II.

Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány – Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte:

– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi, tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a hugát… eredj no…

Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan, halkan, sötéten feleli:

– Rám kell bízni.