a dolgot. Ők pedig úgyszólván semmi egyebek, csak úriemberek; természetes tehát, hogy nincs meg bennük az üzletember higgadtsága. Most János bátyám próbálkozik majd…

Árkay Jenő aggódó tekintetet vetett az egyelőre csendben meghúzódó szálfára.

– Talán a kedves bátyja? – kérdezte megilletődve.

– Igen, – felelte a kis Csornay könnyedén – harmadik aljegyző Maros vármegyénél.

Árkay megilletődve és elgondolkozva nézett végig a kétméteres aljegyzőn, habozott, azután gyorsan határozott. Előbb elmosolyodott és megkérdezte:

– És sok van még otthon ebből a fajtából?

– Oh, csak még két szolgabíró, – felelte a kis Csornay könnyedén.

Árkay Jenő azonban ekkor már bevonta egy sarokba:

– Tudja mit, beszélgessünk inkább mi arról a dologról. Üzletet üzletemberekkel szeretek lebonyolítani, nem úriemberekkel.

Ott a sarokban azután le is bonyolították az egész üzletet. A kis Csornay előnyös helyzetének tudatában irgalmatlannak és kérlelhetetlennek mutatkozott, miáltal teljes mértékben kivívta magának az Árkay Jenő elragadtatott elismerését; mikor a sarokból kijött, hogy a várakozó szálfának igent intsen, becses összeköttetése volt már a Földhitelbankkal, másnap vitte haza a családnak a pénzt, ezzel helyreállította a Csornay Péter hitét az erkölcsi világrendben és ez időtől fogva ő intézte a Csornay-család anyagi ügyeit, sőt úgyszólván egész földi sorsát.