Zsalud Sámuel.

A vicinális vonat megállott és Zsalud Sámuel szíve megdobbant a büszkeségtől. Egy második osztályu fülke ajtajában elegáns fiatal kisasszony jelent meg és ez a karcsu és finom úri leány az ő leánya volt: Zsalud Irénke, az angol kisasszonyok felsőbb lányiskolájának végzett növendéke, Egerből a szülői házba visszatérő úri hajadon, művelt és vagyonos eladó lány. Zsalud Sámuel lesegítette a lányát a magas lépcsőről, tartózkodóan megölelte, azután kísérte kifelé. Az állomás épülete előtt ott állott a kocsi; még nem hintó, mert ez még nem illette meg Zsalud Sámuelt, – hintón talán csak a lánya járhat majd a kúnszállási érzékenység sérelme nélkül – tehát nem hintó még, hanem azért már úri, könnyü, sárga kocsi, két lóval, kalapot billentő kocsissal a bakon. Zsaludék felültek, a kocsi elindult. Apa és lánya beszélgetett.

Zsalud Sámuel fekete kabátban volt. Ünnepi, fekete ruháját vette fel mindig, ha valahol dolga után járt és az állomáshoz való kirándulás különösen kötelezőnek tüntette fel a fekete ruhát. Zsalud Irénke könnyü, nyári batisztruhát hordott, egy kicsit túlságosan dús díszítéssel.

– Kedves lányom, – mondta Zsalud Sámuel a jegenyesor elején – hazatérsz a szülői házba.

– Igen, apa. Milyen nagyszerü.

Ez a könnyed hang nem volt kedvére Zsalud Sámuelnek; a fekete ruhában kiegyenesedett a kocsin, elhallgatott és méltóságossá vált. Erre a lánya is hallgatott. Zsalud Sámuel azonban túlságosan tele volt büszkeséggel és túlságosan sok szeretettel foglalkozott egy gondolattal, semhogy sokáig hallgatni tudott volna. A jegenyesor végén megszólalt tehát:

– Ha életedet oda akarod fűzni egy szeretett férfi életéhez, válogathatsz a társadalom legjobb elemeiben.

Ez a közlés már érdekelte Zsalud Irénkét, aki felelevenedve kezdett kérdezősködni azután, Csányi Tóni itthon van-e már és a Koltai-fiút nem helyezte-e át a főispán. Zsalud Sámuel nagy elégedettséggel látta, hogy lányának érdeklődése a társadalom legjobb elemeit keresi fel és örömmel válaszolt minden kérdésre. A lelkes kérdezés azonban lassanként akadozni kezdett és valami közelgő veszedelem érzésétől elsötétedtek a derült válaszok is. Apa és lánya körül ott libegett és végül leszállt, lecsapott egy kikerülhetetlen, elháríthatatlan és kényelmetlen kérdés. Hosszabb hallgatás előzte meg és a kocsi bekanyarodott az utcába, már szinte ott volt a ház előtt, mikor Irénke suttogva, gyorsan, szégyenkezve kimondta:

– A műhely megvan még?

Zsalud Sámuel a fekete ruhában olyan méltóságosra fújta fel magát, amint csak tudta, és fenséges volt a hangja, amikor válaszolt:

– Megvan. Mert jegyezd meg, lányom, az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke felhúzta az orrát, de a nézeteltérések tisztázására már nem került a sor, mert a kocsi megérkezett és behajtott az udvarra. Az udvart kis kerítés választotta két részre; az egyik rész egy széles gangu, úri ház kertes tiszta udvara volt, a másik rész a műhelyhez tartozott. A műhely előtt ott állott egy kopott eperfa; az eperfa alatt asztal, az asztal mellett négy legény, négy inas. Dél volt. Ebédeltek.

Irénke egy kelletlen pillantást vetett rájuk és alig biccentett a fejével, amikor köszöntek neki. Zsalud Sámuel egyáltalában nem fogadta a köszönésüket. Irénkével bement a házba, bent rögtön leült a terített asztalhoz és komoran várta Irénkét, aki gyorsan tett-vett, rakosgatott és rendezgetett még a lakásban. Zsalud Sámuelt komor és nehéz gondolatok gyötörték.

– Az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Zsalud Sámuel kora ifjúságában megtanulta és azóta sok százszor elmondta már ezt az igazságot; az iparos kör elnöki székében, magánbeszélgetésekben, sőt néhányszor az úri kaszinóban is, ahová két évvel ezelőtt felvették. Elmondta minden lehetséges alkalommal, – fekete ruhában, dülledt méltósággal – de a helyzet az volt, hogy a nagy igazságot, az egész fondámentumot lelkében már régen elárulta. Zsalud Sámuelnek volt egy féltve őrzött titka: szégyelte a mesterségét, útálta az egész cipészi ipart; nagy lelki tusákat vívott, ne adja-e fel egészen a mesterséget és ket évvel ezelőtt, mikor az úri kaszinóba felvették, meg is ígérte Irénkének, hogy nemsokára bezárja a műhelyt. Kiderült azonban, hogy az úri kaszinóban éppen azért bántak jól vele, mert az iparosok vezérét látták benne, kiderült, hogy az iparos kör elnöki székét ott kellene hagynia, ha a műhelyt becsukná és Zsalud Sámuel így vérző szívvel volt kénytelen ragaszkodni hozzá, hogy –.

– Jegyezd meg, lányom, még egyszer: az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Az asztalhoz ülő Irénkét rideg és fenséges kitanítás fogadta. Irénkének tudomásul kellett vennie, hogy apja egész vagyonának, – háznak, tanyának, szőlőnek – szintén az ipar volt a fondámentuma; meg kellett fogadnia, hogy nem nézi le a tisztes ipart; meg kellett fogadnia, hogy elmegy az iparoskör majálisára; meg kellett fogadnia, hogy büszke lesz, ha egy kérges tenyeret megszoríthat…

– … mert az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke szinte sírt az ebéd végén és bizonyosan sírt volna, ha Zsalud Sámuel abba nem hagyja előadását, hogy elinduljon tépett lélekkel az úri kaszinóba. Zsalud Sámuel vitte tragikus ellentmondásokkal teli, tépett lelkét az úri kaszinó felé, Irénke pedig felszabadultan kutatta át a házat és az udvart és eljutott egészen a műhelyig, ahol Bordás Bálint első legény egy csokor virágot nyújtott át neki. Irénke erre két köszönő szó után méltatlankodva visszavonult.

A kúnszállási nyári szezón igen mozgalmas volt. Előbb jött az iparoskör mulatsága, hol is Irénkének alkalma volt megmutatni, hogy nem veti meg a kérges tenyereket; a mulatság elején nagy harcot vívott magával, mert a szóban lévő kérges tenyereket igen lenézte, amikor azonban minden ünneplés neki jutott ki, akkor elfelejtkezett érzelmeiről és mámorosan táncolt. Ez volt az első mulatság. Jött azután a tűzoltó-majális, azután a kaszinó tavaszi mulatsága, ezekre több kedvvel készült Irénke, mint az iparoskör mulatságára, de egyiken sem érezte olyan jól magát, mint éppen az iparoskörben. A társadalom legjobb elemei ugyanis itt kissé tartózkodóknak mutatkoztak; itt másoknak jutott ki az általános ünneplés; Csányi Tóni és a Koltai-fiu megelégedett egy-egy udvarias fordulóval; Irénke már a tűzoltó-majálison is űlt volna, ha az iparosifjúság nincs jelen, a kaszinóbálon pedig valóban ült is. Ült árván, anyátlanul és elhagyottan és Zsalud Sámuel – hosszu fekete kabátban – vérbe boruló szemmel és tehetetlenül nézte a terem túlsó végéről. Irénke a tűzoltó-majálison kelletlenül és szenvedve táncolt az iparosifjakkal; ide azonban fájó szívvel kívánta az iparosifjakat. Ugyanígy Zsalud Sámuel is, aki a terem végében – hol fekete ruhájában szenvedett – a következő beszélgetést hallgatta végig:

– No, táncolj vele… Csak egyet.

– Melyikkel?

– Azzal ott… a sovány szőkével.

– Óh, a suszterkisasszonnyal?

Egy nagy kékmáslis rendező kapacitált egy Ferenc József-kabátos fiatal urat. Zsalud Sámuel fel akart fortyanni, az járt az eszében, hogy kézen fogja a leányát és hazaviszi innen, a Ferenc József-kabátos fiatal úr azonban elszánta magát a táncra és Zsalud Sámuel maradt. Hajnaltájban meg is vigasztalódott kissé, mert Csányi Tóni – a Sátory Panni távozása után – mégis csak el kezdett Irénkével foglalkozni.

Így telt el a hosszú kúnszállási nyár, megkezdődött a csendes kúnszállási ősz, jöttek az esők is, nagy sár volt az utcán és éjszaka fagyott már, amikor Irénke betegeskedni kezdett. Sápadozott és szédült, nem tudott enni és ebédnél egyszer elájult. Zsalud Sámuel szalajtatott Korn doktorért, azért érte, mert pár héttel ezelőtt megfordult a fejében, hogy doktor is lehetne a veje. (Az a kis valláskülönbség kiegyenlíthető; a huszadik században élünk.) Az öreg Schwartz doktor helyett a fiatal Korn doktort hivatta tehát.

A fiatal Korn megérkezett, de mert sürgős dolga volt, – nagybeteghez hívták Zsadányba – csak egy pillantást vetett a már eszméletre tért Irénkére, megállapította, hogy semmi komoly baj nincs, és megigérte, hogy másnap reggel eljön és alaposan megvizsgálja a kedves beteget. Zsalud Sámuel megmelegedő szívvel hallgatta az ígéretet. A kedves beteg… Igazán nincs semmi akadály. A huszadik században élünk.

Korn doktor másnap reggel eljött és alaposan megvizsgálta és alaposan kikérdezte Irénkét. Zsalud Sámuelnek a másik szobában kellett megvárnia a vizsgálat eredményét. Derült mosolygással várta a doktort, a doktor belépése azonban az arcára fagyasztotta a mosolygást. Ohó! Mi az? A diagnózis, amelyet ő várt, úgy hangzott valahogyan, hogy nincs itt semmi baj, nagy lány lett a kis lányból, itt az ideje, hogy férjhez adjuk. Erre egy barátságos mosolygás lett volna a válasz, és az a kérdés, nem tudna-e a doktor úr egy olyan derék házasulandó fiatalembert, mint amilyen ő maga… Szó szót követett volna és – a huszadik században élünk. A doktor e helyett rágja az ajkát és zavarodottan csavargatja a bajuszát. Mi az? Mi a baj?

Semmi különös baj. Csakhogy Irénkét jó lesz hamarosan férjhez adni. Mert a baba így nagyon is korán fog megszületni. Igaz: vagy hat hónap még van, de hárommal bizony már elkésett az esküvő. No, nem kell ezt azért az embernek úgy a lelkére venni, Zsalud úr, a fontos az, hogy a fiatal anya egészséges lesz; és természetes, hogy a dolog köztünk marad; nem kell erről senkinek tudnia…

A doktor ajánlotta magát és Zsalud Sámuel lélektelenül bámult utána. Olyan szörnyü szégyenkezést, olyan megsemmisülést érzett, hogy előbb se szava, se gondolata nem volt. Halálsápadtan, remegő kézzel szorította meg a doktor kezét, azután ingadozva állott meg a szoba közepén, fekete ruhájában. Ingadozva állott és percekig tartott, amíg ki tudott gyúlni, fel tudott lobogni, egy harsány ordításban ki tudott törni féktelen haragja.

Elordította magát és berontott a másik szobába. A másik szobában sápadtan, megadással, halált váróan ott várt rá Irénke. Zsalud Sámuel felemelte a kezét, de a felemelt kéz reszketni kezdett és lassan lehanyatlott. Ezt a sápadt leányt? Inkább önmagát. Önmagát kellene megbüntetnie; ő nem vigyázott a leányára eléggé; ő vitte oda az úrfiak közé; ő örült, ha az úrfiak táncolnak vele; ő adta át az úrfiaknak…

Melyik volt? Most semmi mást nem akart tudni egyelőre. Hiszen elvenni most már aligha veszi el, de legalább meglátjuk, mit lehet tenni. Tehát: melyik volt? Ki volt?

Irénke engedelmesen, reszketve súgta:

– Bálint.

Zsalud Sámuel elképedt. Nem emlékezett semmiféle Bálintra. A Csányi-fiu Tóni; a Koltai-gyerek Sándor. Miféle Bálint?

– Bordás Bálint.

Zsalud Sámuel felüvöltött. Ezt nem várta. Mindenre el volt készülve; még azt a riadtan felvillanó gondolatot is megforgatta rettegő elméje egyszer, hogy nem egy úrfival lesz dolga, hanem talán kettővel is; mindent lehetségesnek tartott, de ezt nem. Ettől megrendült és megtántorodott.

Irénke sírva hajtotta le a fejét ismét felemelkedő ökle elől, de a Zsalud Sámuel ökle most sem sújtott le rá. Más dolga lesz most az öklének.

Zsalud Sámuel megfordult és kirohant a szobából. Átszaladt az udvaron és kirúgta maga előtt a kis rácsos ajtót, amely a másik udvarba nyílott. A másik udvaron egy tőke állott, a tőkébe belevágva egy balta. Zsalud Sámuel kirántotta ezt a baltát és magasra emelte a levegőbe.

A legények bent dolgoztak a fűtött, belső műhely ben. A hűvös külső műhelyben egyedül dolgozott Bordás Bálint első legény. Zsalud Sámuel berúgta az ajtót és kemény dobbanással átlépte a küszöböt. A szeme véres volt; a torkán egy új ordítás tört hörögve kifelé; a keze görcsösen markolta a baltát.

Bordás Bálint ránézett és barna arcán egy kis sápadás suhant át. Egy másodpercnyi ideje volt arra, hogy elhatározza, mit tegyen. Védekezni vagy menekülni: nincs más. Az egy másodperc azonban még nem telt el és Bordás Bálintnak más jutott eszébe. A Zsalud Sámuel ordítása még nem harsant ki a remegő torkon, a balta még nem suhant fel olyan magasra, hogy lecsaphasson, amikor Bordás Bálint tiszta barna szemével belenézve Zsalud Sámuel véres szemébe, emelt és csengő hangon megszólalt:

– Jó reggelt, édesapám!

Az ordítás, amely a Zsalud Sámuel torkán ki akart törni, hirtelen megakadt a vonagló torokban és hosszu hörgéssé vált, a felemelt balta a dühös lendület közepén táncolni kezdett és az ordítani és ölni készülő ember zavarodott szavakat hörögve, megtántorodva állott meg az ültéből nyugodtan rápillantó legény előtt. Az egész helyzetbe valami új elem került; két olyan szó, amelyet nagyratörő, de becsületes álmodozások súgtak a végső percben egy megrettent legénynek, ez a két szó új útat mutatott Zsalud Sámuelnek; sok lenézés és sok hiúság eljutott a nagy leszámoláshoz; Zsalud Sámuel visszatántorgott a küszöbre, ott nagy lélegzeteket vett, mint a fuldokló, akit kimentettek a vízből, azután végigsimogatta fekete ruháját, odafordult a sápadtan váró Bálinthoz és lesütött szemmel, de olyan hangon, mint amilyenen a nemzeti vagyonosodás fondamentumáról szokott beszélni, de ezúttal teljes meggyőződéssel, sőt őszinte örömmel, felszabadultan és már eljövendő nagyapai örömeit is élvezve egy kissé, hangosan mondta:

– Jó reggelt, édes fiam!