Bécsi interieur.

Bécs utcáin éles tavaszi szellők fújtak; a három Scholz-fiú – mind a három az udvari színház zenekarának a tagja – kijött a színházból, fölgyűrte a gallérját és rosszkedvűen indult hazafelé. Otthon alázatosan, megtörten és szürkén jött elébük az anyjuk, átvette a köpönyegeiket, azután sietve indult a konyhába, hogy hozza nekik a vacsorát.

A három Scholz-fiú kedvetlenül és lesütött szemmel ült az asztalnál.

– Apa még nem jött haza? – kérdezte a foga között Rudolf.

– Nem. Még nem jött haza, – felelte sietve és alázatosan az anyja.

Rudolf szótlanul enni kezdett. Az anyja várt még egy ideig, de mint rendesen, senki se szólt hozzá és így lassan, hangtalanul és alázatosan visszalopózott a konyhába. A három fiú kedvetlenül és szótlanul evett; Ferenc azután végigsimította hosszúfürtös haját és fölsóhajtott:

– Én ezt ki nem bírom tovább.

Maximilian erre megrázta oroszlánsörényét és fájdalmasan zengő mély hangon így szólt:

– Én őket itthagyom.

– Tudok egy jó szobát, – szólt erre Rudolf, – a bástya mellett. Egy mézeskalácsosé a ház; szép lányai vannak.

– Oda elköltözünk, – mondta Maximilian.

Elgondolkozva ettek tovább. A vacsora a vége felé járt, amikor kint meghallották az apjuk hangját. Erre gyorsan befejezték a vacsorájukat, fölkerekedtek, átvonultak a maguk szobájába, pipára gyujtottak és ki-ki leheveredett a saját ágyára.

Az apjuk, Scholz nyugalmazott udvari ajtónálló, ezalatt lassan, de zajosan vonult be az ebédlőbe, A nyugalmazott udvari ajtónálló ezen az estén nagyon sokáig időzött barátai társaságában; barátai azt beszélték, hogy Párisban kitört a forradalom és mértéktelenül szidták Metternichet; ez szerfölött fölizgatta az egykori udvari ajtónállót, izgalmában még több boritalt fogyasztott, mint rendesen és mialatt az ebédlőasztalig eljutott, olyan csörömpölést vitt végbe, mint egy vértes-eskadron.

Mire az ebédlő-asztal mellett ült, a felesége már hozta a konyhából az ő számára is a vacsorát; a nyugalmazott udvari ajtónálló harsogva mégis így szólt:

– Azt szeretnéd te, ugy-e, Lizi, ha én éhen halnék. – De szeretnél te engem a föld alá tenni, te Lizi. – De hiába szeretnéd, Lizi, mert én teszlek téged a föld alá, mert meghalsz egyszer, ha addig élek is…

Az asszony reszketve és alázatosan rakta a vacsorát az asztalra.

– Reszketsz? – kérdezte erre harsányan az egykori udvari ajtónálló, – reszketsz? Akkor reszkettél volna. – De akkor csak bűnös tested reszketett a kéjvágytól; és céda lelked nem reszketett.

Az asszony remegve húzódott vissza az asztaltól és ki akart surranni a konyhába.

– Megállj! – kiáltott rá a nyugalmazott udvari ajtónálló.

Az asszony megállott. A nyugalmazott udvari ajtónálló evett és ivott, és közben néha megszólalt:

– Úgy látom, – mondta, – hogy imádkozol. Hiába imádkozol. A túlvilágon égni fogsz. De mielőtt elküldenélek a túlvilágra, előbb itt kell bűnhődnöd azért, mert hites uradat megcsaltad, oltár előtt tett esküdet megszegted, a házasság szentségét bemocskoltad. – Itt állni! Meg nem mozdulni! Huszonkét éve tart a bűnhődés; tíz év múlva elküldelek legfőbb bírád elé; de addig én büntetlek. Az én kezembe tette le a gondviselés a büntetést és én…

A másik szobában a három fiú nyugtalanul forgolódott az ágyán.

– Megint megüti, – szólt halkan Rudolf.

Maximilián mogorván vállat vont:

– Még mindig nem nyugodtál bele?

Ferenc sötéten nézett maga elé.

– Az az asszony, – mondta komoran, – aki a hitvesi hűséget megszegi, az bűnhődjék érte.

Maximiliánnak vonaglott a szája.

– Huszonkét esztendeje! – mondta sötéten. – Nagy idő. Sokat szenvedett, de…

– Mióta élünk, ezt látjuk, – mondta keserűen Rudolf.

– … de mi még tovább fogunk szenvedni a szégyentől, amelyet ránk hozott.

– Senki se tudja, – szólt dacosan Ferenc.

– Elég, ha mi tudjuk, – felelte komoran Maximilian.

Fölugrott az ágyról és háborgó indulattal járt ide-oda a szobában. Az ebédlőben a nyugalmazott udvari ajtónálló ezalatt befejezte a vacsoráját és nekikészült annak, hogy megveri a feleségét.

– Térdre előttem, – ordította, – térdre a megbántott férj előtt. Bevallod, hogy megcsaltál?

– Be, – lehelte reszketve az asszony.

– Hány emberrel csaltál meg?

– Eggyel. Esküszöm.

– Ki volt az az egy.

Az asszony halkan és ájuldozva megmondta. Maximilián remegve állott az ajtónál és egyszerre fölkapta oroszlánsörényes fejét. Sápadtan fordult oda fájdalmas, bosszús arcú testvéreihez:

– Hallottátok? – kérdezte lihegve, – milyen nevet mondott?

– Nem, – felelték a testvérei.

Maximilian sápadtan, gyorsan megmondta nekik. Rudolf és Ferenc fölugrott. Égő szemmel néztek össze és egy másodpercig mozdulatlanul, megrendülten állottak. Az ebédlőben lassan fölállott a nyugalmazott udvari ajtónálló és elégedetten és körülményesen készülődött neki a verésnek.

– No, ha ez volt az az egy, – ordította elégedetten, – akkor én téged most…

Fölemelte a karját. Az ajtó azonban ekkor fölvágódott és Maximilián rohant be rajta. A nyugalmazott udvari ajtónálló fölemelt karját egy dühös marok ragadta meg.

– Ne bántsa, – szólt kurtán Maximilián. – Elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló fölháborodva ordította:

– Erre tanítottalak benneteket? – kiáltotta méltatlankodva.

– Nem erre tanított, – mondta Maximilián, – de most már elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló ki akarta szabadítani a kezét és ütni akart, de Maximilián keményen fogta.

– Tulajdon apád ellen emeled föl a kezedet? – ordította fölháborodva a nyugalmazott ajtónálló. – Isten átka van azon a kézen… amelyet gyermek a szülő ellen fölemel…

– Hát akkor maga se bántsa őt.

– Ő az oltár előtt tett esküjét szegte meg…

– Eleget bűnhődött már érte, – mondta Rudolf.

– Küldte volna el, – szólt Ferenc haragosan. – De ha itt tartotta, ne kínozza.

A nyugalmazott ajtónálló mindenáron büntetni akart. Három fia erre megfogta, belódította a harmadik szobába és rázárta az ajtót. A nyugalmazott ajtónálló odabent két gyors rohamot intézett az ajtó ellen, azután végigfeküdt az ágyon és elaludt.

Az ebédlő közepén csendesen, könnyes szemmel és alázatosan simította le szoknyáját az asszony. Három fia zavarodottan állott körülötte.

– Üljön le… anyám, – szólalt meg végre zavart, mély hangon Maximilián.

– Üljön le közénk, – szólt Rudolf.

Ferenc elébetolta a széket. A főhelyre ültették az asztal mellé, azután ők is leültek. De egyelőre nem tudtak szólni. A három fiú anyja megvetésében nőtt föl; és most nehezen indultak meg a bizalmas és meleg szavak.

Az asszony szenvedő, ijedt szeme vizsgálódva járt egyik fiáról a másikra. A fiúk lesütötték a szemüket. Maximilián végre fölkapta oroszlánsörényes fejét és így szólt:

– Anyám… jól hallottam-e én, amit az elébb mondott…?

– Mit?

– Azt a nevet… Hogy ki volt az a férfi, akivel –? Ki volt?

Az asszony fáradt pillái ráereszkedtek könnyes szemére.

– Beethoven, – mondta halkan.

A három fiú megrendülve nézett össze.

– Melyik Beethoven? – kérdezte halkan, kiszáradó torokkal és elcsukló nyelvvel Maximilián.

Az asszony fölemelte hervadt szempilláit szenvedő szeméről és halkan felelte:

– Hiszen csak egy volt.

– Ludwig van Beethoven? – kérdezte Maximilián reszketve.

– Ludwig van Beethoven, – felelte az anyja. – Mikor egy házban laktunk… Hiszen azért neveltettelek fiam, benneteket zenére.

A szobában csend volt. A három fiú megrendülve hallgatott. Azután közelebb húzódtak az anyjukhoz, óvatosan megsímogatták a ruháját és Rudolf meghatott és olvadó hangon így szólt:

– Anyám, beszélje el…!

– Beszéljen róla, – mondta Ferenc.

Maximilián összevont szemöldökkel, gyöngéden bólintott. Az asszony végignézett rajtuk; azután elnézett a messzeségbe és fáradt szeme lassan megmelegedett. Halkan beszélni kezdett és a három zenész visszafojtott lélekzettel, szomjasan, áhítattal és megindultan hallgatta.