Apoll.

Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába, a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni kezdett.

– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz: végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük, amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri lányok.

Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az öregeket azután otthagytuk, bementünk a két leány szobájába. Öt óra tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.

Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember, semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában? Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük illatával…

Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben, a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem.

Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák vannak, amelyeknek ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések, bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le, idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben…

Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól.

Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá.

– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok.

Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges türelmetlenségtől.

– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen?

– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre lódítottam.

– Hát menjünk – kiáltottam rá.

Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam magamban, amit csinálok, förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk.

A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni, gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:

– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal, parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga…

A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem, volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom, nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz, hogy mellettem megy és föl-föl néz rám.

Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni.

– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte.

– Igen – mondottam.

Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk, fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.

– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre.

Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami szemétdombon gázoltunk át.

– Itt vagyunk! – mondta.

Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem után nyúltam.

– Tessék – mondta.

Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.

– Majd én vezetem – mondta halkan.

Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet.

Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös, csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok és mindjárt itt lesz az a lány is, az a friss parasztlány…

Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk szoba volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával volt tele a szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult és udvariasan mondta:

– Isten hozta nálunk.

Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a jobboldalon egy ajtóra.

– Itt van bent – mondotta – az a lány…

– Jó.

Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém állott… előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő ekkor elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő fogta a petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy asztalra. Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba jobb fala mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és dunnákkal. A tarka párnák között egy borzas, barna fej látszott.

– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a torkán át sziszegve.

A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, rám mosolygott.

– Ez az – mondta.

És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és odaléptem az ágyhoz.

Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem lehetett látni. Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, visszarántottam.

Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves kis parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü kis parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, akinek az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, riadt, gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis állat.

Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, megnyugodtam, elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem dörömbölése egyszerre megszünt, az izgatott idegességem egyszerre lecsillapodott. Nem akartam már semmit. Nem kívántam már semmit.

A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint a vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, szegény reszkető, bezárt kis Apollónia…

Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy szánalom és bánat és fájdalom volt a szívemben.

– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem bántlak én téged.

Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához ért a kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a szegény, égő arcocskáját.

– No kis Apoll… nem bántlak… no nézz ide… leülök… ne félj no…

Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor látta, hogy nem mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét.

Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a párnába, ő is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos szobában; föl voltam háborodva, el voltam keseredve, el voltam szomorodva. Minek jöttem ide? És ez a szegény, kis lány, ez a szegény, árva teremtés…

Fölálltam.

– No Isten áldjon meg kis lány…

Fölkapta a fejét, meglepetve fordult felém, felkönyökölt.

– No Isten áldjon meg!

A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… kimondani is alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy csalódás volt az arcán és csalódás volt a nagy szemében… Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő mégis csak azért került oda… ha reszketett is… hidd el… utálat… de a végén, mikor nem bántottam… csalódást érzett…

Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden férfi gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön más, de nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és utálattal, úgy fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan élünk, ez az egész becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak elmenni… kimenni… pihenni… elfelejtkezni mindenről…

Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a kapun, ki az utcára. A vasúthoz. A vonatba.

Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom magamat. És utálom az egész életet.