Betörés.

Az asszony sokáig bámul bele a könyvbe, amelyet olvasatlanul tart a kezében; azután ránéz az órára, látja, hogy éjfél felé jár az idő, sóhajt egyet és szomorúan vetkőzni kezd. Vetkőzés közben hirtelen megáll, mert furcsa zajt hall az ablak felől. Odafordul. A széles, nagy ablaktáblák reccsenve nyílnak szét és már a sötét függönyöket is szétnyitja az, aki az ablaktáblákat benyomta: egy harmincötéves, elszánt arcú, de mosolygó szemü férfi.

Az asszony (megdermedve bámul rá).

A férfi (nyugodtan hajtja be maga mögött az ablaktáblákat, nyugodtan húzza össze maga mögött a függönyt és kötekedő arccal lép előre néhányat).

Az asszony (felocsudott; halkan sikolt egyet és a csengő után nyul).

A férfi (villámgyorsan csap rá a kezére és akármennyire is iparkodik gyöngéd lenni, kénytelen keményen megmarkolni a csuklóját, hogy az izmos női kezet féken tartsa).

Az asszony (fájdalomtól sziszegve): Eressze el a kezemet.

A férfi: Ha megigéri, hogy nem csenget. Ha csak annyit tesz meg, hogy elvonul a csengő és az ajtó közelségéből.

Az asszony (fogcsikorgatva): Nem!…

A férfi: Akkor kénytelen vagyok a kezét fogva tartani. Sőt bejelentem, hogy ha kiabálni akarna, kénytelen volnék… a száját betömni.

Az asszony (magánkívül): Aljasság.

A férfi: Az.

Az asszony: Becstelenség!

A férfi: Az. Becstelenség, gyávaság; hitványság.

Az asszony (dühtől kábultan mered rá).

A férfi (ismétli, megerősíti): Az. Az. Gyávaság, gazság!… De az egyetlen mód, amely célra vezet.

Az asszony (magánkívül): Nagyon téved, rendkivül ostobán téved, ha azt hiszi, hogv a célját így el fogja érni, hogy a célját egyáltalában valaha még eléri. (Önkéntelenül lassan kioldja a csuklóját a férfi szorításából és eltávolodik a csengő és az ajtó közeléből.)

A férfi (elégedetten): Távolabbi célokról egyelőre nincs szó. Egyelőre arról van szó, hogy ott, ahol most van, megmaradjon… (az asszony megmozdul) maradjon ott! (az asszony megáll)… és engem csendben meghallgasson.

Az asszony (dacos és megvető arccal jelzi, hogy ezentúl csak hallgatással fog válaszolni).

A férfi (egy halk, úgyszólván belső mosolygással veszi tudomásul ezt az elhatározást; leül és egy mozdulattal szeretetreméltóan invitálja kényelmes elhelyezkedésre az asszonyt is): Igen… hm… egyelőre csak arról van szó, hogy ne dobasson ki. Mert az azután tulságosan nevetséges volna. „Pincér, – dobja ki innen a férjemet.“ – Nem, elég volt az, hogy eddig hiába jelentkeztem magánál kihallgatásra, és hogy amikor legutóbb tüntetően beüzentem: mondják meg a nagyságos asszonynak, hogy a férje van itt, – magának volt szíve akkor is elküldeni, úgy, hogy a pincér vigyorogva jött ki: „A nagyságos asszony a férjét sem fogadhatja“. – Ebből elég volt.

Az asszony (konokul hallgat).

A férfi: Hm… szóval ebből elég volt. (Gondol egyet és ő is elkezd – egy belső mosolygással – hallgatni.)

(Hosszú hallgatás.)

Az asszony (feléje fordítja hideg és megvető arcát).

A férfi (nyugodtan, kényelmesen hallgat).

Az asszony (idegesen, türelmetlenül néz rá).

A férfi (hallgat).

Az asszony (megbotránkozva): Hát mit akar tőlem voltaképpen?

A férfi (ragyogó, kötekedő jókedv villan át az arcán; az ajkán majdnem kipattan a felelete; de azután meggondolja a dolgot és ismét hallgat).

Az asszony (felháborodva): Hát mit akar tőlem voltaképpen? (Hallgatás. Megvetően, de szelidebben.) Hát kérem: mit akar tőlem voltaképpen?

A férfi (feláll; szembe néz vele; nagyon nyugodtan, lassan átmelegedő hangon): Én magát… drágaságom, kedvességem, életem egyetlen igazi, első és utolsó szerelme… kétszer hozzám esketett, haragos és bánatos feleségem… én magát…

Az asszony (remegve áll lesben, mint egy haragos párduc): Maga engem?…

A férfi:… én magát… megint el akarom csábítani.

Az asszony (felszisszen. A párduc lecsapott): Hah!… Elbizakodott tökfilkó.

A férfi (nagyon filozófusan): Tökfilkó is… elbizakodott is… nézzük csak, nézzük csak… Valóban olyan mértéktelen elbizakodottság ez, mint amilyennek maga ebben a haragos másodpercben látja? Nézzük csak…

Az asszony (a nyugodt hang sérti, ingerli, felbőszíti): Ne nézzünk semmit. Én… magával együtt semmit többé nézni nem akarok. Menjen el.

A férfi (nyugodtan megrázza a fejét).

Az asszony (magánkívül): Takarodjék innen.

A férfi (rázza a fejét).

Az asszony (felindultan siet a csengő felé).

A férfi (megragadja a kezét).

Az asszony (kiáltani akar).

A férfi (válaszol a mozdulatára):… akkor kénytelen lennék… betömni a száját.

Az asszony (mélyen megbántva összecsuklik, tántorogva megy egy székhez, ráomlik és zokogni kezd).

A férfi (megáll mellette; nagyon gyöngéden, felsőbbséges megindultsággal néz le rá; előbb engedi, hogy bőségesen kizokogja azt a fájdalomhullámot, amely a szívét elöntötte; azután halkan beszélni kezd): Mindez: brutális. Fájó keménység. Irgalmatlanság. Komiszság. Nekem is fáj. – De szükség van rá.

Az asszony (halkan sír): Miért?

A férfi: Azért drágaságom, hogy maga is belássa, amit én már beláttam: hogy maga tőlem el nem szakadhat, hogy maga – ha még olyan sértő módon hagy is ott, és ha még olyan megalázóan bánik is velem – az enyém, hogy nekem, igenis, lihegve kell maga után szaladnom, de hogy magának azután vissza kell hozzám térnie.

Az asszony (könnyek között): Most nem térek vissza.

A férfi (gyöngéden): Dehogy nem… nézze, szívem: háromszor tért vissza, miért ne térne vissza negyedszer?

Az asszony (szepegve, keserűen): Éppen azért, mert negyedszer is megcsalt.

A férfi (nem hallja meg az ellenvetést): Kétszer úgy hagyott ott, hogy haraggal, bántó és keserű szavakkal váltunk el egymástól, hogy hetekig tartott, amíg bennem feltámadt az a meggyőződés, hogy nemcsak szeretem magát, – azt mindig tudtam – hanem, hogy minden megaláztatást el kell tűrnöm azért, hogy visszahódítsam. Minden megalázást eltűrtem. Magának hetekig könyörögtem. Magát visszahódítottam.

Az asszony (a könnyeibe merül): Ostoba voltam.

A férfi (folytatja a kis előadását): Harmadszorra szó nélkül otthagyott és beadta ellenem a válókeresetet. Elváltunk. A vége azonban mi lett?…

Az asszony (kétségbeesve szorítja ökölbe a kezét).

A férfi: A vége az lett, hogy félév mulva láttam, hogy maga nélkül nem tudok élni. És minthogy maga is látta, hogy nélkülem nem tud élni…

Az asszony: Nem igaz.

A férfi:… nem tud boldogan élni, és minthogy én ezt hetekig minden nap újra meg újra elmondtam magának, minthogy olyan forró szerelemmel udvaroltam magának, amilyenre ember csak képes, végül… egy gyönyörü és felejthetetlen éjszakán… elcsábítottam magát.

Az asszony (fel akar pattanni): Tapintatlanság, hogy…

A férfi (nem hallja meg ezt a szemrehányást; nagyon nyugodtan): Mit volt mit tenni: ezután újra megesküdtünk. Másodszor esküdött nekem hűséget. És másodszor is megszegte.

Az asszony (villogó szemmel ugrik fel): Oh, a maga vakmerősége igazán határtalan. Én szegtem meg a hűséget? Ki volt az, aki engem… nem másodszor: negyedszer csalt meg a legarcátlanabbul, a legvakmerőbben, nem is egyszer, többször, a legjobb barátnőmmel is, amíg végre… megint kinyilt a szemem és… (Hidegen.) Ötödször nem megyek vissza magához.

A férfi: De igen.

Az asszony: Nem! Nem! Nem!

A férfi (gyöngéden): De igen… igen… igen… Csak nem hitte, hogy én engedem ezt az életet élnie… bánatosan, egyedül, hitvány hotelszobákban…

Az asszony (fenyegetően): Nem leszek én sokáig egyedül.

A férfi: De igen. Mindig egyedül lesz. Ne hitegesse magát: soha maga mást nem fog szeretni. Amint nem tudta beváltani azt a fenyegetését, hogy… nevetséges!… hogy majd visszaadja nekem a kölcsönt, amint ezt a fenyegetését nem tudta beváltani, mert nem tud csalni, mert drága, tiszta és becsületes asszony, – éppen úgy nem tud soha máshoz férjhez menni, mert… mert hűségre született. Engem szeret. És hűséges. Nem tehet róla.

Az asszony: És maga?

A férfi: Én nem vagyok… hűséges. Én sem tehetek róla. De magát szeretem, csak magát szeretem; és maga ezért visszajön hozzám.

Az asszony: Nem. Nem. (Keserűen.) Hogy egy év mulva megint jöjjön a fájdalom, a csalódás, a keserűség, a megalázottság? Nem.

A férfi: De igen. Mert gondolja meg, hogy előbb jön a szeretet, a szerelem, a mámor és az összeolvadás… jönnek azok a felejthetetlen napok, drága hetek és édes hónapok, amelyek a maga bocsánatát követik… (Mosolyogva.) Újra fiatal házaspár vagyunk: új nászúton, új mézeshetekben, egy fiatal házasság édes első hónapjaiban, – nem éri ez meg azt… akármit, ami utána jön?

Az asszony (bágyadtan): Nem.

A férfi: De igen. Ha az ilyen… megszakítások nem jönnének maguktól, akkor rendezni kellene őket. Ha a házastársaknak eszük volna, időről-időre megszakítanák egy-egy nagy haraggal a házaséletüket, hogy azután megint örülhessenek neki. A házasság csak így marad édes és friss. (Nagyon melegen.) Gondoljon arra, milyen jó lesz most együtt élni… milyen bizalmas, milyen meleg, milyen forró… (Megfogja a kezét.) Ne habozzék, édes, drága, egyetlen szerelmem… soha ilyen lángoló vágyódással nem vágyódtam maga után… soha ilyen végleges és örök odaadást nem éreztem maga iránt… Menyasszonyom… (A dereka után nyul.)

Az asszony (bágyadtan): Azt igérje meg legalább, hogy nem csal meg többet.

A férfi (megölelte): Nem igérem. Semmit sem igérek. (Az ajkát keresi.)

Az asszony (fel akar lázadni; de a lázadása bágyadt): Akkor… takarodjék…

A férfi: Nem. Hiszen… nem is… engednél már… Nem is engednél… úgy-e nem?…

Az asszony (nem válaszol, de az ajkát átengedi egy hosszú, hosszú csóknak).