A Tassy anyja.

A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt. Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén, nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott, annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele.

A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős, magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár megrémült, kiszaladt az osztályból; másnap az igazgatóval együtt jött be és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a szomszédjának:

– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik.

Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult volna, a fülébe súgta:

– Ha árulkodol, agyonverlek.

Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé.

– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled.

Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit mondani, azután megvonogatta a vállát.

– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed, ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni.

– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az osztályban.

– Én nem félek, – mondta Tassy.

Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte, csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett, hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra; azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle. Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen eleresztette.

– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom rád.

A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki:

– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt.

– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit földhöz vágnak.

Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt.

Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól:

– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember?

– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag.

– Mi a foglalkozása?

– Földbirtokos.

– Miért jöttetek Miskolcról ide?

Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt mondta:

– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk…

Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt, végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment. Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt, nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély, szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon szép, magas, szőke asszony volt.

Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony mosolygott, kedves, meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt és az asszony erre ezt mondta:

– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy olyan jó barátságban vannak.

Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott tőlük és kiment.

– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál.

– Igen, – mondta Tassy.

Azután elővette a fizikát és együtt tanultak.

Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte. Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer megmondta neki:

– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt hiszem, te se nagyon imádod.

– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az apámat.

Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával találkozott.

– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie Budára.

Pál is akart menni.

– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és várja meg Viktort.

Pál szabadkozott.

– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra, úgy, mintha Viktor itthon volna.

Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az asszonynak.

Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem tudta, mi történik vele.

Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és kiszaladt. Hazarohant. Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a maga kínos, tébolyodott zavarodottságát.

Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt. Tassy jókedvűen jött hozzá.

– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?

– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál.

– Hát gyere el ma.

– Nem tudom… talán… dolgom van…

Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni, összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek haza.

– Gyere el ma délután, – mondta Tassy.

– Igen… majd meglátom…

Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött most már a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott és nagy étvággyal megreggelizett.

– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy.

– Dolgom volt… nem mehettem…

– De ma eljösz…

– Talán… nem tudom még…

Korán délután eljött hozzá Tassy.

– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd.

– Maradj inkább itt nálam.

– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.

Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek, beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt, végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam.

Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca sötétvörösre pirult.

– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned.

Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta:

– Minek? Hová? Miért nekem?

– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni. Senkire se bízhatom, csak rád.

Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az asszony ekkor azt mondta:

– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy negyedóra alatt itt vagy.

– Megvársz? – kérdezte Tassy.

– Igen, – mondta száraz torokkal Pál.

Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult és mosolyogva ment Pál felé.

Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak:

– Ma délután elmegyek hozzád.

Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan válaszolta:

– Ne gyere ma délután. Dolgom van.

Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:

– Elmenjek ma hozzád?

Tassy súgva és röviden válaszolta:

– Ne.

Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt? Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte otthonról valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit kell csinálni?

Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól, hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az egész dologtól.

Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna.

Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki tovább. Elindult a Tassyék háza felé.

Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor.

– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára.

Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:

– Gyerünk.

Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott szólni.

– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél?

Pál nem tudott válaszolni.

– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere hozzám.

Pál lehajtott fővel hallgatta.

– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten.

Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek, megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek, keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett.

Tassy ijedten nézett rá.

– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj…

Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött neki:

– No… no, hát ne sírjál…

Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült, felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:

– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!…

Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan, izgatottan suttogta a fülébe:

– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön? Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra…