A millió.

… Ott történt az is, – beszélte a német báró – hogy ugyanannál a tűznél gyújtottunk pipára, amellyel éppen akkor egy kerek milliót hamvasztottunk volt el. De értsük meg: egy milliót dollárban, nem márkában vagy koronában. Márkában négy milliót. Koronában ötöt.

Hogy történt? Igy. – Az akkori elnök egészen szokatlanul alávaló csirkefogó volt. – Mert hogy a köztársaság elnöke lop, az rendben van. Hogy az országból elad egy-két darabot, – na, bele lehet nyugodni. Elég marad még az utódának is. De hogy olcsón adja el, azt nem lehet tűrni. Ha ostobán lop, azért meg kell büntetni.

No! – és ez egészen ostobán lopott. Az országot olyan odaadással árúsította, hogy a yankeek egészen vérszemet kaptak és már egészen hihetetlenül olcsó árakat kínáltak. Mink ezért végre nem haragudtunk volna; de a szamár egészen a yankeek zsoldjába adta magát, és mi hiába kináltunk többet: mindent a yankee kapott meg. Egy szép juniusi napon megkapta az állami bányákat is. Valamennyit. Potom áron.

Ez végét szakította a türelmünknek. Gyorsan összeszövetkeztünk a nemzeti purifikáció pártjával és másnap kitört a forradalom! Én tábornok lettem, mert otthon tartalékos hadnagy voltam. Az elnök csapatainak egy nagy része rögtön átpártolt hozzánk, a másik részével három napig verekedtünk. Az ide-oda lövöldözés megölt vagy harminc katonát és vagy ötven kíváncsi fővárosi polgárt; erre a harmadik napon az elnök megmaradt csapatai is átpártoltak hozzánk és az elnök megadta magát. Főbe nem lehetett lőni, mert az Egyesült-Államok követe tiltakozott a főbelövés ellen, de harmadnapra ugy esett, hogy öt-hat híve megpróbálta megszöktetni a börtönből; ekkor lövöldözés támadt; és egy eltévedt golyó természetesen őt érte.

Igy helyreállván a nyugalom és győzedelmeskedvén a nemzeti purifikáció, mi természetesen rögtön megvásároltuk az új elnököt, és sikerült is vele a bányákra nézve egy igen tisztességes szerződést kötnünk. Annak, hogy a bányák birtokába jussunk, más akadálya nem is volt, csak az előbbi szerződés.

No, – a szerződés magában nem lett volna még akadály; az igazi baj az volt, hogy a yankee természetesen a követe oltalma alá helyezte a szerződését és hogy a követ az Egyesült-Államok hadihajóival fenyegetődzött, hogy ha a szerződés be nem tartatik. Világos volt, hogy a szerződést tehát megszegni nem lehet. Csak kijátszani.

Az elnök – meg kell mondani – nagyon tisztességes, derék ember volt. Mindent megtett a szerződés kijátszására. Órák hosszat bujtuk együtt a szerződés szövevényes és csaló pontjait, és bár a csalás mindenütt a yankee javára szolgált, mégis egy csomó példás szekaturát találtunk ki. Kevésbbé szívós emberek régen megugrottak volna. De a yankee minden hájjal meg volt kenve és nagyon is jól tudta, miről van szó az ő számára. Állta a szekaturát, sőt kezdte az egész kicserélt hivatalnoki kar legfontosabb tagjait megvesztegetni. Erős volt a gyanunk, hogy a rendőrfőnök máris a zsoldjában van.

Az ügyünk így kezdett rosszul állni és a tisztességes, derék elnök szinte vigasztalhatatlan volt. Az ügyünket egészen kétségbeesett és elveszett ügynek látta, és én már nem mertem tőle nagy tevékenységet kívánni, mert attól tartottam, hogy inkább menti majd ami menthető és átpártol a yankeehez. Belenyugodtam abba, hogy utolsó kívánság gyanánt váratlanul azt közli a yankeevel, hogy az első milliós részletet, – amellyel a bányák birtokbavétele jár és amelynek nemfizetése természetesen megsemmisíti az egész szerződést – mondom, ennek az első milliónak a lefizetését váratlanul készpénzben fogja kívánni. Váltó nem fogadtatik el, csekk nem érvényes, átutalás nem gilt, – tessék készpénzben fizetni. Aranyban vagy aranyat érő bankjegyben.

Ezt a kívánságot, amelyre a szerződés jogot adott, természetes és nyájas hangú értesítésben julius huszonkilencedikén közölte tiszteletreméltó elnökünk a yankeevel. A lefizetés utolsó határideje pedig augusztus elsejének délutáni öt órája. Lehetetlen volt, hogy ekkorra itt legyen a pénz.

Lehetetlennek tartották a yankeek is. A helyi piacon ennyi aranyat három hónap alatt sem lehetett felhajtani, nem hogy három nap alatt; az odavaló bankjegyek pedig inkább pléhértéküek voltak, mint aranyértékűek. Odaát a Columbia Trust Companynál tehát örvendetes tombolás támadt. – Hogy a kívánságról nem lehet eldönteni, gazságnak nagyobb-e, vagy ostobaságnak. – Hogy a világ ilyen szemtelen szamárságot még nem hallott, és hogy mit gondol az elnök, ők talán ülnek a pénzen, ahelyett hogy kamatoztatnák. – Végül a hadihajókkal fenyegetőztek. – Az elnök nyájas volt, de fenséges és rendületlen, mint egy római szenátor; mink pedig már-már leittuk magunkat örömünkben.

Jól tettük azonban, hogy ezzel a győzelmi torral még vártunk, mert a yankee minden hájjal meg volt kenve és még szolgált nekünk egy kis meglepetéssel. Mink láttuk, hogy a Trust emberei nagy sebbel-lobbal kieveznek a kis amerikai hajórajhoz, amely a kikötőben állomásozott, azt is láttuk, hogy hevesen tárgyalnak és buzgón whiskyznek az admirálissal, azt is láttuk, hogy a leggyorsabb cirkálójuk befüt és kigőzöl a tengerre, de ezen csak nevettünk. – Mire az Newyorkból visszajön!

Nevettünk rajta. Rosszul tettük. A yankee tudniillik azt csinálta, hogy hosszú táviratot küldött a milliójáért Newyorkba és a cirkálót elébe küldte a milliónak. Newyorkban a Trust még aznap este különvonatot füttetett a millió számára. A különvonat útjából félrerugdostak minden vonatot, – könnyen tehették, a vasút is az övék volt – és úgy vágtattak le vele a tengerhez, hogy rikordot teremtettek. Harmincadikán este lent volt a millió a tengernél. Éjféltájban megérkezett érte a cirkáló; átvette; azután rögtön visszafordult és elsején hajnalban ott volt nálunk.

Mink elsején reggel már arra a hirre ébredtünk, hogy itt a millió. Az egész város tele volt ezzel a hirrel. A yankee természetesen parádézott a rikordjaival és hencegett az eszével és a hatalmával; és a város nem habozott teljes elismeréssel adózni neki. Ami igaz, az igaz. A yankee mégis csak kemény legény. A yankee délelőtt tíz órára olyan népszerü volt a városban, hogy amikor a milliót a hajóról áthozták a Columbia Trust Company boltjába, a kocsi és a fegyveresek, akik kísérték, minden sarkon éljeneket kaptak. Az éljenzésből heves tüntetés lett volna, ha néhány hazafi, akit mi gyorsan megbíztunk vele, nem kiabálja bele minden éljenzésbe:

– Le a korrupcióval! Éljen a nemzeti purifikáció! Vesszen a yankee-zsarnokság!

A tüntetés így elmaradt. A helyzetünk nélküle is elég sivár volt. Az emberek egyszerüen kinevettek bennünket, és az elnöki palotából is rossz hírek jöttek. Az elnök ingadozott. Ő jól ismerte az ő lelkes honfitársait; tudta, hogy a szívüket most egészen meghódította a yankee és tudta, hogy azok a hazafiak, akik a korrupció és a yankee-zsarnokság ellen tüntetnek, tőlük kapják a napidijakat. Ingadozott tehát és el lehettünk rá készülve, hogy az utolsó órában, ha már a becsület elveszett, megmenti legalább azt a pénzt, amelyet a yankeetől a teljes barátságért végre is minden percben kaphatott.

A yankee ezenközben nem sietett. Délután öt órakor kellett a milliót az állampénztárba befizetnie, a befizetéssel tehát várt. Élvezte a diadalát. Élvezte; és hogy egészen kiélvezze és hogy a nemzeti purifikáció hiveit teljesen elhallgattassa, délelőtt tizenegy óra tájban eszébe jutott, hogy parádézni fog külön még a milliójával is. Volt nekik, amint mondtam, egy boltjuk az Amerigo Vespucci-utcán; egy kis bódé, egy álbank, amely arra szolgált, hogy időről-időre fedezze azt, ami fedezni valójuk volt. Ennek volt egy ablaka, ebbe az ablakba tizenegy óra tájban egyszerüen kirakták a milliót. Ezer darab ezer dolláros bankjegyet. Az ablak előtt erős, nagy vasrács volt, – mert azt a pár aranyat és néhány szegény bankót is jól kellett őrízni, amely rendesen ott aszalódott az ablakban – az ablak előtt ott volt tehát a vasrács, kiállítottak még egy féltucat fegyverest, bent készen álltak rá, hogy váratlan roham esetére rögtön bevegyék a milliót és elhelyezzék a páncélszekrényükbe, amelyet dinamittal sem lehetett volna felrobbantani, – de ezek mellett az elővigyázatossági intézkedések mellett nyugodtan, gőgösen, egyszerűen kirakták az ablakukba a milliót.

Nem csalódtak. Negyedóra mulva százezer ember tódult a millió megtekintésére. Az utcán minden közlekedés megakadt és a szemközt lévő ablakokat öt-öt percnyi időre – egy jó messzelátóval együtt – pénzért adták ki. És ami ennél még rosszabb volt: a tömeget a millió teljesen meghódította. Időről-időre lelkesen megéljenezték a milliót, és azokat a hazafiakat, akik a korrupció ellen akartak tüntetni, egyszerüen megverték azzal a kiáltással, hogy a mi zsoldunkban vannak.

Így érkezett el a dél és mink vérző orral ültünk együtt. – Teljesen tehetetlenek vagyunk. – És az idő mulik. – Ezt a partiet egészen elvesztettük. Gyerünk haza, – mondtam – és szégyeljük magunkat otthon, mindenki külön-külön.

A többiek szomorúan bólogattak és elcsüggedten már-már indultunk, amikor egyszerre felugrott, mintha felrobbant volna, egy magyar mérnökünk:

– Megállj, – mondta – én talán tudok még valamit.

– Mi az? – kérdeztem reménytelenül.

– Várjatok itt rám, előbb kimegyek a bányába.

– A bányába? Te talán alagútat akarsz furni a Trusték alá.

Kinevettük, de ő makacsul ismételte, hogy várjuk meg, amíg visszajön. – Mondja meg legalább, mit akar csinálni. – Nem mondja meg.

Kiment, lóra ült és elvágtatott. Kedvetlenül vártunk rá. Egy óra mulva eszeveszett galoppal jött vissza. A lováról szakadt a tajték. Ő leugrott a remegő lábú lóról és felrohant hozzánk. A hóna alatt hurcolt valamit. Bent lihegve állott meg előttem.

– No, – mondtam neki kételkedve, – mit fogsz most csinálni?

– Most, – felelte lihegve – most… én… elégetem a milliójukat.

Elővette a hóna alól a csomagját és kibontotta. Két erős gyújtótükör volt benne. Egyszerre megértettünk mindent. Az egész társaság mozgásba jött, felzúdult, kiabált, hadonászott.

Nagynehezen lecsillapítottam őket, megállapodtunk a teendőkben és elindultunk a Vespucci-utca felé. Az utcába, amint vártuk is, nem lehetett bejutni. Ezuttal nagyon helyeseltük a dolgot: amíg ez a tömeg itt van, addig helyén van a mi milliónk is. – Az a ház, amelybe be akartunk jutni, szemben volt a Trust bódéjával: Vespucci-utca 27., egy emelete van, lent a földszinten nagy cukorraktár, az emeleten a tulajdonos lakik. – Hátulról kerültünk be a házba és pedig úgy, hogy egy szomszéd ház első emeletéről rámásztunk a magas kőfalra, amely hátulról bekerítette a házat és onnan leugráltunk az udvarra.

Ugrálás közben megzavart bennünket egy magas, barna ember. Revolverrel a kezében rohant ki a házból:

– Fel a kézzel – ordította. – Ki innen. Az ablak nem kiadó.

– Száz dollár – mondtam én neki.

A mesztic leeresztette a revolverét és gondolkozni kezdett. Azután végignézett rajtunk, megismert bennünket, elmosolyodott és megrázta a fejét. Tudta, hogy többet is kaphat.

– Ötszáz dollár – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Ezer.

Megrázta a fejét.

– Mennyiért eladó ez a viskó? – kérdeztem erre.

– Százezer dollár.

Haboztam. Már majdnem megadtam a százezret, amikor ránéztem egyik társamra, aki csendesen intett a fejével és egy szelid tekintettel a revolverére utalt.

– Ötvenezret adok érte, – mondtam – és jó lesz elfogadni, mert máskülönben olcsóbban szerezzük meg.

Ekkor már mindnyájunk kezében ott volt a revolver. A mesztic értelmes ember volt és egy-két másodpercnyi habozás után eladta nekünk ötvenezer dollárért a házat.

– Ürítse ki a házat – kommandiroztuk neki.

Az üzletben nem volt senki; az emeletről egy perc mulva sietve jött le az egész család és ment ki a kinyitott hátsó ajtón. A mesztic könyörgött, hadd nézze végig, ami történni fog. De kirugtuk.

Felmentünk az első emeletre és kinéztünk az ablakon. Az utca még mindig úgy tele volt emberrel, hogy az ablakból csak emberre lehetett volna ugrani, kőre nem. A tömeg lassan mozgott előre a dühödt és tüzes napsütésben. Balról egyre áradt a tömeg, teleszítta magát a millió látványával, azután elcsurgott jobb felé.

A millió ott feküdt az ablakban; két csomóban; széles acél lapon, amelynek hátsó részét kissé felemelték, hogy a pénzt a tömeg jól láthassa. Két csomóban ott feküdt a millió; ötszáz darab ezer dolláros az egyik csomóban, ötszáz a másikban; nem volt rajta semmi különös és mögötte ott pöfékeltek a Trust emberei.

Megelégedéssel szemléltük őket. Valóban, mondtuk, érthető, hogy ki akarják élvezni ezt a látványt. Ami igaz, az igaz. Ügyesen dolgoztak.

Erre aztán mi is munkához láttunk. Sietnünk kellett, mert a nap készült lebujni a szemközt lévő házak mögé és mert éltünk a gyanuperrel, hogy a mesztic egyenesen a yankeehez siet.

Munkához láttunk tehát. Az egész dolog nagyon rövid ideig tartott. Két tükörrel dolgoztunk, hogy mind a két bankócsomóval végezhessünk, bár az egyik is elég lett volna. De mi tiszta munkát akartunk végezni. A két tükröt tehát két mérnökünk vezényszóra beállította. A tükrök benyelték magukba az augusztusi nap egész dühösen égő tüzét és villogva, szinte süvöltve gyűjtötték össze egy gyújtópontba. A két vakító fényességü, lángolóan fehér kis gyújtópont ide-oda ingadozott egy-két másodpercig, azután mind a kettő megállapodott. A fiúk úgy céloztak, mintha fegyverből lőttek volna.

A két vakító fehér gyújtópont tehát ingadozott egy-két másodpercig, aztán mint egy-egy gyémántkarika rászállott a két bankócsomó közepére. A gyémántkarika újabb két másodpercig ott pihent a színes bankótömegen; a felséges nap összefogott tüze süvítve áradt rá a papirhalomra, és a harmadik másodpercben – százezer ember feje fölött, a yankee tulajdon szeme előtt – már fel is gyújtottuk a millióját. A tömeg még észre sem vette, hogy történik valami, csak a szemét bántotta a célját kereső gyújtópont nagy fényessége; a yankee csak arra ért rá, hogy gyanakodni kezdjen és nyugtalanul felugráljon, – a bankócsomó szintelen lánggal már fel is lobbant és, az erős napfényben szinte láthatatlanul, már el is égett. A tükröt még működésben hagytuk, – tíz másodperc mulva már csak hamu lesz odaát.

Ekkor nyugodtan odaléptünk a gyujtótükrök mellé, a fénysugáron meggyújtottuk a pipánkat, és csendesen elmentünk. Mire leértünk, már hangzott mögöttünk a dördülés, – néhány petárdával szeliden felrobbantottuk a szobát. Embernek? – nem, embernek semmi baja sem történt, mi csak a tükreinket akartuk elpusztítani és azt akartuk, hogy ha tárgyalásra kerül a sor, a következőket bizonyíthassuk: 1. a millió magától gyulladt meg, mert ostobán kitették a kirakatba, 2. nem mink gyújtottuk fel, 3. nem is gyújthattuk fel, mert a szoba, amelyből a gyújtás állítólag történt, a meggyulladás előtt robbant fel.

Ezt bizonyítottuk volna, de tárgyalásra nem került a sor. A yanke teljesen le volt gázolva; a nemzeti purifikáció felülkerekedett s hallatlanul népszerüek voltunk, minthogy a yankeet ilyen kegyetlenül lefőztük; derék elnökünk férfias kitartással állt mellettünk; az állami bányákat mi kaptuk meg és a vizsgálatot beszüntették, mert a nyomozás semmi olyat nem eredményezett, amiből joggal lehetett volna arra következtetni, hogy bűncselekmény történt.