A királyné.

Egy ordonánc jött be az irodába.

– Az ezredes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, amely az asztalán feküdt és bement az ezredeshez.

– Parancsára ezredes úr, – mondta feszes haptákban.

Az ezredes mosolyogva nézett rá és barátságosan mondta:

– Üljön le, kedves főhadnagy.

A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután összetette a két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, mosolygott, a fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen mondta:

– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár lovag ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az ezred kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné ő felsége udvartartásához osztatik be… Azután adja át az összes ügyeket Borchgraven főhadnagynak, öltözzék át, lejelentkezni nem kell, s tizenkét órakor jelentkezzék a várban, a főmarsall úr ő excellenciájánál.

A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve bámult az ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes lemosolygott a körmeire.

– Nos? – kérdezte vidáman.

A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre fölnézett a körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A felséges asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz éve nem ült lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő excellenciája önt választotta. Megmondhatom, hogy ebben a választásban nagy része volt az én meleg ajánlásomnak is. Ő excellenciájának azt a jellemzést adtam önről, hogy az ezred legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje.

A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és az ajka remegett.

– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy kicsit. És siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie.

A főhadnagy fölállott. Az ezredes kezet nyujtott neki.

– Köszönöm, ezredes úr, – mondta dadogva.

– Isten vele, Hohenblum; és sok szerencsét.

A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a lakására, átöltözködött és indult a vár felé. Még mindig el volt kábulva, meg volt zavarodva, a szíve újra meg újra ijedt dobogásba fogott. A kocsi behajtott a vár külső kapuján. A főhadnagy szeme előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt össze minden: az őrség a kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett udvar, a nagy ives ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg kellett állnia, oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára, hogy el ne szédüljön.

A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, de leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, meg-megcsillanó, füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni a halántékán és a főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a karosszék aranyos diszítései mind a nagy, füstölgő, csillogó homályosságba olvadtak bele.

A főmarsall előrehajolt, belenézett az arcába és halkan mondta:

– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik ő felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő felsége parancsaitól függ.

– Igen, kegyelmes uram.

A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még halkabban mondta:

– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon ambiciózus. Így van ez?

A főhadnagy ijedten dadogott:

– I… igen…

A főmarsall halkan mondta:

– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja cserbenhagyni.

Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, megfordult és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, nagyokat lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a zsibongó homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, a feje nem zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, akkor egyszerre boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl benne. Ütögette a combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, remegett, nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól.

– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett szerencse!… Most nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az udvarhoz, elébük vágni az összes mágnástiszteknek, a gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak! Érdemes volt okosnak lenni, józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most még egy kis okosság és ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a hadseregben.

Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló szerszámot, kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, behozatta a felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra előtt tíz perccel azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy félóra. Izgatottan, remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed hatkor kívülről szélesen fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan félre a kilincsről és az ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke asszony jelent meg. A főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven kifeszülve, száraz torokkal hadarta el:

– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal jelentkezik felséged parancsára.

A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek a főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a főhadnagyot, a vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan bólintott a fejével.

– Jó, – mondta, – kezdjük…

Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment utána. A szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá lépett, remegő kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az ostort, a ló lassan megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott alázatos utasításokat.

Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a szőke asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a nyeregbe és idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után leugrott a nyeregből, sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj kezéből elkapta a köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy szót sem, nem köszönt, meg sem mozdult az arca. Három napig megint szünet volt; azután egy délután a királyné megint besietett, felszökött a nyeregbe és véresre sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy félénksége, tisztelete, rettegése, lassanként elmúlt. Boldogan és hálásan gondolt a királynéra.

– Ilyennek kell lennie, – mondotta magában.

Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet élt. Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal és barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és föllelkesedett, ha a jövendőjére gondolt. Egy vasárnapja ekkor egészen szabad volt, ezen a vasárnapon elment ebédre az ezredhez, a tiszti étkezőbe.

Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal nálánál kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy kedves lesz, udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy hurrázás támadt, amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a főhadnagy kedves volt, udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben egy kapitány fölemelte a poharát és elkiáltotta:

– Hohenblum főhadnagy sikereire.

Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A főhadnagy nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és szerényen mondta:

– Az én kedves ezredem tisztikarára.

Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak nagy jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és harsogva nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a tányérjára, hogy a kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan ivott; a főhadnagynak is folyton töltögettek, új meg új poharak jelentkeztek nála baráti koccintásra, ő azonban komoly maradt és mértékkel ivott.

Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét hordtak körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott hadnagy odament a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve mondta neki:

– Ne feledkezz meg a hatalom polcán szegény barátaidról…

A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy leültette a berugott embert és szeliden mosolygott. A berugott hadnagy sírt, üvöltve esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak becstelenség elhagynia a szegény, árva csapattiszteket, akik közül az uralkodói kegy kiemelte; és a társaság egyre féktelenebbül, egyre tébolyodottabban nevetett.

Öt óra tájban a főhadnagyhoz odament Guyon kapitány, a barátja.

– Gyere most már, – mondta neki.

– Miért? Olyan jól érzem magamat megint köztetek.

– Gyere, – mondta a kapitány komolyan.

A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte tolongtak, harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az ajtóig, újra megéljenezték…

A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. Boldog volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az utcán gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan megszólalt:

– Miért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután elmosolyodott.

– Sokat ittál, öregem, – mondta.

– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit ittam, hogy elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az igazságot.

A főhadnagy bámulva nézett rá. A kapitány újra mondta:

– Mért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy nyugtalankodást és ideges aggodalmat érzett.

– Hogy… Miért?… Hogyan gondolod? – kérdezte dadogva.

– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak…

A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a fejét a kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon kérdezte:

– De hát miért?… Hogyan?…

A kapitány karon fogta és megindult vele előre.

– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz te? Hát sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a választás? Hogyan jutottál éppen te a kitüntetéshez?

– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a főhadnagy.

– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért választottak éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából valakit?

A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, aggódva és reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá és bele suttogta a fülébe:

– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbbé lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe…

A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány körülnézett, és még halkabban suttogta bele a fülébe:

– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton őrzik, hogy valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket eresztenek a közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert kerestek ki a számára… aki… aki… aki természetesen nagyon megbizható és aki… aki még azonkívül a legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami bolondság elkövetésére ingerelje…

A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, hogy nagy ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába, azután a mellébe. A torkát, és a mellét nagy fájás szorította össze, a kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste elhidegedett, a csontjai is fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a kapitányba, hogy el ne essék.

– No, no, – mondta a kapitány. – No, no.

Ránézett.

– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. Csak tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess.

A főhadnagy elrántotta a karját.

– Mi az? – kiáltotta a kapitány. – Mit csinálsz?

A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni kezdett és eltünt a sötétségben.

Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, megrázta a kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. Odaállott a tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta.

– A görbe orrom! – mondta.

Végignézett magán.

– A görbe lábam! – mondta.

Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, szélesre kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára.

Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította az arcát és sírt.

Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges. Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt:

– Ki fogok lovagolni.

A főhadnagy megijedt.

– Felséges asszony… – mondta.

– Kilovagolok! – mondta türelmetlenül és haragosan az asszony.

– Akkor engedelmet kérek, hogy magam számára is nyergeltessek egy lovat.

– De gyorsan! – kiáltotta a királyné.

A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget egy lóra, segített a kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van.

A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját.

A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezüstzsinóros lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó, borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön.

– Ez őrködni jött, – mondta magában.

Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a főhadnagy mögött a lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; azután újra széles mezőre értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte, mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek; itt megállott. Hátraszólt:

– Kinyitni.

A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj hátrafordult.

– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak belülről lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni.

A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és megvetően és halkan mondta bele a levegőbe:

– Át kell ugratni.

A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. Magasabb másfél méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De őrültséget kell csinálni.

Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre fogta a kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni kezdett; a fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a levegőbe, a ló repült, át a falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön. Újra megkapta a kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót.

A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt. Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, izgatott lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta:

– Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörü volt.

A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen elszakadt, az arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szívét nagy, édes boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen nézett föl a királynéra.

Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét. Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta:

– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről nézném…

A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; választ várt; azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a fejét és el akart fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a lakáj:

– Felség… biztos halál volna…

A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon ekkor újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; megszólalt, és most válaszolt a kérdésre:

– Igen, felség.

A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a szemei újra kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és gyönyörűséggel mondta:

– Még egyszer… Csak egyszer…

A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné megállott az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy lassu ügetésben ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu nekiiramodást vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület szorította össze a szívét. Eddig megsüketülve és elkábulva lovagolt, most egyszerre megrázta a félelem. Az egész teste didergett, és egy másodpercig úgy érezte, hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és elvágtat ettől a rettenetes asszonytól.

Azután összeszedte magát.

– Most néz, – gondolta.

Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell halni.

– Hát meg kell halni, – mondta.

Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra megszorította. A ló vágtatni kezdett. A keze remegve fogta a kantárszárat; odanézett az asszonyra; a félelemnek még egy görcsös rohama facsarta össze a szívét; belevágta a lóba a sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a kantárszárat; fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan a nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt, surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu ívben átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló első lábai átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat fönnakadt; egy másodpercig ingadozott, azután fejjel előre zuhant.

A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két másodpercnyi nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a szemét.

– Nem haltam meg, – mondta.

Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész teste, de tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott.

És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot. Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta:

– Gyönyörü volt, gyönyörü volt.

Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte.

– Gyönyörü volt, – mondta.

A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné odafordult a lakájhoz.

– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és hidegen.

– Felséges asszony…

– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti.

– Felség…

– Agyonlöveti. És hazamegy.

A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé, felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott:

– Jöjjön, főhadnagy.

Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá, hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az ajtón.

Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két lovat. Egészen este lett.

… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza.

Egy lakáj sietett elébe.

– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a kezében.

– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a felséges asszonynak a hazatérést.

A főhadnagy nem válaszolt.

– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak hasznavehető tagja maradhat-e.

A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan és büszkén indult kifelé a várkapun.