Velencei kaland.

Mikor a fiatal szász herceg – a szász választófejedelem fia, a későbbi lengyel király, háromszáz asszony erős szeretője – Velencébe érkezett, a velencei köztársaság szenátusa megengedte Velence asszonyainak, hogy amíg a fejedelmi vendég a város falai között marad, színes ruhákat és gyémántékszereket hordjanak. A szász herceg ekkorra elfelejtette már azt a fájdalmat, amelyet spanyolországi kalandja okozott neki és mohón és mámorosan vetette magát Velencének, tenger királynőjének kitárt karjai közé. Már első éjszakáján puha és illatos velencei karok között aludt el és velencei karok közül szabadította ki magát, amikor hetek mulva egy hűvös hajnalon örökre elhagyta Velencét.

A három nobile, akik a szenátus rendeletéből Velencében kalauzolták, előbb a nagy csatorna mentén álló palotákat mutatták meg neki, azután sorra felkeresték vele a város minden rejtett pompáját: eldugott palotákat, amelyek hallgatva nézték magukat egy-egy melléklaguna csendes vizében.

– Egy bukott hadvezér palotája – szólt a második napon egyik kisérője.

A herceg kérdezősködött és kisérői elmondták neki, hogy a palotában egy kilencven éves aggastyán lakik, aki negyven éve nem mozdult ki a házából: fogva tartja a szégyen, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítette a köztársaság egy háboruját.

– A halálfejű grófné palotája – szólt azután a másik nobile.

A herceg ismét kérdezősködött és kisérői ekkor elmondták neki, hogy a palotában egy nő lakik, huszonhat-huszonnyolc éves lehet; Velence legnagyobb családjának utolsó ivadéka. De látni sohasem látta még senki, mert a grófnőnek halálfeje van.

– Hogyan? – kérdezte megütődve a herceg.

– A feje – magyarázta a nobile – olyan, mint egy temetői koponya. Hús és bőr van rajta, de a teremtő akaratából a feje még sem nyújt a szemnek és a szívnek kellemes látványt, hanem elriasztó, mint a halál lárvája. A nép tudja a történetét is ennek a csodának. Volt a szerencsétlen teremtésnek egy őse, aki…

A herceg azonban nem volt kíváncsi erre a történetre, borzongva fordult el a néma palotától és a gondola új utcába siklott velük.

– Ez a Trompertia háza…

A herceg ekkor már nem kérdezősködött. Trompertia nevét ismerte; kiváncsian és jókedvűen nézett fel a széles ablakokra és boldogan nevette el magát, amikor az egyik ablak mögött meglátta a Trompertia selyemruhás alakját és szőkefürtös fejét. Kivánságára a társaság elhatározta, hogy az estét Trompertiánál, a nagy kurtizánnál töltik.

A herceg mámoros volt Velencétől és Velence szerelmes volt a hercegbe. A herceg szórta a pénzt és a velencei asszonyok szórták neki a csókjaikat; és egy napon egy gondolás alázatos hajlongással, de bizalmas mosollyal ismét egy asszonykéz írta levelet adott át a hercegnek. A herceg elolvasta a levelet és nevetve kérdezte:

– Ki küldi?

– Kegyelmes herceg, – felelte a gondolás – a Madonna szívére esküszöm, hogy most én sem tudom. Egy öreg asszony adta át: sohasem láttam eddig.

– Választ hová kell vinned?

– Sehová. Nem is várnak választ. „A herceget várjuk“ – mondta az öreg asszony.

A herceg gondolkozott egy másodpercig, azután megrántotta a vállát és nevetve mondta:

– Jó. Ott leszek.

A gondola éjjel féltizenkettőkor elvitte arra a helyre, amelyet a levél megjelölt. Amikor partra szállt, egy alacsony nő – öreg asszonynak látszott, a főkötőjétől nem lehetett az arcát látni – megfogta a herceg kezét és szótlanul menni kezdett. Sikátorokon, házakon, kapuk alatt mentek át, egy hídra kapaszkodtak fel és alattuk felcsillant a laguna sötét vize, a herceg már türelmetlenkedni kezdett, amikor az öreg asszony halkan megszólalt:

– Mindjárt ott vagyunk.

Ott voltak. Alacsony ajtón át márványlépcsőjű csarnokba jutottak; a márványlépcsőn ragyogó pompájú terembe. A terem csilláraiban minden gyertya égett, mintha a palotát ünnepre világították volna ki; a terem tele volt fényességgel és ebben a fényességben hallgatag pompával álltak a drága brokáttal bevont, faragott nagy karosszékek. A herceg dobogó szívvel nézett körül és az öreg asszony pihenéssel kinálta meg. De a herceg nem akart pihenni. Az öreg asszony ekkor étellel vagy itallal kinálta meg. De a herceg sem enni, sem inni nem akart. Az öreg asszony ekkor átvezette egy szobasoron, amely végig ragyogóan világos volt, azután megállott egy magas, fehér ajtó előtt.

– Ide – mondta halkan – a hercegnek magának kell belépnie.

A herceg boldogan, elszántan, dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Az ajtó rögtön bezárult mögötte és ő egy másodpercre szinte megingott a lábán, mert sűrű, mély sötétségben volt és mert sem előre, sem hátra nem mert lépni. A kardja után nyult, de megmozduló kezét elfogta egy puha és kicsi kéz.

– Itt egy szék, – szólt egy halk hang, – üljön le.

A herceg átengedte magát a puha és kicsi kéz kalauzolásának és boldogan, gyöngéden szorította rettentő erejü markába ezt a forró és reszkető kezet. A kéz szép; a reszkető hang, amelyet hallott, édes; a ruhák, amelyek itt mellette suhognak, drágák és az illat, amely belőlük árad, mámorító.

A herceg leült; a kis kéz vissza akart húzódni, de ő nem engedte; a láthatatlan asszony rövid, remegő erőlködés után tehát megadta magát ennek a fogságnak, ott maradt állva előtte, és halk, de zengő hangja ismét megszólalt:

– Herceg, – mondta – ne ítéljen meg azért, amit tettem…

A herceg elmosolyodott a sötétségben.

– Mind így kezdik, – gondolta.

Megnyugtatta a láthatatlan asszonyt, hogy nem ítéli meg és a dereka után nyúlt. A karcsú derék azonban kisiklott a kezéből és a remegő hang ismét megszólalt:

– A boldogságos Szűz látja a lelkemet, hogy olthatatlan és ellenállhatatlan szerelemből tettem. Ha rákerül a sor, meg akarok és meg fogok bűnhődni érte; vezekelni fogok egy életen át; de most…

– Igen – szólt türelmetlenül a herceg.

A láthatatlan asszony még védekezett.

– Csak akkor, hercegem, – mondta reszketve – ha megigéri, lovagi szavára megfogadja, hogy mindenben engedelmeskedik nekem és hogy sohasem akar látni.

A herceg mindent megigért, forró vággyal ölelte meg a láthatatlan asszony karcsú derekát és mámorosan kereste meg az ajkát. A karcsú asszony elbágyadva adta át magát a csókjainak; de később védekezett még és a herceg álmélkodva és boldogan mondta magában, hogy lány volt az, aki neki ajándékozta magát.

– Szeretsz? – kérdezte a herceg.

– Halálosan.

– Mióta?

– Mióta itt vagy. Láttalak már az első napon; láttalak a doge esti ünnepén; láttalak a Santa Maria Formosában, ahol sokáig nézted – hitetlen! – a Barbara képét; – mióta itt vagy, körülötted vagyok.

– Kit szerettél előttem?

– Soha senkit.

– Kit szeretsz, ha elmegyek?

– Soha senkit. Ha elmégy, vége az én életemnek.

– Zárdába kell menned?

– Ha elmégy, akkor vége az én életemnek.

Hajnalodott és a láthatatlan nő búcsúzott a hercegtől.

– Mikor látlak? – kérdezte a herceg.

– Soha.

– Mikor jöhetek?

– Amikor akarja, herceg.

– Holnap.

– Holnap.

A gondolás másnap ismét eljött a hercegért; az öreg asszony elvezette a palotába, de más úton vezette, mint előtte való éjjel. A palota ismét fényben úszott, a találkozás szobája ismét sötét volt és az éjszaka mámoros.

– Látni akarlak – mondta búcsúzáskor a herceg.

– Nem lehet.

A herceg könyörgött és a hangja végül egy lázas, türelmetlen és síró gyermeké volt. A láthatatlan asszony ekkor térdre esett előtte, átkulcsolta a lábát és zokogva mondta:

– Egyetlen, első és utolsó szerelmem, életem egyetlen és úgyis eltünő boldogsága: ne kívánd. Itt a nyakam, fojts meg, ha akarod; itt a kardod, szúrd át vele a szívemet; boldog vagyok, ha a kezedtől halok meg, – de ezt ne kivánd.

A herceg meghatva hajolt le hozzá, felemelte és megcsókolta puha, illatos és gömbölyű nyakát, amelyet megfojtásra kinált neki. A napok azután gyorsan teltek és az éjszakát a herceg a láthatatlan nőnél töltötte. Soha ilyen mámoros szerelmen sem azelőtt, sem azután meg nem mámorosodott, soha ilyen őrjöngő, boldog és édes csókokat sem azelőtt, sem gazdag életében azután nem kapott. A kíváncsiság boszantotta és gyötörte néha, de velencei barátainál óvatosan kérdezősködhetett csak, mert a kérdezősködés tiltva volt és ő félt tőle, hogy elveszti ezt a páratlan és csodálatos szerelmet. A láthatatlan asszonynak egy-egy szavából, egy-egy célzásából azt következtette, hogy azok közül a nők közül való, akikkel nappal mosolyogva, vidáman és néha közömbösen beszélget; feszült figyelemmel nézegette néha sorban ezeket a nőket s egyszer felvillant a lelkében az a reménység, hogy láthatatlan szeretője az a szép és szellemes Mocenigo grófné talán, aki öt erkölcsösen és büszkén elutasította. Nyiltan elutasította talán és titokban…

A napok azonban multak és a hercegnek indulnia kellett. A rajnai hadjárat volt kezdődőben és a herceget hívták hazafelé. Az ismeretlen asszony fájdalmasan zokogott erre a hírre, de az ellentállását nem adta fel, úgy hogy a herceg Vitzthum grófnak keserűen és dühösen panaszkodott e miatt a konokság miatt. Fiatal barátja és apródja, mint rendesen, most is szolgált neki jó tanáccsal és a herceg megállapodott vele, hogy most, amikor úgyis örökre elhagyják Velencét, búcsúzóul elrabolják ismeretlen szeretőjének a titkát, amely az ő kezükben nem árthat senkinek és amelyet nevetséges dolog előlük őrizni.

Az utolsó éjszakán tehát így szólt szeretőjéhez a herceg:

– Holnap indulok. De ha még holnap éjjel velem akarsz lenni, találkozzunk valahol a szárazföldön. Akkor innen délután elmegyek, de csak holnapután reggel indulok Padua felé.

Ismeretlen szeretője nyugtalanul sóhajtozott a herceg karjai között, azután megszólalt:

– Van ott egy kis nyárilakom. Eljösz oda?

– El.

A herceg másnap délután elutazott Velencéből és egész Velence sajnálta, hogy a kedves, szép és bőkezű herceg elhagyja őket. A herceg azonban áthajózott a szárazföldre, ahol várt rá a kisérete. A kiséret elhelyezkedett egy fogadóban és a herceg türelmetlenül várta az éjszakát. Az éjszaka végre eljött és vele az öreg asszony, aki a herceget kalauzolni szokta. Eljött és elvezette a herceget egy alacsony házhoz, amely nagy kert közepében állott; a házban egy kivilágított szobába és onnan egy sötét szoba becsukott ajtaja elé.

A herceg belépett az új szobába és soha láthatatlan szeretőjének a csókjai olyan féktelenek és olyan fájdalmasan forrók még egyszer sem voltak, mint ezen az éjszakán; soha láthatatlan szeretőjének kemény, lányos és mégis asszonyos melle olyan illatos, soha lágy karjának a szorítása olyan őrjöngő, soha a szerelmes fuldoklása, a meleg hangja olyan zokogó nem volt, mint ezen az éjszakán.

– Hadd lássam az arcodat – könyörgött a herceg.

– Nem, – sóhajtotta egy fájdalmas szívből kifakadó sóhajtással láthatatlan szeretője – nem… ezt vidd el magaddal…

A csókját kínálta és a szeméből forró könnyek peregtek.

– Ezt vidd el magaddal; és az életemet vidd el, mert ha elmentél, vége az én életemnek…

A herceg mély megindulást érzett és már azon gondolkozott, ne adjon-e jelt Vitzthumnak, ne keljen-e fel és ne mondja-e meg neki, hogy nem kell a tervet végrehajtani. De szégyelte volna magát Vitzthum előtt; és mire eszébe jutott, hogy egyszerűen hazudhat neki valamit; akármit, akármilyen nevet, már későn volt. Kint lábdobogás hallatszott, ökölcsapások döngtek egy bezárt ajtón, recsegve dőlt be a beroppantott ajtó, egy izgalmat játszó hang kiáltotta: „mit tettetek a herceggel, hová tettétek?“ – egy rémülten sikoltozó öreg asszonyt lódítottak félre erős férfiöklök és a felrántott ajtóban ott állott Vitzthum magasra emelt fáklyával a kezében.

A fáklya lobogó vörös fénye beltöltötte a szobát és a herceg elsápadva és rémült irtózattal eresztette el szeretője meztelen karját, amelyet hatalmas kezével fogva tartott. Eleresztette; a lába reszketett a rémülettől és a homlokán az iszonyat verítéke ütődött ki. Az asszony, akinek a karját eleresztette, a halálfejű grófné volt.

A Vitzthum magasra tartott kezében is reszketett a fáklya és a herceg rémületét féktelen düh váltotta fel. A haragtól elvakulva kapta fel a kardját, de a térdelő asszony megelőzte. Ájuló, gyötrődő, fájdalmas szemében egy villanás villant fel, villámgyors mozdulattal a tőre után nyúlt, amely ott hevert egy kis asztalon és biztos mozdulattal markolatig beledöfte a szívébe.

A szívéből kibuggyant a vér és karcsú teste vergődve hullott le a földre. A herceg ijedten állott kivont kardjával a kezében; haragja és iszonyata küzdött a részvétével; végre föléje akart hajolni, de a haldokló asszony elfordította tőle az arcát.

A herceg megrendülten indult ki a szobából; magával ragadta Vitzthumot és kiparancsolta az embereit a házból. Kint hajnalodott már; a herceg gyorsan lóra ült és dideregve és szótlanul lovagolt Padua felé.